Shock!

A Beatrice ’78-’88-as dupla albumáról rengeteg emlékem van, illetve ezek a bevillanó emlékfoszlányok jóval korábbiak, és inkább bizonyos dalokhoz köthetők. Ráadásul nagyjából a maga idejében ismertem meg a Nagyvárosi farkast, a Motorizált nemzedéket, a Jerikót és az összes többi korabeli Rice dalt. Köszönhettem mindezt a bátyámnak, aki mintatanulóságát némi rebellis viselkedéssel és zenei ízléssel tartotta egyensúlyban. Manapság teljességgel elképzelhetetlen az, hogy a rádióból isten tudja, milyen módszerrel felvett (leginkább mezei beépített mikrofonnal, szerencsés esetben csendben is maradt mindenki a családból) „albumot” hallgasson agyon valaki szalagos magnóról, monóban. Akkoriban valóban ferde szemmel néztek a hosszú hajú „huligánokra” a középiskolákban, a csöves farmert házilag kellett beszűkíteni, és a babos kendőt is szigorúan utcán kötötték a srácok a szimatszatyorra, rosszabb esetben a nyakba. Ilyen környezetben nem csoda, hogy a Beatrice általános iskola alsó tagozatos létemre az egyik kedvenc zenekarom lett.

Ráadásul a Beatrice az első csajzenekarok egyike volt, Nagy Feró két évvel a megalakulás után került a képbe, és persze ennek a formációnak köze nem volt a kicsit későbbi bandához. Nem azt a vad rockzenét játszották, hanem a híresztelések szerint az akkori idők glam rockját. Később meg teljesen mást, mert ha azt mondom: gyere kislány, gyere, a diszkóklubban szól már a zene, talán beugrik, miről is beszélek, noha magam is csak jó sok évvel az „igazi” Rice után csodálkoztam rá erre a gyöngyszemre. Nem sokáig tartott a populáris diadalmenet, feloszlottak. A '78-as újjáalakulás után már más szelek fújtak, majd nem sokkal később igazi botrányzenekarrá váltak, és ehhez méltó módon a P. Mobillal és a Hobo Blues Banddel együtt a fekete bárányok jelző is megillette őket. Habár a mai napig kifejezetten erős a hatása az akkori Beatricének, mégsem tartott sokáig ez az időszak: 1981-ben feloszlottak.

Hogy ’87-ben újra megalakuljanak, majd végre hivatalos formában is megjelenhetett egy adag 1978-as Beatrice dal - újrafelvéve. De mivel korabeli jó minőségű felvétel nem létezett, így az akkori felállás újra rögzítette a dalokat a dupla anyag első felére, a kettes bakelitre pedig az új dalok kerültek. "Miután csúcskorszakunkban, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején finoman szólva sem voltunk a rendszer kedvencei, nem lehetett lemezünk sem. A '78-88 című volt az első Beatrice-stúdióalbum, magánkiadásban jelent meg 1988-ban, amikor még nem nagyon volt ilyenre példa. Más lehetőségünk nem volt, mert a hivatalos hanglemezgyár még akkor is nemet mondott egy Ricse-lemez megjelentetésére" , idézte fel Nagy Feró az MTI-nek.

Tisztán emlékszem, mennyire furcsán hatott a steril, kicsit – számomra – élettelennek tűnő felvétel a rettenetes minőségű szalagos magnó után, és bizony nem egy apróságot hiányolok a mai napig az újrafelvett számokból. De nem róható fel nekik: évekkel később, megváltozott felállással képtelenség lett volna tökéletesen reprodukálni a sok évvel azelőtti hangulatot és érzéseket. Ám legalább kézzel fogható volt a lemez és tudtuk hallgatni.  "Azért döntöttünk akkor a régi nóták újrarögzítése mellett, mert nem akartuk, hogy ezek teljesen elvesszenek, és a hetvenes évek végéről nem maradt jó minőségű stúdiófelvétel róluk. Sajnos a régi számokat tíz évvel később feljátszott Beatrice már nem volt abban a lendületben, mint 1978-ban" - fogalmazott Nagy Feró.

A Beatrice népszerűsége akkoriban robbanásszerűen megnőtt, számos albumot adtak ki – olykor a korai számokból később is szemezgettek –, de ez már egy másik történet. A később kiadott lemezek az évek folyamán megjelentek CD-n is, de valamiért ennek a dupla anyagnak hanghordozó szempontjából nem szolgáltattak igazságot eddig. A 2011-es újrakiadás nemcsak a CD formátum miatt keltheti fel a rajongók érdeklődését, hanem az egykori felvétel kapott egy remastert, ami miatt valamelyest korszerűbbé vált a megszólalás.

A „piros lemez” egy igazi punk klasszikussal indít: a Jerikó a mai napig megállja a helyét, és kiváló ízléssel nem is nyújtották tovább két percnél. Utána a visszafogottabb Viszlát! következik, majd a régi Rice talán legerőteljesebb száma, a Nagyvárosi farkas, kár, hogy talán pont ebből veszett ki a legjobban a dinamizmus és vadság a régi, rettenetes minőségű felvételhez képest. Emlékeim szerint Feró acsarkodó, rekedtes éneke húzta maga után a dalt annak idején. A Térden állva sem volt meglepő annak idején, a korabeli „lázadó” rockzenekarok minimum egy blues standardot megírtak. Az ismét punkos ízeket megütő Angyalföld vízióját akár ma is ugyanígy meg lehetne írni. Az egyszerű, de annál hatásosabb Nem kell című örökzöld is jóval visszafogottabb ezen az (újra)felvételen.

A Kifakult sztár sosem fogott meg, elmondható, hogy itt is előfordult már töltelékdal, ellenben a Motorizált nemzedékkel, amely optimális esetben egy nemzedék himnuszává is válhatott volna. A Kislány boogie pedig kiváló példája annak, hogy zeneileg mennyire eklektikus volt a Beatrice: a dal stílusát sejtető laza boogie-val ütöttek agyon néhány percet. Az Üzenetek I. több különböző részből álló állásfoglalás, gyakorlatilag a Beatrice esszenciájának is elmondható. A záró Meditáció a címhez méltó módon ismét egy blues szerzemény, mindehhez tökéletesen illő depresszív szöveggel.

A „fekete lemezre” a '87-88-as Beatrice szerzemények kerültek, a kornak megfelelően vérszegény hangzással, kábé mintha minden hangszer külön szobából szólna. Nem lehet és nincs is értelme összehasonlítani az előző korszak dalaival, ez már (megint) egy teljesen más Beatrice képét mutatta: már a nyitó Ez csak Rock ’n’ Roll például jóval rockosabb és persze modernebb szerzemény, és ugyan a szövegeket meg lehetett fogalmazni szabadabban, ugyanúgy megmaradt bennük a pikírt íz. Az kétségtelen, hogy az Azok a boldog szép napok a zenekar legnagyobb slágere, és talán a hazai rocktörténelem egyik legtúljátszottabb dala, de hát minden igazán nagy csapatnak megvan a maga I Can’t Get No-ja vagy Enter Sandmanje. Tény, hogy zömében sokkal „rádióbarátabb” lett ez a Beatrice, a Túl késő már is csak szolidan rockzene, az Operettország pedig olyan, mintha egy lájtosabb hangulatú ős-Bikini szám lenne.

Nem meglepő módon itt sem mutatja zeneileg egységes arcát a zenekar, az A kétezredik év felé hasonlít hangulatában talán legjobban a régi Ricéhez, arról meg hosszan lehetne írni, hogy ez a dalszöveg sem veszített túl sokat aktualitásából. Innentől kezdve már számos töltelék akadt – vagy csak engem nem fogtak meg ezek a számok –, az Erdős Péterre utaló Születésnapodra, a Hahó, tahó és az Altatás sajnos fájdalmasan semmitmondó, a Fönn Tarnicán az, ami kiemelkedik még, noha sejtelmem sincs, miképp találtak rá erre az egereket a padlásról lekergető gitársoundra. A legvégén a Mostanában pedig az Azok a boldog szép napok elveszett kistestvére is lehetne.

Nyilván egy nagy adag nosztalgia is közrejátszik abban, hogy a mai napig jólesik újra és újra meghallgatni ezt a dupla lemezt, de kétségtelen, hogy ma is létjogosultsága van a dalok túlnyomó többségének. Arról pedig inkább nem szeretnék mélyelemzést kezdeni, hogy ezek a több évtizeddel ezelőtt megszületett dalszövegek még mindig mennyire aktuálisak és helytállók, így inkább azzal zárnám a cikket, hogy a Beatrice ’78-88 kiváló kordokumentum. Hogy melyik koré, az nézőpont kérdése.