Shock!

Sokszor elmélkedtünk már ebben a rovatban is arról, vajon mi lehet az oka annak, hogy bizonyos zenekarok befutnak és őrületet okoznak, velük nagyon közeli rokonságot ápoló, adott esetben jobb csapatok pedig végig megmaradnak a „futottak még" kategóriában. A dilemma a hollywoodi L.A. Guns kapcsán is mindenképpen áll, hiszen Tracii Guns és Phil Lewis zenekara legalább két megkerülhetetlen lemezt készített karrierje első szakaszában, amelyekkel lazán lehettek volna arénasztárok. Sikertelennek persze így sem lehet őket titulálni, de tény: az 1989-es, direktebb Cocked & Loaded és a napokban huszonöt éve megjelent, intellektuálisabb, kísérletezősebb, roppant izgalmas Hollywood Vampires sokkal többre predesztinálták volna a csapatot, mint amit végül sikerült elérniük.

Az L.A. Guns gyökerei meglehetősen kuszák, de ezen semmi csodálkoznivaló nincs a '80-as évek közepének belterjes hollywoodi klubvilágában. A csapatot Tracy Richard Irving Ulrich, művésznevén Tracii Guns gitáros alapította 1983-ban, és köztudott módon ő adott először lehetőséget egy W. Axl Rose nevű indianai énekesnek, miután az Kaliforniába érkezett. A sztori innentől fogva meglehetősen kusza, és a pontos részletek jelen esetben nem is igazán lényegesek. A legfontosabb, hogy számos tagcsere és ide-oda belépés során az L.A. Guns a Guns N' Roses egyik elődzenekaraként működött a Hollywood Rose mellett, sőt, Tracii játszott is a GN'R egyik korai inkarnációjában. Miután azonban nem akart részt venni a banda első, a várost elhagyó turnéján, összebalhézott Axllel, és az ő helyére érkezett Slash, Ha hihetünk a forrásoknak, mindez különösen érzékenyen érintette Traciit, hiszen a két zenész nem ápolt túl jó viszonyt, kiemelkedő tehetségekként évek óta egymás riválisainak számítottak a hollywoodi klubvilágban.

Mindez persze számos „mi lett volna, ha..."-típusú kérdésre ad okot, ám saját bevallása szerint Tracii különösebben nem szokott ilyesmiken rágódni: „Fogalmam sincs, jobb vagy rosszabb lett volna-e a Guns N' Roses, ha Axl mellett maradok, de az biztos, hogy teljesen más zenekarrá válik. Kicsit több lett volna bennünk a tűz. De a zenekar sikeréhez mindenképpen Axl jelentette a kulcsot, mert akkoriban tényleg mélyen megérintette az embereket az előadásmódjával. 1988 óta nem beszéltem vele, de vannak közös barátaink, így tudom, hogy csakis rosszakat mond rólam, ha szóba kerülök. Néha még a MySpace-oldalamon is megtette ezt... De én nem kívánok neki semmi rosszat. Axl problémája alapvetően abban rejlik, hogy ha valaki nem támogatja száz százalékosan abban, amit éppen csinál, nem is kíváncsi a továbbiakban az illetőre. Elképesztően tehetséges, de a tehetsége abból fakad, hogy egy idegroncs. Mindenkinek szüksége van valamire, ami boldoggá teszi, nála azonban nem létezik ilyesmi."

Akárhogy is, Tracii ezek után Paul Black énekessel, Mick Cripps gitárossal (akit ekkoriban, Jake E. Lee távozása után Ozzy is megkörnyékezett) és Nickey Alexander dobossal újjáalakította az L.A. Gunsot, majd Kelly Nickels basszer 1987-es csatlakozásával teljes lett a kép. A zenekar gyorsan sikerre vitte Los Angeles klubjaiban, bár Tracii szerint valamelyest mindig is kilógtak a színtérről: „Amikor elkezdtük ezt az egészet, nemigen törődtünk azzal, hogy befutunk-e, egyszerűen csak hülyülni akartunk. Hollywood paródiája akartunk lenni: nagy hajat növesztettünk, feketére festettük, és megjátszottuk a dögös srácokat. Aztán szerződéshez jutottunk, és ebből az egészből imázs lett..."

A zenekar iránt több kiadó is érdeklődött ekkoriban, de végül a Polygrammal sikerült megállapodniuk, tarsolyukban egy gyakorlatilag teljesen feldemózott, kész lemezanyaggal. Gyakorlatilag az utolsó pillanatban ugyanakkor lényeges változtatásra kényszerültek: Paul Black ugyan úgy emlékszik vissza a későbbi interjúkban, hogy túl keményfejűnek találta őt a kiadó, Tracii szerint azonban komoly drogproblémái miatt nem voltak hajlandók szerződtetni vele a bandát: „Az utolsó egyeztető tárgyalásunkat tartottuk a Polygrammel, amikor az A&R-es közben Paulra bökött, majd azt kérdezte: srácok, mégis milyen reményeket fűztök így a karrieretekhez? Odanéztem, és észrevettem, hogy Paul alszik... Életemben először láttam ilyet, de innentől kezdve nyilvánvalóan komoly problémát jelentett a dolog, és meg kellett szabadulnunk tőle, mert a kiadót egyszerűen nem érdekelte az L.A. Guns, ha ő áll a fronton. Így került hozzánk Phil Lewis, akivel újraénekeltettük a demókat, amiket korábban már leadtunk a Polygramnak."

Az említett Lewis Angliából érkezett Hollywoodba direkt az L.A. Guns kedvéért. Legismertebb korábbi zenekara a Girl volt, amelyet a '70-es évek végén alapított Phil Collennel, és két, módjával sikeres albumot is kiadtak. Ám miközben Collent a Pyromania album munkálatai közben elhívta a Def Leppard, és gyorsan világsztárrá vált, az énekesnek nem igazán jöttek össze a dolgok: a Girl a másik Phil nélkül beleállt a földbe, Bernie Torméval összerakott új bandája, a Tormé pedig senkit sem érdekelt. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy boldogan átrepült Kaliforniába, miután a brit rockzene fanatikus hívének számító Tracii felhívta: „Elképesztő mennyiségű szart kaptam a nyakamba a brit zenei sajtótól a Girl meg a Tormé miatt, pedig mindkettő nagyon jó zenekar volt fasza nótákkal. Jó koncerteket nyomtunk, jó felvételeket csináltunk, de egyszerűen nem jöttek be a dolgaink. És Angliában akkoriban hallani sem akartak rólad, ha nem két fiúból meg két csajból állt a zenekarod, és nem valami ostoba szart játszottál. Rockzenekarként a '80-as évek közepének Londonjában egyszerűen nem lehetett érvényesülni, akkor és ott még a Guns N' Roses sem jutott volna szerződéshez. Ezért kellett lelépnem onnan."

Phil eredetileg csak két hétre érkezett Los Angelesbe, de olyannyira megtalálta a hangot a többiekkel, hogy végül jóformán már haza sem ment. A zenekar ezt követően az első albumot feljátszó dobostól is megvált, és Lewishoz hasonlóan újabb rutinos arcot szerződtettek le a W.A.S.P. soraiból épp kikerült Steve Riley személyében. A szimplán csak L.A. Guns című debütáló nagylemez végül 1988 januárjában jelent meg, és gyorsan a hollywoodi rockszíntér híveinek titkos favoritjává vált: a zenekar ugyanúgy a nyersebb végéről fogta meg a dolgokat, mint a Guns N' Roses, bár hangzásuk ekkor még kevésbé számított kiforrottnak. Az album nem lett instant MTV-favorit, de a vájtabb fülű rajongók gyorsan ráéreztek az olyan dalokra, mint a No Mercy, a Sex Action – ha kérdeznéd: igen, Matyiék is erről a dalról nevezték el magukat –, a One More Reason vagy a Down In The City, és az album bő egy év alatt több mint 700 ezer példányban talált gazdára Észak-Amerikában. Nyilvánvaló volt, hogy ezekre az alapokra lehet építkezni. (A sors iróniája, hogy miközben Tracii a mai napig előszeretettel célozgat rá: a Guns N' Roses lemezein számos ötletét hallotta viszont – így például részben a Don't Cryt is szívesen tulajdonítja magáénak –, a számok nagy részében társszerző Paul Blacket ők sem tüntették fel íróként a borítón.)

Az L.A. Guns tehát pezsgő légkörben dobott nagyot 1989 nyarán kiadott második lemezével, a Cocked & Loadeddal. Utóbbi albumot már nyugodt szívvel nevezem mesterműnek: a korszak egyik legkerekebb sleaze/rock'n'roll-albumáról beszélünk, amely gyakorlatilag faltól falig tökéletes, és tele van óriási szerzeményekkel. Noha Tracii természetesen tagadta ezt, a banda célja kimondva-kimondatlanul is az ekkor már szupersztár Guns N' Roses lepipálása volt, és a Polygram is komoly reményeket támasztott velük szemben (elég beszédes adat, hogy a lemez felvételei több mint 400 ezer dollárba kerültek). A zenekar bizonyítási vágyból fakadó tüze minden hangot át is fűt a lemezen. Phil: „A Cocked & Loadeddal egy olyan albumot akartunk letenni az asztalra, amely még az Appetite For Destructionnél is jobb. Az első lemezünk biztosan nem sikerült annyira erősre, meg eleve úgy szólt, mint egy demó, így aztán a másodiknál már baromira ráfeküdtünk, hogy ütős legyen. Összességében egyébként nem hinném, hogy sikerült elérnünk a célunkat, mert az Appetite verhetetlen. Fenomenális lemez, amit aztán már a Guns N' Roses sem tudott felülmúlni, meg persze mi sem, hiába is törekedtünk erre. A cél azonban mindenképpen ez volt." Maga Tracii ekkoriban persze leginkább csak pikírt megjegyzéseket tett egykori kollégáira: „A Guns N' Roses és az L.A. Guns közötti legnagyobb különbség 120 millió dollár", mondta el több korabeli interjúban is.

Igazság szerint nem értem, a csapatra nagyon keményen rákattanó Japánt leszámítva miért nem tette arénabandává a Cocked & Loaded az L.A. Gunst, mert minden együtt állt benne ehhez: hiteles volt, robbanékony és fogós, ráadásul a csapatban igazi egyéniségek játszottak. A Rip And Tear, a Never Enough és legnagyobb slágerük, a The Ballad Of Jane mindenesetre még ismertebbé tették őket, és az album bearanyozódott az Egyesült Államokban (évekkel később a platinastátuszt is elérte, egyetlenként a diszkográfiából). Ez azonban ekkoriban még mindig „csak" arra volt elegendő, hogy megkapaszkodjanak a hihetetlenül kiterjedt hajmetal-színtér második vonalában. Mindez persze mit sem von le a lemez értékeiből, és ha egy albummal kellene érzékeltetnem, mi ment végbe a '80-as évek végén Los Angelesben, akár a Cocked & Loaded is lehetne az. Phil: „A '80-as évek végén egy szombat este a Sunset Stripen tényleg olyan volt, mintha a mennyországban lennél. Tele volt a környék rockerekkel, csajokkal és zenészekkel, menő autókkal, és kétségtelenül nem létezett izgalmasabb hely a világon. Fél mérföldes körzetben volt mondjuk négy-öt-hat koncerthelyszín, és mindegyikben más és más kiváló banda játszott. Akármelyikbe is tértél be, mindenkit ismertél. Óriási szerencsém volt, hogy otthagytam a szar londoni életemet, és lehetőségem nyílt megélni ezt a megvalósult álmot."

A zenekar működése mindazonáltal sosem számított feszültségmentesnek, és a problémák origójában valahogy mindig Tracii helyezkedett el. Steve Riley: „Amikor beléptem a csapatba, egyből éreztem, hogy Philnek, Micknek és Kellynek akadnak bizonyos problémái Traciivel, de ő már csak ilyen: mindig konfliktusai támadtak azokkal, akikkel éppen együtt zenélt. De nem foglalkoztam ezzel. Phillel azért érkeztünk a csapatba, hogy kisegítsük őket. A Girl meg a W.A.S.P. révén mindketten tapasztaltabbak voltunk a többieknél, és emiatt a zenekar könnyebben el is boldogult a zeneiparban." A problémák az intenzív turnézás következtében csak tovább fokozódtak, és finoman szólva sem segített a helyzeten, amikor a reménybeli harmadik albumhoz Tracii erőltetésére Michael James Jacksont nyerték meg producernek.

Tracii azért ragaszkodott Jacksonhoz, mert ő dolgozott annak idején egyik nagy favoritján, a KISS Creatures Of The Nightján. Ezzel nem is lett volna semmi gond, ám a producer a maga beszólogatós stílusával elég komolyan tengelyt akasztott a munkálatok során Nickelsszel és Lewisszal. A bandára eközben óriási nyomás nehezedett a háttérből is, a Polygram ugyanis rengeteget várt tőlük a harmadik album kapcsán. Mindez néha egészen meglepő dolgokat hozott ki a zenekar egyes tagjaiból. Phil: „Michael James Jackson és Tracii azon munkálkodtak, hogy kifúrjanak a zenekarból. Még Steve-et is elhívták ezzel kapcsolatban egy megbeszélésre. Akkoriban akadtak kisebb problémák a torkommal: hörghurutom és torokgyulladásom volt, de közben éppen dolgoztam egy dalon, és felvettem egy demót. Közöltem velük, hogy ez csak egy ötlet, és a fájdalmaim miatt nem is adtam bele mindent az énekbe, de ők ettől függetlenül a hátam mögött lejátszották a felvételt Steve-nek azzal a szöveggel, hogy Phil szétesőben van, kellene keresni valakit a helyére... Tracii a Little Caesarból akarta a helyemre áthívni a csávót."

Mindez végül persze nem így alakult, és a végeredménnyel, az 1991 júniusában kiadott Hollywood Vampiresszel végül mindenki elégedettnek bizonyult – még azzal együtt is, hogy a harmadik album munkálatai egy örökkévalóságon át tartottak, és ezúttal is elég komoly összeget, több mint 300 ezer dollárt emésztettek fel. Eközben ugyanakkor az L.A. Guns elkanyarodott a korszak bevett munkastílusától. Tracii: „A legtöbb zenekar akkoriban már huszonnégy sávon, digitálisan dolgozott, mi azonban tizenhat sávot és analóg szalagot használtunk. A kétinches analóg szalagon persze elfért volna huszonnégy sáv is, mi viszont csak tizenhatot nyomattunk rá, mert így mindegyiknek nagyobb hely jutott. Így egyrészt javult a hangminőség, másrészt létrejött egy igazán dögös, mély, bársonyosan hagyományos megszólalás. Egyfajta régies feelingje lett a zenének a dögös, funkos basszusfutamoktól is, mélyen és keményen szól az egész. Olyan a végeredmény, mint valami régi Led Zeppelin- vagy Hendrix-felvétel, de az Aerosmith is ilyesmiben utazott. Egyszerűen belemászik az ember arcába."

A döntés egyébként nem volt véletlen, hiszen maga a zenei anyag is eltért az első két album nyersebb, arcbamászóbb rockjától. Tracii: „Már a Cocked & Loaded is hatalmas előrelépést jelentett az első albumhoz képest mind a zenét, mind a zenészi teljesítményeket illetően, a Hollywood Vampires pedig óriási lépés az eredeti hangzás és a hitelesség szempontjából. A második lemeznél jöttünk rá, miként tudjuk tényleg egyénivé tenni az L.A. Guns megszólalását, de csak később döbbentünk rá, milyen irányba is kellene haladnunk, miután a The Ballad Of Jane és a Never Enough is sikeresek lettek. Ezért aztán nekiveselkedtünk, és megpróbáltuk megírni a lehetséges legjobb nótákat – olyan dalokat, amelyek minél szélesebb közönséghez szólnak."

Ha egy szóval kellene jellemeznem a csodaszép, természetesen lélegző hangzású Hollywood Vampirest, alighanem a „letisztult" lenne az. Az L.A. Guns egy fokozatot visszavett az első két lemezhez képest, azoknál kevésbé direkt és arcbamászó az album, finomabb, slágeresebb, viszont tele van apró finomságokkal és elsőrangú dallamokkal. És ráadásul a csapat valaha írt leggrandiózusabb, legkerekebb dalával startol... A kabukis bevezetőből kibontakozó Over The Edge kifejezetten különleges darab, izgalmas, a klasszikus Led Zeppelint idéző, elszállós pszichedeliája körülbelül úgy aránylik a Cocked & Loaded partiindulóihoz, mint a Guns N' Roses nagyeposzai az 1987-es bombákhoz: minden, csak nem nyilvánvaló, mégis szervesen következik belőlük, ám egyszersmind meg is haladja őket. Ez a kissé füstös, furcsán lebegő dal minden bizonnyal a zenekar magnum opusza, első hangjától az utolsóig tökéletes, legyen szó akár a hipnotikus kórusról, akár Tracii hibátlan gitárfutamairól, akár Lewis áradó, roppant jellegzetes dallamairól. A szám alapjai alighanem még a Paul Black-érából származnak, a szöveg azonban későbbi, és a zenekar japán élményei ihlették, ugyanakkor az utolsó verzében Phil zseniálisan mélyíti tovább a témát a „spitting up pieces of my broken heart" sorral. Tényleg nem tudok mást mondani, az Over The Edge simán egyenrangú a GN'R-életmű legjobb darabjaival, és ha azokat szereted, gyakorlatilag kizárt, hogy ez ne jöjjön be. Hatalmas mestermű.

A Some Lie 4 Love lazábbra vett, autós rock'n'roll, és noha Lewis hangja teljesen más iskola, hangulatában, érzésvilágában, az akusztikus gitárral is aláfestett témákkal nem áll távol mondjuk a '91-es Guns N' Roses Izzy-féle szerzeményeitől. És legalább annyira jó is: ízig-vérig amerikai rockzene, ahol a verzék és a refrén egyaránt első hallásra beülnek a fülbe. A Kiss My Love Goodbye ugyanez az iskola, csak pattogósabb a ritmus, a refrén még fogósabb, Tracii pedig óriási feelinggel szólózik benne – stílusa közel annyire jellegzetes, mint Slashé, tényleg érdekes eljátszani a gondolattal, mi sülhetett volna ki a dolgokból, ha ő marad Axl mellett... Lewist szintén csak dicsérni tudom: kissé talán simább, tisztább, kevésbé karcos torok, mint ami ebben a műfajban annak idején megszokott volt, de épp ez adja a banda egyik jellegzetességét. A Here It Comes összekeverhetetlenül zeppelines a maga ringatózó gitárjaival, pszichedelikus beütésű verzedallamaival – a csapattól azelőtt sem volt teljesen idegen az ilyesmi, példának okáért a Cocked & Loaded Malaria dalában is ott kísértett ez a kicsit kenderillatú, a '70-es évekre visszamutató vonal, de a törekvések ezen az albumon teljesedtek ki. Tracii szólója ismét imádnivaló.

A Crystal Eyes az L.A. Guns történetének alighanem legjobb balladája, amelynek papírforma szerint hatalmas MTV-slágerré kellett volna válnia ebben az érában, mivel azonban a Polygram nem hozta ki single-ként, nem lett az. Sejtelmem sincs, miért nem tudta meggyőzni őket a csapat, a dalban ugyanis tényleg minden együtt volt ahhoz, hogy minimum dupla platinát varázsoljon az albumból. Szépen hangszerelt, finom és érzékeny szám, és csak épp annyira drámai, hogy még pont ne lehessen cukormázas giccsnek titulálni. Az utána érkező Wild Obsession nem kicsit Aerosmith-ízű rock'n'roll, jelentős mértékben a hasonlóan alkalmazott fúvós díszítéseknek köszönhetően – lazán fel is férne a Permanent Vacationre vagy a Pumpra, és ez bizony nagy szó... A Dirty Luv és a My Koo Ka Choo ugyanez a vonal: előbbi mocskosabb, romlottabb, még dögösebb, megszólalását és dallamait tekintve ez is kifejezetten friss megszólalású darab, ráadásul a nyilvánvaló hatások ellenére sem igazán hasonlít semmire, ami ekkoriban készült. Utóbbi pedig a lemez egyik legragadósabb, legslágeresebb témája, az isten is arra teremtette, hogy egy teltházas aréna nananázza a refrént Phillel. Az Aerosmith-áthallások amúgy már csak azért sem véletlenek, mert ebben a dalban például Jim Vallance is társszerző volt, aki ugyebár Steven Tylerékkel is elég sokat dolgozott ekkoriban.

A szintén Vallance-szel közösen írt It's Over Now az a dal, amelyet a kiadó kislemezként hozott ki a Crystal Eyes helyett, némiképp talán elhibázottan, ez azonban semmiképpen sem a szám ellen szól, hanem inkább utóbbi mellett. Összességében ez is egy simogatóan hangszerelt, akusztikus alapú téma, és bőven rejlik benne slágerpotenciál – igazság szerint simán befuthatott volna, nem kevés ehhez hasonló nóta szólt a '90-es évek első felében a rádióban meg az MTV-n, és egy szemmel sem rosszabb akármelyiknél a szépen csengő-bongó akusztikus gitárokkal, némi szolid billentyűs aláfestéssel (ezeket Cripps játszotta), Lewis cseppet sem tolakodó, mégis magával ragadó énekével.

A lemez legrövidebbje, a kicsivel három perc alatti Snake Eyes Boogie címéből is sejthetően amolyan rongylábú rock'n'roll, amely a lemez természetes-patinás-hőskorszaki megszólalásának köszönhetően már-már meglepően archaikus megszólalású. Lehet, hogy még Brian Setzer sem hajította volna ki a repertoárjából. Az I Found You pedig még kevésbé tipikus, itt ugyanis nem a '70-es évekig, hanem még régebbre ás vissza a banda, mintha csak Roy Orbisonnal vagy valami hasonló esztrád-legendával jammelnének. Viszont ahogy mondjuk a When I First Kissed You sem lóg ki a Pornograffittiről, ugyanígy ennek is tökéletes helye van itt (éppen ezért nehezen érthető, bizonyos kiadásokon miért a '89-es The Ballad Of Jane szerepel helyette The Ballad Of Jayne címmel). A Big House pedig innen ugrik még egyet tovább: szintén ősi hangulatokkal is játszó, bluesosan laza és tökös, mégis elfojtott feszültséggel teli, kerekre formált zárás a lemez végére. És miután lepörgött az album, megállapíthatod: ebben az eresztésben egyszerűen nincs gyenge dal.

A Polygram nagyon keményen odaállt a zenekar mellé a promóció terén. Az Over The Edge-et benyomták a lemezzel párhuzamosan bemutatott, Patrick Swayze és Keanu Reeves nevével fémjelzett Holtpont című szörfös akciófilmbe, méghozzá kiemelt helyen, ám az amerikai rádiók nem igazán haraptak rá a single-ként kihozott Kiss My Love Goodbye-ra. A lemez ezzel együtt is a Billboard-lista negyvenkettedik helyén kezdett, ami nagyjából rímelt a Cocked & Loaded eredményeire (a '89-es album a harmincnyolcadik pozícióra volt jó a maga idejében), és az aktuális önálló turné is jól futott Amerikában, ám az áhított sztárstátusz nem jött össze. Az album még kiköhögött két második majdnem-slágert a Some Lie 4 Love-val és az It's Over Now-val, de utóbbit a banda határozott tiltakozása ellenére hozta ki kislemezen a Polygram, akik nem a Traciiék által favorizált Crystal Eyes mellett döntöttek – ebben az esetben talán minden másképp alakul. De aztán beköszöntött az év ősze, amikor mindent elhomályosítottak a Guns N' Roses Use Your Illusion I-II albumai, majd pár hónappal rá berobbant a Nirvana Nevermindja, és a rockvilág egycsapásra megváltozott.

Amennyiben hihetünk Phil Lewisnak, az L.A. Guns legénysége különösebben nem lepődött meg a földrengésszerű zeneipari változásokon: „Akkorra túlságosan is elterjedt ez a feltúrt hajú stílus, és az egész '80-as évek-rock elhülyült az olyan zenekarokkal, mint a Nelson és társai. Ma már jó barátaimnak tartom a Warrant meg a Slaughter tagjait, de őket is nyugodtan említhetném. Nagy hajak, fogpaszta-mosolyok... Ebbe az ostoba irányba ment el minden. Egyszerűen eltűnt a zenéből a karcosság, már nem volt benne semmi veszélyes. Mindig is úgy éreztem, hogy az L.A. Guns kicsit ijesztőbb ezeknél a srácoknál, és örültem, hogy akik ezt felismerték, el is fogadtak minket ilyennek. De tökmindegy, milyen zenét játszottál, mert egy idő után már csak az számított, hogy néztél ki. Ott volt például a Pretty Boy Floyd, a világ legrosszabb zenekara: félmillió dollárt költöttek a lemezükre, aztán még vagy százezret a videókra, de így is messziről bűzlött az egész. Egyszerűen változásra volt szükség. Úgy gondolom, onnan, ahová eljutott ez a vonal, törvényszerű volt a zuhanás, mert a végén sokaknál már a zene is gyenge volt. Aztán jött egy jó dalszerző, és minden megváltozott. Seattle-ből rengeteg kiváló muzsika érkezett – kicsit depressziós volt persze, de a '80-as évek hatalmas bulizása után egyértelműnek tűnt, hogy most valami más következik."

Miután a grunge betört a köztudatba, az L.A. Gunshoz hasonló bandáknak már nem volt esélye a további építkezésre. A csapat még átjött 1992 elején egy európai turnéra a Skid Row vendégeként, ám a Hollywood Vampires amerikai eladásai végül megálltak 700 ezer példány körül. Ami sikernek siker volt, méghozzá aranylemezes, de továbbra sem akkora, mint amilyet előzetesen mindenki várt az albumtól. Hiába övezte a kvintettet továbbra is őrület Japánban, mindez nem menthette meg őket az enyészettől a világ többi nagy zenei piacán. Phil: „Mindenki úgy állt hozzá, hogy a Hollywood Vampires hozza majd meg az L.A. Guns nagy áttörését, multiplatina lesz, meg minden, de a dolog végül nem jött össze, és az ilyen irányú reményeink ezzel nagyjából örökre szerte is foszlottak. De mire eljutottunk a hármas albumig, már mi is totálisan a zeneipari szabályok szerint működtünk: menedzserek, ügyvédek, könyvelők, lemeztársasági fejesek irányítottak bennünket, és minden egyes dalnak legalább öt emberen kellett keresztülmennie a zenekari szűrő után. Ezek pedig olyanokat bírtak mondani, hogy hát, a feleségemnek nem tetszik ez a szöveg... Mi van?!? De akkoriban már így működtek a dolgok: frankón a könyvelőnk feleségével kellett vitatkoznom, mert nem tetszett neki a dalszöveg, amit írtam... Ezek után örültem neki, hogy befejeződött ez a korszak. A zene addigra már tényleg sokadlagos szempontnak számított."

Pedig a menedzsment és a kiadó egyébként tényleg dolgozott a bandáért: jellemző, hogy 1992 derekán még a Melrose Place egyik epizódjában is felbukkantak, Lewis pedig – saját magát alakítva (!) – kapott egy nyúlfarknyi intrikus szerepet is a részben, amelyben egyébként szintén felcsendült az Over The Edge. (Jellemző, hogy a magyar szinkron készítői annak idején alighanem úgy gondolták: az L.A. Gunst a kutya sem ismeri, így belenyúltak a szövegbe, és szó szerint valami olyasmi hangzott el, miszerint „Hallod ezt a zenét? Ez az új Guns N' Roses, és itt van az énekesük, Phil Lewis." Nem, nem viccelek.) A zenekarban azonban ekkorra már tényleg tetőfokára hágott a feszültség, ami végül robbant: Guns és Riley olyannyira nem volt képes megmaradni egy légtérben, hogy a dobos végül távozott.

Japánban még kijött egy Live! Vampires című élő minialbumuk, illetve egy Cuts című EP-jük 1992-ben, de az L.A. Guns ezután hosszú időre elhallgatott, és csak 1995 februárjában tértek vissza következő albumukkal. A keménykötésű, street rockosan zúzós Vicious Circle zeneileg állati jól sikerült, ám ebben az érában már semmire sem jutottak vele, pedig a Crystal Eyest erre is ismét feltették, hátha ezúttal bejön. De már nem kaptak esélyt – főleg, hogy ekkoriban tényleges zenekari működésről is alig lehetett beszélni náluk Lewis szerint: „Miután Steve lelépett, szörnyű idők következtek, én a mai napig csak sötét kornak hívom azokat az éveket. A Vicious Circle-ön talán hét dobos játszott összesen, jóformán minden dalban más. Totálisan elveszett az egyéniségünk, Traciit pedig baromira nem is érdekelte a zenekar. A Killing Machine nevű projektjén dolgozott, a próbákra sem járt le, és akármikor mentem le a stúdióba, sosem volt ott. Egyedül maradtam az egész albummal. Mindössze annyit tett hozzá a lemezhez, hogy a végén feljátszotta rá a szólókat."

A későbbi sztorira leginkább talán a „vergődés" szó lenne megfelelő. Lewis távozott, Riley visszatért, és Chris Van Dahl, majd Ralph Saenz (a Steel Panther későbbi Michael Starrja), még később pedig Jizzy Pearl állt a frontra. A majdnem-klasszikus felállás – mínusz Nickels – csak a 2000-es évek elején jött ismét össze, és egy totálisan értelmetlen, újravett Cocked & Loaded után két korrekt lemezt is leszállítottak a 2001-es Man In The Moonnal meg a 2002-es Waking The Deaddel (igaz, utóbbin Cripps már nem játszott). A nagy egók azonban ismét nem bírták ki együtt, és ezúttal Tracii dobbantott. A folytatás ismert: pár évig két L.A. Guns is létezett, amelyek közül a Guns-féle – Paul Blackkel a mikrofonnál – 2007-ben hozzánk is eljutott egy tök korrekt hakni erejéig. Ma azonban már csak Lewis és Riley viszi a nevet, és ugyan idén lesz pár speciális fellépés, ahol Tracii és Phil együtt lép színpadra, mindez nem jelent reuniont, Guns és Riley ugyanis nincsenek jóban, így nem akarnak együtt játszani. És ahogy Tracii pár éve nagyon őszintén meg is vallotta egy interjúban, nekik senki sem kínálna annyi pénzt, amiért megérné félretenni a nézeteltéréseket...

Akármit is hoz vagy nem hoz a jövő az L.A. Guns számára, a zenekar első három albuma mindenképpen klasszikus, a Cocked & Loaded és a Hollywood Vampires esetében pedig azt sem érzem túlzásnak, hogy megkerülhetetlennek nevezzem őket, amennyiben szereted ezt a vonalat. A '89-es album a banda adrenalinfröccsös, nőfaló-vedelő oldalát mutatja, a '91-es pedig az intellektuálisabb, kevésbé nyilvánvaló felüket: két, egymást tökéletesen kiegészítő anyagról beszélünk, amelyek vastagon kiállták az idő próbáját. Az Over The Edge pedig akkor is simán az egész Sunset Strip-nemzedék egyik leghatalmasabb alkotása, ha ezt sajnos messze nem tudják annyian, mint amennyire megérdemelnék a szerzők.