Shock!

Egy lepelbe burkolódzó alak áll a pusztaságban. A teremtmény arcát szörnyű betegség tette romossá, karjain fekélyes sebek tátongnak. Valaha ember volt, most azonban a Halál torz tükörképeként tekint a világba. Távolabb tőle két másik alak álldogál, arcukat lepel fedi. Tartásukon félelem és iszonyat tükröződik, sötét gondolataik pedig úgy borítják be elméjüket, mint a sivár vidéket a vérvörös égbolt. Rettegnek, mert tudják: a lepra elől senkinek sincs menekvése.Emberi létünk törékenységéről szóló lemez lényegét tán még soha nem fejezte ki érzékletesebben borító, mint Ed Repka festménye, amely a Death második lemezéhez készült. Nincs szükség szétrobbanó agyvelőre vagy csonkolt testrészek látványára, elég csak a Halál arcába nézni, aminél nem lehet szörnyűbb az ember számára.

Chuck Schuldiner a legendás debütálást követően ahelyett, hogy összerántott volna még egy emberi belsőségekben nyakig tocsogó anyagot, elkezdte azon törni a fejét, miként emelhetné bandája zenéjét a következő szintre. A gitáros egyike volt azoknak, akik elsőként ébredtek rá, hogy a gyorsabb nem feltétlenül egyenlő a brutálisabbal, így a Scream Bloody Gore sebesebb dalai után Schuldiner nekiállt felfedezni a lassabb tempókat is. Célja az volt, hogy még súlyosabb, még keményebb és egyúttal még összetettebb zenét alkosson, mint azelőtt.

Schuldiner egyik legnagyobb problémája mindig is az volt, hogy hozzá hasonlóan elhivatott társakat találjon. Többek között emiatt is kényszerült nagyrészt egymaga megírni és feljátszani az első Death albumot. Ezúttal azonban vadászata sikerrel járt: egy korábbi zenésztársát, a gitáros Rick Rozzt sikerült meggyőznie, hogy ismét csatlakozzon hozzá. Rozz még a debütáló lemez előtti, demós korszakban fordult meg a Death-ben. Schuldiner jó üzletet csinált vele, hiszen a gitáros szépen hozta is magával az akkoriban épp szünetet tartó Massacre-beli két kollégáját, Terry Butler basszusgitárost és Bill Andrews dobost, így a Death-t végre először összeszokott muzsikusok alkották.

A második lemez anyagát Schuldiner Rozz-zal közösen írta, s valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a Leprosy jóval komplexebb lett elődjénél. A nyitó címadóval bele is kóstolhatunk az új irányba: a tempóval szépen építkezik a banda, fokozatosan gyorsul a dal, de elég ráérősen ahhoz, hogy legyen idejük kibontogatni jobbnál jobb témáikat, melyek mára a stílus klasszikusainak számítanak. Az album rendkívül sötét, nyoma sincs benne az elődjére jellemző, horrorfilmesen túlzó riogatásnak. Ennek ellenére szerkezetében a Born Dead erősen hajaz a Scream Bloody Gore kapkodós vonalára, villámcsapásszerű begyorsulásaival és grindos aprításaival.

Kiegyensúlyozott, szinte kellemes középtempóval indít a Forgotten Past. A vonat módjára zakatoló riffek aztán a tempóváltást követve hol meglódulnak, hol pedig megtorpannak. A szólókat a zeneszerzéshez hasonlóan Schuldiner és Rozz felosztotta egymás között, de a főnök klasszikus metalos ihletésű munkája ezer közül is felismerhető. Hogy miért is nevezték sokan Schuldinert a death metal mesterének, az hamar kiviláglik, ha megfüleljük a Left To Die-t. Ma már a death metal iskolapéldájának is tekinthető ez a szerzemény, nem utolsó sorban pedig kiválóan megmutatja, mekkorát lépett a csapat előre egyetlen év alatt. Kevesen gondolnák, de Schuldiner nem átállott „slágereket" is elrejteni lemezein. A Leprosyról ezt a státuszt a Pull The Plug érdemelheti ki. Ha azt gondolnánk, hogy a death metal, és úgy általában véve az extrém zene csak a brutalitásról és a nonkonformitásról szól, akkor gondoljuk át még egyszer, és hallgassuk meg a Pull The Plugot vagy mondjuk a Human lemezes Lack Of Comprehensiont.

A zenei érés egyik velejárója, vagy talán inkább katalizátora a dalszövegek komolyodása volt. Schuldiner a Leprosyn már nem horror filmekből merítette ihletét, hanem a sokkal közelebbi valóság felé fordult. A Leprosyn hallható dalok témáinak jelentős részét korabeli újságcikkek adták, mint például az a tömeges haláleset, amikor több tucatnyi bevándorló vesztette életét egy vonatkocsiba zárva a nyár közepén. Erről a szörnyű esetről regél a Choke On It, de az Open Casket sem kitaláció: a lemez készítése közben Schuldiner egy cikket nyújtott át Rozznak, amely olyan hozzátartozókról szólt, akik képeket készítenek koporsóban fekvő szeretteikről, hogy aztán legyen mit beilleszteni a családi fotóalbumba Buksi kutya és a nyaralás képei mellé. Vajon mikor éled újjá ez a divat a Facebook korában? És ne feledjük persze a Primitive Ways-t sem, amely nem épp olyan idealisztikusan festi le a „vissza a természethez" életmódot, mint azt Max Cavalera szokta.

Mivel a Leprosy még vastagon a death metal aranykorában született, a hangzás is ennek megfelelően olyan nyers, mint egy kilónyi gőzölgő vadhús, ami még mindig rángatózik a kezünkben. A lemez producere ugyan Dan Johnson volt, a keverésnél azonban az a Scott Burns is megvillogtatta tigriskarmait, akiből aztán hosszú évekre a death metal egyik meghatározó stúdiós figurája vált.

Klasszikus album, alapmű, mérföldkő, satöbbi. Bárhogyan is jellemezzük a Leprosyt, a lényeg, hogy aki kellően beteges ahhoz, hogy vonzódjon ehhez a rusnya zenei világhoz, annak kötelező ez az anyag, meg persze az összes többi Death korong is. És most, hogy már mindegyikről lehet olvasni a Shock!-on, semmiféle kifogást nem fogadunk el.