Shock!

Megoszlanak a vélemények, hogy a Bon Jovi hány klasszikus albumot készített pályafutása során: akárcsak a összes többgenerációs zenekar esetében, náluk sem mindegy, az ítészek közül ki melyik állomáson ült fel a negyven éve robogó szerelvényre. Abban viszont nagy az egyetértés az ősrajongók között, hogy az első négyet mindenképpen annak kell tekinteni. A '80-as évekbeli hőskorszakuk betetőzését jelentő, a napokban harmincöt éves New Jersey a csapat felnőtté válásának lényeges mérföldköveként ugyanakkor már azt is sejtetni engedte, hogy a keleti parti ötös nemsokára kinövi a spandexgatyás-flitteres hajmetál kereteit és velük az irányzat elkerülhetetlen bukása után is számolni kell majd.

A kaliforniai színtéren néhány évvel korábban kirobbantott, majd palackból kiszabadult szellemként önálló életre kelt hajmetál-őrület 1988-ra minden kétséget kizáróan a tetőfokára hágott: már túl voltunk azon, hogy a Van Halen, a Ratt, a Mötley Crüe, a Quiet Riot és a Dokken kaliforniai hedonizmussal fertőzte meg Amerikát, majd a Europe és a Bon Jovi áldásos tevékenységének köszönhetően világméretű jelenséggé változott a mozgalom, amit rögtön utánuk sikerrel lovagolt meg a tengerentúli arcfelvarrást kapott Whitesnake. Az i-re a pontot a Guns N' Roses és a visszatérő Def Leppard tette fel, a korszellemben rejlő lehetőségek pedig még azokat a régi motorosokat – Aerosmith, Ozzy, KISS, DIO, Saxon, Alice Cooper, Scorpions, Ted Nugent – is bizonyos mértékű asszimilálódásra ösztönözték, akik alapvetően nem ehhez a generációhoz és műfajhoz tartoztak. Volt tehát tolongás a képzeletbeli húsosfazék körüli kiadó helyekért, és akkor a feltörekvő fiatalokról még nem is beszéltünk, hiszen addigra a White Lion, a Cinderella, a Tesla és a Poison már sínre tették magukat, a Winger és a Skid Row pedig már ott voltak a kanyarban.

A Slippery When Wet kozmikus sikere után ebbe a meglehetősen kompetitív közegbe kellett visszatérnie a Bon Jovinak 1988-ban, a lecke pedig több szempontból is fel volt adva New Jersey második leghíresebb exportcikkének: kereskedelmi szempontból azért, mert a Slippery rekordokat döntögető eladási statisztikái már akkor megdönthetetlennek látszottak, zeneileg azért, mert a Livin' On A Prayer és a You Give Love A Bad Name mindent elsöprő témáival elvitték a falig a rocksláger fogalmát, a hangzást illetően azért, mert Bruce Fairbairn és Bob Rock párosa a '86-os lemez bődületes hangzását maximum reprodukálhatta az akkori technológiai viszonyok közepette, a koncepció tekintetében pedig azért, mert nem engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy ugyanazt az ötletet adják el átcímkézve. Tehát a Slippery a maga megtestesült tökéletességével némileg a saját gazdája ellen forduló szörnyeteggé vált, így aztán Jon Bon Jovi, Richie Sambora, David Bryan, Alec John Such és Tico Torres úgy érezhették magukat a komoly téttel bíró negyedik album elkészítésének hajnalán, mint a birkózó, akit a meccs vége előtt megintett a bíró. Eleve vert helyzetből kiutat találni nem tűnt egyszerűnek, annyi viszont bizonyos volt, hogy az előző anyagot sikerre vivő stábból Desmond Childot, Bruce Fairbairnt és Bob Rockot mindenképpen meg kell tartaniuk.

Mielőtt azonban belevetették volna magukat a dalszerzés sűrűjébe, ki kellett, hogy fújják magukat kicsit: ugyanis hiába járták végig a turnés szamárlétrát és edződtek kockásra az 1983 és 1986 közötti klubos-előzenekaros időszakban, a Judas Priest, a 38 Special, a Cinderella és a Queensryche társaságában lebonyolított, tizenhat hónapos Slippery-turné 228 állomása alaposan kiszipolyozta a társaságot. Különösen Jont fektette ki az orrvérzésig tartó koncertsorozat, akinek a vége felé annyira tropára ment a hangja, hogy jóformán már létezni sem tudott, ha nem kapta meg napi betevőjét, a jótékony kortizon-injekciót. Túl sokat azért nem vártak: a Slippery-turné utolsó koncertje 1987. október 17-én csengett le Honoluluban, egy hónappal később pedig már neki is álltak a folytatásnak. Bon Jovi és Sambora égett a bizonyítási vágytól, a páros mindenképpen meg akarta mutatni, hogy a Slippery sikere nem a véletlen műve volt és jóval több van bennük, mint egy-két sláger. Jon ezt mondta akkoriban: „Nagyon szerettem volna újra véghezvinni azt, ami a harmadik lemezzel sikerült. Nem anyagi okokból, mert így is rengeteg pénzem van. Az izgalom és a sikeréhség mozgatott, újra át akartam élni azt az euforikus érzést, hogy ismét megcsináltuk. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt bennem kétely. Reális félelmem volt, hogy nem leszünk képesek újra megírni egy You Give Love A Bad Name-szintű dalt. Tudtuk, hogy a Slippery sikerét lehetetlen túlszárnyalni. Az a lemez minden álmunkat valóra váltotta, ott játszottunk, ahol csak akartunk és ezt mindenképpen meg akartuk ismételni az új koronggal."

Jon és Richie tizenhét demót rakott össze az első körben, de az isteni szikra csak nem akart kipattanni, ami oda vezetett, hogy egy idő után úrrá lett rajtuk a pánik. Mivel a félelem legalább olyan pocsék tanácsadó, mint a harag, ők is a legrosszabb megoldást választották: megírtak egy Love Is War című dalt, amit egy az egyben a You Give Love A Bad Name akkordmenetére építettek... A téma természetesen nem aratott osztatlan sikert a csapatnál és a producereknél, viszont arra sarkallta a duót, hogy a továbbiakban ne a legkönnyebb utat válasszák. A második dalírós session alatt aztán megszületett a Bad Medicine, majd a Born To Be My Baby, ez pedig kimozdította őket a holtpontról. Utóbbi témát eredetileg akusztikusan valósították meg és kiváló volt abban a formában is, Bruce Fairbairn azonban meggyőzte őket, hogy a hard rock-verzió lenne az igazi, így végül ez került a lemezre. Egyedül a dal társszerzője, Desmond Child nem ujjongott örömében a végleges változat hallatán, úgy gondolta, Fairbairn és a banda szabotálta az elképzeléseit. Leginkább azt sérelmezte, hogy a riff alá egy olyasmi funkos basszusfutamot tettek, amit a Livin' On A Prayernél már ellőttek, ezen túl pedig azt is nehezményezte, hogy az elektromos változat bizonyos szinten kiölte a dalból azt az intim érzelemgazdagságot, ami az akusztikusban még benne volt. Utólag Jon megkövette Childot és maga is úgy gondolta, hogy a dal a listák élére ugorhatott volna, ha meghagyják lírai szerzeményként, a hívők nagyobbik része mindazonáltal nem bánta a szikrázó elektromosságot, a Billboard Hot 100 harmadik helyét pedig így is elcsípték vele.

Desmond Child mellett további külsős szerzőkkel is összeült a banda, Diane Warren a Wild Is The Wind megírásába folyt bele, Holly Knight pedig Stick To Your Guns formába öntésénél nyújtott segítő kezet, de ezek így sem tartoztak a legnyilvánvalóbb témák közé. Bon Joviék eltökélt szándéka volt ugyanis, hogy a szakma komolyan vegye őket. Időben felismerték, hogy az előrelépéshez egy a korábbiaknál változatosabb és érettebb lemezanyag elkészítését kell célba venniük elsődlegesen, ami nem feltétlenül az együtténeklős tejszínhabmetálról szól, hanem egy minden tekintetben komolyabb és kísérletezősebb dalcsokorban ölt testet. Ambícióikat hűen alátámasztotta, hogy egy ideig dupla stúdióalbumban gondolkodtak, pedig olyasmivel a Led Zeppelin Physical Graffitije óta nem nagyon hozakodott elő senki. Végül a lemeztársaság a magas gyártási költségekre hivatkozva elkaszálta a tervet, ám ez sem szegte Jon és Richie kedvét és továbbra is az izgalmasabb zeneiség felé törekedtek a dalokkal, illetve megfelelő egyensúlyt teremtettek ezek és a Child-féle refréncentrikus slágerbombák között. Az album felvételeire végül 1988 májusa és júliusa között került sor a vancouveri Little Mountain stúdióban Bruce Fairbairn és Bob Rock irányítása mellett, majd szeptember 19-én került a boltok polcaira. Eredetileg a Sons Of Beaches címet akarták adni neki, a frappáns szójáték legalább olyan kétértelmű lett volna, mint a Slippery When Wet, a híresen lokálpatrióta tagok végül aztán szülővárosuk neve mellett törtek lándzsát.

A Hugh Syme borítójába csomagolt album nyitányához szándékosan olyan témát kerestek, ami világosan láttatta törekvéseiket, így a Lay Your Hands On Me-t választották, hiszen egyesítette magában a kirobbanóan arcbamászó rocktémák és a '70-es évek Hammond orgonás epikusságának minden ismérvét. A dalt vérbeli koncertszámnak szánták és tökéletesen bele is illett ebbe a szerepkörbe: Torres törzsi ritmusai és Bryan Hammondja a bevezetőben minden esetben parázs hangszerpárbajt eredményezett a színpadon a két zenész között, majd Sambora lüktető riffelése is számtalan lehetőséget biztosított a jammelésre. A hatperces dal a nagyívű jelleg ellenére is óriási rockslágerré vált és bejutott a Top 10-be, igaz, csak negyedik kislemezként érte ezt el, addigra már akkora volt a felhajtás, hogy tulajdonképpen bármelyik dalt kihozhatták volna single-ként. Az őrületet a Bad Medicine indította be két héttel a nagylemez megjelenése előtt, elképesztően nyúlós refrénje Sambora ikonikus gitártémáival és nem utolsósorban az ötletesen vagány videóval karöltve azonnal a Billboard-lista tetejére katapultálta a brigádot, alaposan megágyazva az albumnak.

A Born To Be My Baby történetét már részleteztem, ez volt a másik Childdal közösen írt darab, amit kislemezre másoltak, a lemez további menedzselését pedig ezek után már kizárólag Jon és Richie közös szerzeményeire bízta a kiadó. Először akár kockázatosnak is tűnhetett a lépés, hogy nem a biztosra mentek a professzionális szerzők által terelgetett szerzeményekkel, mindazonáltal külső tanácsadóként akkor már ott volt a csapat mellett John Kalodner, az ő megérzéseit pedig érdemes volt gondolkodás nélkül követni. Kalodner volt az, aki egy évvel korábban gatyába rázta az Aerosmith tagságát a Permanent Vacationön, és volt mersze a Still Of The Night eposszal felvezetni Whitesnake 1987-es lemezét. A Rick Rubin meg nem született ikertestvérét formázó legendás lemezipari szakember teljesen biztos volt Samboráék hozzáértésében, ezért azt javasolta a PolyGram kiadónak, hogy nyugodtan szemezgessenek az album B oldaláról is és adják ki Jon és Richie közös számát, az I'll Be There For You-t harmadik kislemeznek. Habár alapvetően egy power-líráról volt szó, az I'll Be There For You terebélyes megfogalmazásával, szitáros bevezetőjével, hendrixesen alterált akkordjaival mégis eléggé kilógott az akkori idő rádiós felhozatalából. Az érzelmektől túlcsorduló, heroikus téma kvalitásait persze a vak is láthatta (szerintem máig ez Jon és Richie leglélegzetelállítóbb duettje), de ez még nem jelentett egyenes utat a tömegek felé. Kalodner számításai természetesen bejöttek, mint mindig, mert a dal orbitális siker lett és a Bad Medicine-t követve ugyancsak felkapaszkodott a Billboard Hot 100 csúcsára, a klipjét pedig még évekkel később is zabálta az MTV. Ezek után talán nem meglepő, hogy Jon saját elmondása szerint mindig jobban bízott a „civil″ Kalodner intuícióiban, mint a saját kiadója A&R-részlegében és egész karrierje alatt előszeretettel támaszkodott a rőtszakállú mágus szavaira.

A korong menetelése egy ötödik kislemez megjelentetését is lehetővé tette, amihez a Jon által egyedül írt Living In Sin balladát választották. A bluesosan pulzáló verzék és a kirobbanó refrén dinamikus elegyének köszönhetően ez is hibátlan darab volt, az pedig érdekes adalék hozzá, hogy a klipjét először visszadobta az MTV túlzott szexualitás címszóval, így újra meg kellett vágni a képanyagot. A mély dalszöveggel a bigott és képmutató katolikusság hátulütőit járta körül az énekes, de nem ez volt az egyetlen téma, amely magvas gondolatokat tartalmazott. Jon rengeteget fejlődött szövegírás tekintetében azokban az időkben, a Livin' On A Prayerrel és a Wanted Dead Or Alive-val elindított történetmesélést istenigazából a New Jersey-n honosította meg végérvényesen, a folyamatnak pedig ékes példája volt a Blood On Blood: amellett, hogy a dal zeneileg is elrugaszkodást mutatott a bevált hajmetálos sémáktól és először integrálta hard rockos közegbe a U2 örökségét. A testvériség eszmeiségét springsteeni módon keretbe foglaló gondolatok még magasabb polcra helyezték a nótát.

A korong B oldalán még sokszínűbb témákat sorakoztattak fel, melyeket tökéletes dimanikai érzékkel szerkesztettek egymás mögé. A Homebound Trainnel indult a második játékrész, melynek eszeveszett ötletessége valószínűleg még azokat is meglepte, akik tudták, mi minden lakozik az ötösben zeneileg: Sambora veszettül hullámzó riffjeivel egy olyan kompromisszumoktól mentes, bluesos hard rockert faragott az elképzelésből, amit a legfunkosabb Deep Purple-, Zeppelin- és Aerosmith-dalokkal is versenyre kelhetett. Az elnyújtott énekdallamok már önmagukban a lemez egyik legkevésbé kiszámítható momentumait rejtették, a szájharmonika, Hammond-orgona, gitár és basszus részvételével felépített szólóorgia pedig annyira vibrálóan spontánra sikeredett, hogy akár a pillanat hevében, élőben is rögtönözhették a stúdióban. Felejthetetlen ez a dal, hangszeres szempontból máig a Bon Jovi egyik legjobbja, arról nem is beszélve, hogy mennyivel jobban állt nekik ez a szilaj attitűd, mint a későbbi ultrakommersz vonal.

A különlegességeknek viszont korántsem volt itt vége. A drámai Wild Is The Wind sorait Child és Warren közreműködésével írták, ami persze hallatszik a letaglózó refrénben, de a dal ennél sokkal többről szól: elképesztően hatásos a hangszerelése, a finom flamenco gitár és a betonkemény riffek kontrasztja legalább annyira döbbenetes, mint Sambora csodálatosan kerek szólói, de legbrutálisabban mégis a pattanásig feszített hangulati váltások hatnak. Nekem mindig az a fajta keserédességet sem nélkülöző szenvedélyesség jelentette az igazi, definitív Bon Jovi-stílust, amit ebben a mesterműben felvonultattak. A Ride Cowboy Ride jópofa átkötése után ugyanebben a mederben folytak tovább az események, a Holly Knighttal összekalapált Stick To Your Guns ugyanúgy hozta az aranyló naplementébe motorozó western-feelinget, mint a Wild Is The Wind. Itt szintén nagy szerep hárult a visszafogott akusztikus és a bombasztikus elektromos részek közötti különbségek érzékeltetésére, ami a teljes pompájában felvonult Fairbairn/Rock-féle csodahangzással hangsúlyozva kiváló táptalajként szolgált a grandiózus énekdallamoknak.

Az album végén a 99 In The Shade képében még egy jókedvű strandmetál-téma is helyet kapott, amiből némi sallangmentes keleti parti rock & roll sem hiányzott, olyasmi volt ez, mint a Raise Your Hands és a Wild In The Streets az előző anyagon. A lemezt a Love For Sale tökönrúgással felérő akusztikus percei zárták, ami talán a legjobb ilyen típusú Bon Jovi-dal és pont azért, mert nem veszi komolyan magát. A Van Halen szokása volt, hogy ilyen övön aluli ütéseket vittek be a legtöbb lemezen mind a Roth-, mind a Hagar-érában, Bon Joviék pedig jottányit sem maradtak el a mesterektől. A zseniálisan mókás Love For Sale a csapat sokoldalúságát is hivatott volt bemutatni, bár persze más kérdés, hogy néhány lemezzel később már pont az ilyen bátor zenei kalandozások hiányoztak a repertoárjukból.

Ami az eredetileg tervezett dupla anyag páncélszekrénybe zárt második felét illeti, a 2010-es évek közepén kihozott deluxe-változathoz végül hozzácsapták az eredeti demókat, úgyhogy érdemes ezeket is jobban szemügyre venni, mert különlegességek bőven akadtak közöttük. Megveszekedett Bon Jovi-fanatikusok persze már a '90-es évek legelején számos témát be tudtak azonosítani közülük: a Thin Lizzy-feldolgozás The Boys Are Back In Town például a Navy Seals fimzenealbumon éppúgy megjelent, mint a Stairway To Heaven/Highway To Hell válogatáson, az AOR-sláger Does Anybody Really Fall In Love Anymore? pedig Kane Roberts és Cher lemezein látott napvilágot. Alice Cooper, Joan Jett és Desmond Child egy House Of Fire című darabot is írt a New Jersey-hez, a kiadói érdeklődés hiányában ez végül Alice Trash albumán kötött ki...

Aztán akadt olyan dal is a pakliban, amit később a banda saját maga reaktivált: az első felindulásból kukába vágott Love Is War az egyik japán kislemez B oldaláról köszönt vissza, a húzós hard rocker Judgement Dayt az 1990-es Access All Areas turnés dokumentumfilmhez használták fel kvázi filmzeneként, az akusztikus Diamond Ring pedig hosszú várakozást követően az 1995-ös These Daysre került fel, míg ugyanezen lemez '96-os turnés kiadásán a Let's Make It Babynek szolgáltattak igazságot. A tizenkét szerzemény közül minden kétséget kizáróan utóbbi volt a legjobb darab, noha a konvencionális megoldásoktól ez állt legtávolabb. A demó több verziója is ismert rajongói körökben, a lényegen azonban ez nem változtat, a pszichedelikus ízekkel átitatott, ám totál kategorizálhatatlan stílusú dalt egyedül a '60-as évek végének és a '70-es évek legelejének szabadon áramló ősrockjához lehetett hasonlítani. Anno a '90-es évek legelején a Skid Row-énekes Sebastian Bach lebbentette fel a fátylat a dal létezéséről, és a legnagyobb Bon Jovi-dalként aposztrofálta, ami azért volt felettébb pikáns, mert abban az időben halálos ellenségek voltak Jonnal. A többi demó közül a Now And Forever azért volt érdekes, mert ha jobban odafigyelsz, akkor meghallhatod, hogy ebből a dallammenetből nőtt ki később a Jon Blaze Of Glory albumán helyet kapott Blood Money, a maradék néhány tételt illetően pedig a Full Moon High rocktémája bírt kiemelkedő érdemekkel. Simán lehet, hogy még a Slippery-időkből maradt meg hírmondónak, a hangulata legalábbis erre utalt. Ezzel szemben a Love Hurts, a Backdoor To Heaven és a Growin' Up The Hard Way eléggé vonalra tett témák voltak, melyek nem véletlenül végezték a kiadó archívumában, ám még ezeket leszámítva és a teljes kollekciót ismerve is azt kell mondani, bőven lett volna realitása egy húsz-huszonegy dalból álló, dupla lemeznek.

A New Jersey azonban szimplának is combos maradt a maga 57 és fél perces játékidejével, a slágertémák pedig a szövevényesebb jellegű, mondhatni árnyaltabb összhatás ellenére is eladták a korongot: négy hétig vezette a Billboard Top 200-at és a Bon Jovi első listavezető albuma lett Angliában, továbbá ez lett az első nyugati rockalbum, ami hivatalosan megjelent a Szovjetunióban. Az albumot követő The Jersey Syndicate Tour egybefüggő diadalmenetnek bizonyult a csapat számára, az 1988 októbere és 1990 februárja között lezavart 232 koncert tele volt rocktörténeti jelentőségű megmozdulással: a kétnapos Moscow Music Peace fesztivál Ozzyval, a Scorpionsszal, a Mötley-vel, a Cinderellával, a Skid Row-val és az orosz Gorky Parkkal majdnem woodstocki jelentőséggel bírt, ez azonban csak a jéghegy csúcsa volt. Egy héttel később már Milton Keynes-ben toltak egy saját minifesztivált a Europe, a Skid Row és a Vixen társaságában, míg a Tokyo Dome-ban egy hasonló leosztású szilveszteri happening jött össze a Ratt, a Kingdom Come, a Cinderella és a Britny Fox részvételével. A másfél éves turnén a rockvilág apraja és nagyja felvonult valamilyen minőségben, a már említetteken kívül a Bad Company, Lita Ford, a Dan Reed Network, Billy Squier, a Winger, a Bulletboys, az Icon és a Blue Murder játszott velük, míg a brit – azon belül is londoni – koncertek egészen valószínűtlen jammeléseket hoztak: a Hammersmith Apollóban Jimmy Page ment fel a Train Kept A Rollin' idejére, míg a Wembley Arenában a Creedence Clearwater Revival-féle Travelin' Bandet játszották Elton Johnnal, valamint a Queen és a Def Leppard tagjaival. Ugyanezt a dalt a Hippodrome-ban az afterpartin Lemmyvel is előadták nem szomjas állapotban, Milton Keynesben pedig Steven Tyler és Joe Perry örömzenélte el velük a Walk This Wayt.

A túrának emléket állító másfél órás Access All Areas rock-odüsszeiában mindezeket teljes valójukban dokumentálták, ami mellékesen azt is remekül bemutatta, hogy miről szólt a rock & roll a műfaj csúcsán, a '80-as évek végén. A film az árnyoldalak felvillantásával sem marad adós, kendőzetlenül láttatta, mi mindenen megy keresztül egy banda ilyenkor, ez a minden korábbinál nagyobb volumenű koncertsorozat pedig a végére olyannyira padlóra küldte őket mentálisan, hogy a brigád a feloszlás küszöbére sodródott. Elkerülhetetlen volt egy hosszabb szünet beiktatása és némi önmegvalósítás szólóalbumok formájában, előtte azonban még tervbe vették egy dupla koncertalbum kiadását. Jon akkoriban így vélekedett erről: „Rengeteg dalt rögzítettünk a turnén és szeretnénk egy dupla koncertanyagot kiadni. Viszont nem több buli dalaiból válogatnánk, hanem a legjobban sikerült koncert anyagát egy az egyben tennénk a lemezre." Állítólag a Wembley Arenában rögzített buli adta volna a korong gerincét, amit az imént részletezett feldolgozásokkal egészítettek volna ki, ám a lemez végül sohasem jelent meg. Máig nem tudni, hogy a felvételek minősége vagy a már készülőfélben lévő Blaze Of Glory miatt húzta be a féket a kiadó, mindenesetre a csapat egészen a 1996-os Live From London VHS megjelenéséig adós maradt egy hivatalos élő anyaggal.

Bárhogy is alakult a vége, a Bon Jovi legénysége végül csillagos ötösre vizsgázott a New Jersey-vel, ami egy fontos korszak lezárását is jelentette. A lemez végül hétszeres platina lett az Államokban, világszerte összesen pedig több mint 18 millió példányban kelt el, dalai azóta sem koptak semmit, a hangzása meg főleg nem. Az ezt követő, személyes konfliktusokkal terhelt mizériára pedig feltétlenül szükség volt ahhoz, hogy a merész Keep The Faith hallatlanul finom dalaival újjászülethessenek és végleg megszilárdítsák státuszukat a leghatalmasabb globális szupersztárok között.