Sokszor megkapom, hogy nekem minden hülyeség tetszik, amiben elektromos gitár van, de a brit Gypsy Pistoleros élő cáfolat volt erre, ugyanis nem tudom, mikor láttam utoljára ekkora rakás szart, és akkor még finoman és úriember módjára fogalmaztam.
Amolyan ’80-as évek-végi glam/sleaze dologban akartak utazni a drágák – fekete alapon fehérpöttyös gitár a mikrofonállványra kötött fehér alapon feketepöttyös sállal, fejkendők, Pretty Boy Floyd póló, miegymás – , de egyrészt totálisan fakezűek voltak, másrészt nem láttam még olyan angolszász bandát, amelyik ennyire KGST-feelinget árasztott volna, mint ők. Volt itt minden: hamis, rikácsolós ének, nevetséges műpózok, pontatlan, széteső játék és olyan gitárszólók, amikért jó eséllyel már egy közepesen amatőr gimis zenekarban is lincselés járna. A szerencsétlen alkesz lúzer kinézetű bőrgatyás gitáros a végén még le is jött a színpadról, hogy teremtsen valami kis hangulatot, de nem járt túl nagy sikerrel. Röhögni mondjuk lehetett rajtuk, de ez ettől még csak szimplán kurva rossz volt.
Hosszasan el lehetne vitatkozni azon, hogy mennyire indokolt L.A. Gunsnak nevezni azt a Tracii Guns vezette formációt, mely tiszteletét tette most a Wigwamban, hiszen egy másik banda is rója az utakat ugyanezen a néven, benne Phil Lewis-zal és azokkal, akiket az alapító gitáros pár éve otthagyott (ráadásul legyünk őszinték, lemezen például simán ugyanolyan jók Tracii nélkül is, mint vele voltak). A helyzet kétségtelenül gázos, mi több, nevetséges és ciki, de ennek ellenére sem akartam kihagyni a bulit, Guns játékát ugyanis imádom, azt meg azért sejtettem, hogy a műsorra vett korai L.A.Guns nóták az eredeti énekessel, Paul Blackkel is működőképesek. Mellettük két számomra ismeretlen arc, Jeremy Guns basszusgitáros és Chad Stewart dobos alkották még a zenekart. Fogalmam sincs, hogy a megjelent cirka 200-250 ember közül hányan tudták előzőleg: ez itt nem a Phil vezette felállás lesz, hanem egy sírból kiásott, földtől és gilisztáktól megtisztított ős-L.A.Guns zombi, de a fogadtatásra ettől függetlenül sem volt panasz, és már a Wheels Of Fire nyitásnál érezni lehetett, hogy jó lesz a koncert.
Mivel végig a zenekar korai időszakát vették terítékre, a hangulat az első pillanattól kezdve óriási volt. A legtöbb szem eleinte persze a kalapos Traciire szegeződött – a gitáros jóval kigyúrtabb, tömörebb formáját hozta, mint a klasszikus korszakban, játéka, hangzása azonban ugyanolyan összetéveszthetetlen, mint annak idején – , de Paul Black aztán szép lassan tett róla, hogy rá is odafigyeljenek. Mi tagadás, a kimondottan lófejű, tépett frizurájú, szúnyogtestű figurát nem véletlenül cserélték le az első lemez előtt az egyébként szintén nem megaénekes Philre, a torkából ugyanis jobbára csak meleg levegő és rekedtes ének-kezdemények jönnek igazán erőteljes hangok helyett, amit azonban frontemberként művelt, arra még a legrosszabb indulattal sem lehetett azt mondani, hogy nem megnyerő. Paul láthatóan roppant lelkes, amiért 20 év zabhegyezést / tányérmosogatást / otthonülést követően végre ismét ott feszíthet Tracii oldalán, és mosolygós, barátságos kiállásával még totálisan hiányzó hangját is egyből eladta.
A program közel hibátlan volt: a No Mercyvel, a One More Reasonnel, a One Way Tickettel, a Never Enough-fal, az Electric Gypsyvel és a többi legendás Sunset Strip klasszikussal még ilyen antihang birtokában sem nagyon lehet mellényúlni, ráadásul Paul végig pörgött, ugrált, pacsizott a közönséggel, nyomott pár szolid szörfözést a kezeken, vagyis vitte a showt, és mindez jól is állt neki. Ahogyan a The Ballad Of Jane alatt felhívott a színpadra minden közelben lévő csajt, majd aztán velük összekapaszkodva, a deszkákon térdelve énekelte végig az L.A. Guns talán legjobb balladáját, az simán kijöhetett volna nevetségesen, de a fazon egyszerűen annyira – nem tudom másként mondani – aranyos volt közben, hogy még ez is csak dobott a hangulaton. A ráadás előtti rövid kis dobolós bohóckodása is viccesre sikeredett. Közben persze Tracii is serényen dolgozott, pont úgy pörgött-forgott, mint ahogyan azt az ősrégi klipekben is láthattuk, nyilvánvalóan élvezte a bulit. Önálló gitárszólója kissé felesleges volt – sajnálom, az ilyesmit zsigerileg nehezen tolerálom – , de a dalokban sziporkázott, apró, ám nagyon hangulatos újdonságokat beleimprovizálgatva a már jól ismert szólókba.
A másik két arc is szimpatikus volt egyébként, a roppant fiatal, mindössze 24 éves basszer lazán, rockosan hozta magát és még a mikrofont is megkapta a meglepetésszerűen előkapott Brides Of Destruction nóta, a Shut The Fuck Up erejéig. Mit mondjak, nem volt rosszabb hangja, mint Blacknek… A dobosról már a háttérvokálok alapján is sejtettem, hogy jobb énekes, mint Paul, és a ráadás előtt elővezetett kis TNT részletben aztán tényleg úgy idézte meg Bon Scottot, hogy csak lestem. A ráadásban még minden idők legjobb L.A. Guns nótáját, a szolidan zeppelines Over The Edge-et is eljátszották – erre nem számítottam, lévén Blacknek a Hollywood Vampires album dalaihoz már tényleg semmi köze nem volt – , amiben Tracii olyat gitározott, hogy lúdbőrzött tőle mindenem, a zárás pedig nem is lehetett más, mint a Rip N’ Tear.
Kissé felemás érzésekkel érkeztem erre a koncertre, de amikor távoztam, már nem volt bennem kérdőjel. Kétségtelenül haknit láttunk, de közel tökéletes haknit. Ennek a négyesnek abszolút van létjogosultsága, még ha nem is feltétlenül törném össze magam azért, hogy minél előbb meghallgassak egy esetleges új lemezt Blackkel. A névkérdést viszont sürgősen rendezni kellene, mert azt azért alighanem Paul is érezte, hogy a „one and only L.A. Guns” kijelentés nem kicsit megmosolyogtató valakitől, aki egyetlen L.A. Guns albumon sem énekelt.
