Shock!

Egyre viccesebb (vagy szomorúbb), ahogy az ember egyre régebbi és régebbi klasszikusokról mondhatja el, hogy megjelenéskor már ismerte őket. A ′90-es évek eleje a negyveneseknek már csak ilyen, „szerencsére″ az, hogy ismertük, nem feltétlenül jelenti, hogy fel is fogtuk ezek jelentőségét, megértettük vagy egyáltalán tetszettek. Főleg, ha egy nagyon nem kommersz anyagról van szó, amihez ízlésben-fejben-lélekben érni kell. Nos, a mostanában harmincadik évét betöltő hármas Extreme-korong pontosan ilyen, ráadásul becsapós módon: megvannak a maga fogós, slágeres pillanatai, még a More Than Wordshöz viszonyítva is, de nem csoda, hogy nem tudott olyan eladásokat produkálni, mint elődje. Hiszen bár a Pornograffitti is hosszú, intelligens és igényes volt, az mégiscsak egy tökös, funkos hatású rocklemez, ami ráadásul a hajmetál hőskorában jelent meg. A III Sidesról mindez egyáltalán nem mondható el – összességében viszont talán ez minden idők hajbanda által elkövetett legprogosabb albuma.

1992 őszén mentem nyolcadikba és akkoriban már „rockernek″ vallottam magam, hiszen a kötelező Guns-Metallica-AC/DC dolgokon kívül megvolt már a két utolsó Maiden műsoros kazettán, elkezdtem ismerkedni a Pokolgép-Ossian-Moby Dick-Omen kombó aktuális dolgaival, sőt, már befigyelt némi Testament is: ezeket egy iskolatárs révén sikerült begyűjteni. A vasárnap éjszakai Headbanger's Ballt sajnos nem engedték nézni és videómagnó híján rögzíteni sem tudtam, viszont a friss Extreme-lemezről sokat ment a Rest In Peace a napi rotációban is, és baromira bejött. Meglepő módon ez a kazetta egy abszolút nem rocker osztálytársnőmnek volt meg, tőle kaptam kölcsön, de a nagy részével (ma már) érthető módon nem tudtam mit kezdeni. Még csak azt sem mondhatnám, hogy nem tetszett, egyszerűen csak nem fogtam fel, és az igazság az, hogy akkori üreskazetta-ínségemben csak valami szarabb minőségű Sony-HF vagy hasonló alapanyagra másoltam rá – nem kizárt, hogy ez is az elkallódás okai között volt.

Később, felnőtt koromban már nyilván más volt a helyzet, és akkor már azt is felismertem, hogy nem volt a legszerencsésebb ezzel a lemezzel indítani az ismerkedést, ma sem ajánlanám senkinek, hogy így tegyen. Sőt, biztos vagyok abban is, hogy rengeteg Pornograffitti-rajongó nem szereti és ugyanúgy nem tud mit kezdeni vele még ennyi év után sem, mint én anno. Pedig ma már látható, hogy mit akartak vele: minden hatásukat összemixelve valami igazán grandiózusat összehozni. Úgy gondolom, sikerült: a konceptalbumként is felfogható alkotáson minden a helyén van, egyetlen másodperc üresjárat nincs rajta, szerkesztése-dramaturgiája tehát tökéletes, megszólalása pedig hibátlan. Nem véletlen: volt pénz, volt idő és a kreativitás is tombolt a srácokban. Ahogy utólag ők is elmondták: a dupla platina sikerlemez után lényegében azt csináltak, amit akartak. Hiába zajlott le közben az őrségváltás, a kiadó nagyvonalú úriemberként viselkedett velük, még ha nem is tisztán a művészi szempontokat figyelembe véve, de legalább tetszeleghettek az értő mecénás szerepében. Ez mindenképpen javukra írandó, a zenekar pedig meg is hálálta ezt – a közönségének. Merthogy a számokat tényleg nem annyira hozta, de persze ettől még csont nélküli klasszikus minden pillanata.

Ami a konceptalbum-jelleget illeti: nyilván semmit sem okoskodtak túl (mégiscsak rockbandáról beszélünk) és ily módon a koncepció sem kapott akkora hozsannázást a zenei rész mellett, mint mondjuk az Operation: Mindcrime esetében (ahol utólag kiderült, hogy a történetet kissé azért túlhype-olták), de ettől eltekintve itt inkább csak a három részre osztott tematika teszi konceptuálissá a művet. Meg persze az a kimondottan egyedi és izgalmas húzás, hogy ez a három rész nemcsak témájában, de zenéjében is merőben különbözik egymástól. Hogy leegyszerűsítsük, az igazságnak (éremnek) három oldala van: a Tiéd (Yours), az Enyém (Mine) és Az Igazság (The Truth) – lehetne persze még másokét is idevenni, hiszen az életben már csak így megy, de akkor nem egyetlen lemezről, hanem sorozatról beszélnénk. Így sem fért fel a teljes zeneanyag a CD-re (akkoriban még nem szuvenírnek gyártották, tehát nem igazán merülhetett fel, hogy dupla legyen, talán nem is annyira a költségvetés, hanem a beidegződés miatt), tehát azon ritka esetek egyikéről számolhatunk be, amikor a CD-vásárlók kevesebbet kaptak. A Mine rész Don't Leave Me Alone dala ugyanis csak a kazetta verzióra került fel, amiről Nuno úgy nyilatkozott, hogy olyan érzés volt, mintha az egyik karját vágták volna le – na, ennél jobban talán semmi sem támasztja alá a konceptjelleget. Persze később kiköszörülték a csorbát, ez a dal is helyet kapott a különféle későbbi verziókon (mondjuk elég bosszantó, hogy streaming-felületeken csak az ITuneson, Spotifyon nem), és talán a manapság dúló, érthetetlen kazettamánia kapcsán is eszébe jut majd valakinek egy újrakiadás.

Nézzük tehát a történet három oldalát: Yours – ide került az összes kemény dal és politikai-társadalomkritikus téma, Mine – ez az emberi érzéseket boncolgató lírai oldal, The Truth – ez pedig a húszperces Everything Under The Sun opusznak ad helyet. A stílus szerinti csoportosítás szerencsére nem megy a változatosság rovására, egyik harmad sem egy kaptafa, külön kiadványként is simán megállná a helyét mind, elvégre a súlyos témák között is elférnek a szirupos, andalító dallamok, a lassú blokk sincs híján a húzásnak és a finálé tényleg merő progresszív rock, ahogy az a ′70-es évek nagykönyvében megírták. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez az egyedi megközelítés olyan úttörőkre is hatással kellett hogy legyen, mint a Dream Theater legénysége, nemcsak azért, mert bizonyos momentumokról ők jutnak az ember eszébe, hanem mert Nuno közismerten a szakma istenévé vált a ′90-es évek legelején, szóval kizárt, hogy John Petruccit ne inspirálta volna.

Ami pedig a III Sideson súlyos, az még a Pornograffittihez képest is az: az első hat dal konkrétan az Extreme legmetálosabb oldalával ismerteti meg a hallgatót, nem kizárt, hogy aki a More Than Words felől közelített, azt kimondottan elijesztette a Warheads nyitás, ami tényleg az addigi leggyorsabb, legdurvább szerzeményük volt (eszméletlen szólóval) és azóta is tartja ezt a rekordot. Már az apró kis csavarral ironizáló katonás hangjáték-intró is jelzi, hogy komoly lesz az elkövetkező csaknem másfél óra, de ahogy beúszik és elstartol a téma, rögtön dobunk tőle egy hátast. Eleve már az lenyűgöző, ahogy az egész szól: Nuno és az inkább szakmai körökben ismert (értsd: nem sztárproducer) Bob St. John nagyon odatették az organikus, telt és arányos hangzást, gyakorlatilag minden tökéletesen hallatszik, akkor és ahogyan az éppen szükséges, rockhangszerek, ének, billentyűk és nagyzenekar (ja, mert az is van a The Truth eposzban). Fülessel, nagy hangcuccon, Bluetooth hangszórón, kocsiban, akárhogy – a cikk készültekor a létező összes módon hallgattam. A hangszerelés komplexitásával pedig már a heavy oldalon is szembesülünk, hiszen az említett Rest In Peace vonósokkal indít, utána pedig Extreme-mércével mérve is lenyűgöző Nuno-témával mászik arcunkba a csapat, ami bár slágeresebb, ragadós refrénű rockhimnuszba torkollik, hat percében kábé négy különböző stílusú dalt mixel össze, melyek egyenként olyanok, hogy más bandák fél karjukat adták volna érte a gitárosnak a fent említett levágott helyett. Nem véletlen persze, hogy ezt tették meg első kislemeznek (vélhetőleg a Get The Funk Out mintájára, hogy semmiképpen se lassú dal legyen), és ennek megfelelően elég sokat ment akkoriban a napi MTV-rotációban. Így könnyen találkozhatott vele az erre fogékony néző, mint jómagam.

A Politicalamitynél a borult és eszeveszett funk metal témázgatás (és a „jól odamondunk minden oldalnak″ toposza) kerül fókuszba annak rendje és módja szerint fúvósokkal megtámogatva, a Color Me Blind egyenesebb vonalú rockzenéje főleg a refrén vokáljai miatt emlékezetes, és talán még a rasszizmusellenes üzenet sem annyira szájbarágós mai értelmezés szerint sem – tulajdonképpen az összképet tekintve ez a dal alkalmasabb lehetett volna „hard″ kislemezdalnak. A Cupid's Dead viszont semmiképpen sem, ez talán minden idők legprogmetálosabb Extreme száma, ebből ma már konkrétan kihallani a későbbi évek Dream Theaterét, bár persze Portnoyék ha akartak, se tudtak volna ennyire funkosak lenni. Akárhogy is, ez a hat perc igazi ínyencfalat, nagyon örülök utólag is, hogy hallhattam élőben, a médiakritikus dalszöveg témája pedig remekül passzol a zaklatott húzáshoz. A Martin Luther King előtt tisztelgő Peacemaker Die zárja a kemény blokkot egy ízes málházással, amelyben szintén előfordul egy-egy csavarosabb ritmus, a szólórész pedig, a legkevésbé sem meglepő módon, itt is élményszámba megy.

A lírai fejezet a Seven Sundaysszel indul, ez kicsit olyan, mint a One Year Of Love és az In The Lap Of The Gods ötvözete a Queentől, tehát afféle stílusgyakorlat, Gary Cherone itt remekül hozza a Freddie-féle szerethető ripacskodást (Gary nyilván sosem volt a világ legnagyobb énekese, de mindig kihozta magából a legjobbat), amihez ennek megfelelően émelyítő vokált tettek a refrénjébe, és pont emiatt is szórakoztató. Ezt követi a Tragic Comic, egy pattogósabb akusztikus dal – aranyos, romkom-felhangokat sem nélkülöző klipje szintén sokat futott az MTV-n a maga idejében, de talán később is láttam máshol, amikor még voltak zenecsatornák. Simán lehetett volna mindent vivő sláger a maga idejében, de valahogy nem tarolta le úgy a listákat, mint a More Than Words. Mi több, egy teljes ilyen lemezt is meghallgatnék bármikor az Extreme-től – érdekes, valahogy ők kimaradtak az unplugged-őrületből, pedig baromira érzik ezt a stílust (is). Ennek kapcsán érdemes meghallgatni az e kislemez B-oldalaként funkcionáló Beatles-feldolgozás demót (Help!), ami ugyanezt a vonalat követi. Aztán ahogy megyünk tovább, azért ebben a részben is akad kicsit harapósabb dal: az Our Father ugyanakkor nem annyira súly, mint a Yours tételei, viszont szövegtematikában ide kívánkozott. A Stop The World is klipdal volt, ez hajaz a legjobban rá, mégsem nevezhetjük sablonlírainak, tempója is húzósabb, és itt is rengeteg hangszerelési és vokális bravúr fedezhető fel. A God Isn't Dead? tulajdonképpen jó kis átvezetés lenne az Everything Under The Sun opuszhoz, de ha tisztában vagyunk a Don't Leave Me Alone lehagyásával (vagy kazettán hallgatjuk az albumot), hallatszik rajta, hogy valójában egy intró, kétperces zongorás darabként pedig nyilván full Queen ez is. Maga a Don't Leave Me tulajdonképpen egy hosszabb zongorás merengés, és amúgy nem feltétlenül hiányzik a többi hanghordozóról vagy felületről.

Ami a harmadik részt kitevő nagyeposzt illeti, ez gyakorlatilag egy zenei aranybánya az arra fogékonyaknak. Ahogy már utaltam rá: progresszív rock, nagyzenekar, rétegzett, sűrű muzsika, viszont egy pillanating sem öncélú vagy túl terjengős. Emlegettük fentebb a Dream Theatert: ha a Cupid's Dead zúzása nem is, az Am I Ever Gonna Change biztosan hatott rájuk, mert a Six Degrees Of Inner Turbulence-ben konkrétan hallatszik az itteni akusztikus téma. Persze nyilván Extreme-ék is merítettek sok helyről ide, és ezeket az összetevőket gyúrták egybe saját markáns stílusukkal – az egyszer biztos, hogy erre a nagyszabású műre életük végéig büszkék lehetnek mind a négyen. Különösen a zárótételre, amely a Who Cares? alcímet kapta, és nyolc percébe gyakorlatilag egy komplett musical zeneiségét voltak képesek belepréselni, mindezt annak giccsességétől teljesen mentesen.

Ezt már tényleg nem volt hová fokozni, nem csoda tehát, hogy a következő lemezen visszatértek az alapokhoz, a Waiting For The Punchline egy '70-es években gyökerező hangzású hard rock anyag, persze sok Extreme-csavarral, de sajnos 1995-ben már tényleg senkit nem érdekelt a zenekar, főleg nem „grunge-os″ verzióban. Később aztán innen vették fel a fonalat a 2000-es években, és képességeiknek megfelelően tökéletesen tudták vegyíteni különféle korszakaikat, de ennyire messze már soha többet nem kalandoztak, mint a III Sideson, és szerintem nem is fognak, bármilyen legyen is majd a régóta ígérgetett új lemez. Más világot élünk, más szelek fújnak, és ez jól is van így: az Extreme emblematikus műve kétségkívül a Pornograffitti volt és marad, de az igazi magnum opuszuk a III Sides To Every Story.