Shock!

Bár minden korábbinál hatalmasabb sikereket arattak vele, a Metallica már az 1991-es fekete albummal is hihetetlen vitákat kavart a rajongótáborban. Úgy tűnt, ennél jobban fizikai képtelenség megosztani a közönséget, ám jött az 1996-os Load és az 1997-es Reload, és még radikálisabban sarkos véleményeket váltottak ki. A zenekar ezután karrierje legzavarosabb évein evickélt át, hogy aztán főnixként támadjanak fel a 2003-as St. Angerrel – és megint minden korábbinál hatalmasabb követ dobtak vele az állóvízbe. Azóta eltelt húsz év, a lemez körül dúló viták máig sem csitultak el teljesen, ám egyértelmű: ha nem adják ki magukból ezt a roppant agresszív, frusztrált, szinte emészthetetlenül tüskés albumot, a zenekar nem élte volna túl a belső válságcunamit.

A szélesebb nyilvánosság számára nagyjából az ezredforduló környékén vált egyértelművé, hogy a Metallicában komoly gondok halmozódtak fel az évek során. A szüntelen munkával, elképesztő erőfeszítésekkel és állhatatossággal a világ tetejére feljutott zenekar a '90-es évek második felében megpróbálta újradefiniálni önmagát. Utólag nyilvánvaló, hogy a Load és a Reload kettőse egyfajta reakció volt a fekete album embertelen, minden kategóriát szétfeszítő sikereire, a négyest karikatúraszerű figurákká változtató sztárkultuszra. Számos ekkori döntés azonban magát a zenekart is megosztotta. A minden újra nyitott, az extrém reakciókat direkt módon élvező Lars Ulrich / Kirk Hammett párossal szemben James Hetfield és Jason Newsted képviselte a józanabb, mérlegelőbb tandemet, ez azonban csak a felszínen volt így. A magánéleti nehézségekkel, kibeszéletlen gyerekkori traumákkal terhelt frontember egyre keményebben ivott, a basszer pedig fokozatosan a perifériára szorult.

A Garage Inc. feldolgozáslemez turnéján már kívülről is látszott, hogy baj van: aki ott volt a '99-es budapesti koncerten, és félretette a szemellenzőt, annak nem kerülhette el a figyelmét, mennyire rossz hangulatban és szétesve játszanak. Az év végén kiadott S&M kedvező fogadtatása néhány hónapra még elkendőzte a bajokat, ám a következő év tavaszán a csapat soha nem látott támadástornádó közepén találta magát, amikor 2000-ben gyakorlatilag elsőként ismerték fel az ingyenes online fájlmegosztás és zeneterjesztés zeneiparra jelentett fenyegetéseit, és nyíltan, minden erejüket bevetve odaálltak a Napster hálózat elleni küzdelem élére. A lépés és a témában tett nyilatkozatok annak idején rajongók tízezreit idegenítették el örökre a zenekartól. Hetfield: „Azt hiszem, mindenki rosszul kezelte a témát, a technológiai újítóktól kezdve a lemezkiadókon át egészen a művészekig. Ami a mi lépésünket illeti, a mai napig azt gondolom, hogy az adott helyzetben a lehető legjobban cselekedtünk. Ma is úgy vélem, hogy a lopás helytelen. Ott van a Tízparancsolatban is: ne lopj! Habár ez az egész nem ennyire egyszerű, végső soron mégis mindig ide jutunk vissza. Rengeteg más előadó is egyetértett velünk, akik mind azt mondták, hálistennek mi legalább kiállunk az ügyben, és arra biztattak, kapjuk el a napstereseket. De amint megkértük őket, hogy akkor most nyilvánosan is támogassák az ügyet, inkább elrejtőztek az árnyékban, mi pedig egyedül maradtunk odakint, és Lars fogta fel a golyókat..."

Nem tudni, hogy a zenekart övező új közgyűlölet rátett-e egy lapáttal az amúgy is meglévő belső problémáikra, de okkal feltételezhető. Ugyan a Mission: Impossible 2 betétdalaként kihozott I Disappear dallal az év nyarán életjelet adtak, de Newsted egy év szünetet javasolt a többieknek, hogy pihenés gyanánt saját Echobrain projektjével foglalkozhasson. Hetfield azonban kerek perec megtiltotta neki ezt. Így aztán 2001. január 17-én robbant a bomba: Jason személyes okokra és a bandában az évek során beszerzett fizikai károsodásokra hivatkozva távozott a Metallicából. Ezzel pedig gyakorlatilag és szimbolikusan is elindította a zenekar haláltusáját, amiből szó szerint alig tudtak visszajönni. Lars: „Ha belegondolunk, Jason a Metallica egyetlen tagja, aki valaha is önszántából lépett le, és ez önmagában nézve is beszédes statisztika. És cserébe Jamestől meg tőlem valami olyan sértett reakciót kapott, hogy ezt nem teheti, csak akkor mehet el, ha mi is így akarjuk. Akkoriban nem álltunk készen rá, hogy mélyelemzésbe bonyolódjunk a távozása okait illetően. De ma már, húsz évvel később természetesen átlátjuk ezeket, és teljesen érthetőek. Mi írjuk a dalokat, mi hozzuk a döntéseket, mindent mi csinálunk. Ebben a zenekarban nincs szavad kreatív kérdésekben. Így amikor ezután fogod magad, hogy olyasmibe kezdj, ami elégedettséggel tölt el, és kifejezheted önmagad a világ felé, kibaszottul megharagszunk rád. Aztán amikor közlöd, hogy elmész, még emiatt is rád zúdul a düh. Mármint ez ilyen pszichiátriai kurzus... De annak idején nem voltunk képesek átlátni ezt. Ma, húsz év után viszont teljesen érthető."

Ha mindez nem lett volna elég, áprilisban egy Playboy-interjú keretében a tagok teljesen nyíltan egymásnak mentek a párhuzamos beszélgetésekben. Hetfield kritizálta Lars dobtudását és az elmúlt évek húzásait, Lars pedig némiképp lesajnálóan beszélt társairól – az egész monstre cikk olyan benyomást keltett, mintha nem is a nyilvánosságnak szánták volna. Az eredeti tervek szerint már a Reload folytatását akarták gyúrni 2001 tavaszán, ezek az elképzelések azonban érthető módon gellert kaptak, csak a totális szétesés maradt. A három együtt maradt tag ugyan – a lemezkészítési folyamat megörökítésére előzetesen szerződtetett Joe Berlinger és Bruce Sinofsky dokumentumfilmesek kamerái előtt – megpróbált haladni a munkával, de kevés sikerrel. Nem voltak képesek sem megemészteni, sem megbocsátani Jason távozását, ennél fogva továbblépni sem tudtak, jobb megoldás híján pedig állandó producerük, Bob Rock akasztotta a nyakába a basszusgitárt a munkálatok idejére. Rock: „Az I Disappear felvételeinél Jason nem vett részt a felvételek előkészületi szakaszában, így én basszusgitároztam a próbákon, hogy haladjunk. Így aztán amikor elment, Jamesék azt mondták: nem vehetnek be valakit úgy, hogy még el sem kezdték a munkát, és megkértek, hogy basszusozzak, amíg kitalálják, egyáltalán mi lesz az irány. Vagyis véletlenül alakult így. Alapból is gitáros meg basszusgitáros vagyok, azt gondoltam, oké, többnyire alapvetően úgyis csak a riffeket kell majd követnem, sima ügy lesz. Hát, kurvára nem volt az."

Rock dolgát tovább nehezítette, hogy a zenekari ötletgyár hallhatóan teljesen kimerült, a Metallica dalszerzői tandemét jelentő Hetfield/Ulrich páros egyszerűen képtelen volt normális dalokat írni. A próbák céltalan vergődésbe, nem ritkán üvöltözésbe torkollottak, Jamesnek pedig nem kellett sokkal több, hogy végleg elkapja a gépszíj. Az év nyarára olyan súlyos állapotba került, hogy júliusban bejelentette: elvonókúrán kezelteti alkoholizmusát. Lars Ulrich és Kirk Hammett egyik napról a másikra azon vette észre magát, hogy kettesben maradtak, amolyan külső-belső coachként Rockkal. A Metallica ezután hónapokon át inaktívan, tetszhalott állapotban várta, hogy James kijöjjön a rehabról. Távolról sem tűnt egyértelműnek, hogy lesz folytatás.

James végül 2001 decemberében, alkoholizmusától megszabadítva hagyta ott az elvonót, de csak fél szívvel, elsősorban magára koncentrálva tért vissza a zenekarhoz a következő év tavaszán. Orvosai ajánlásának szellemében naponta csupán néhány órát tölthetett a zenekari ügyekkel, ez pedig még akkor is vajmi kevésnek bizonyult volna az érdemi haladáshoz, ha egy hullámhosszon van a többiekkel. Mint ahogy nem volt. Mivel a filmesek kamerái továbbra is forogtak, a dráma premier plánban bontakozott ki mindenki színe előtt. A csapat szó szerint lépésről lépésre haladt, és Rock ráérzését dicséri, hogy minden apró és kézzel fogható eredménybe belekapaszkodott, ugyanis látta: a Metallica túlélése múlik rajta, sikerül-e elkészíteniük a következő albumot. A producer szerint a majdani lemez oly sokat kárhoztatott pergőhangzása is ennek eredményeként született meg: „Fogalmazzunk úgy, hogy ihletet kerestünk... Oaklandben kezdtünk próbálni, abban az épületben, ahol annak idején még Cliff Burtonnel zenéltek, aztán visszamentünk a stúdióba, és összerakattam a technikussal Lars Tama dobcuccát. Úgy két hónapig hozzá sem nyúlt, aztán amikor végül mégis rávette magát, kért egy pergőt. Épp akkor vettem egy plexi Ludwig pergőt egy helyi boltban, mert ki akartam próbálni, és pont kéznél volt. Lars meg valamiért közölte, hogy oké, ezt fogjuk használni. Felszereltem négy mikrofont: egyet-egyet a lábdobokra, egyet a cucc fölé, egyet meg a pergőre, csináltunk pár próbafelvételt, aztán Lars benyögte, hogy oké, megvagyunk! Egyből kérdeztem, hogy érti ezt, mire közölte: úgy, hogy ezzel a hangzással megyünk tovább. És onnantól egyszerűen nem volt hajlandó visszafordulni, ragaszkodott hozzá. Nem hibáztatom emiatt. Mondjon bárki bármit, a zenekar annak a dobhangzásnak is köszönhetően tudott együtt maradni. Ez inspirálta őket a folytatásra."

A dolog persze még finomodott a felvételek során. Bár a megfogalmazás nézőpont kérdése... Lars: „James belecsapott egy riffbe a vezérlőben, én pedig odarohantam, mondván, kell alá egy ütem. Beszaladtam a felvételi helyiségbe, leültem, és játszottam pár témát a riffhez, hogy ne veszítsük el a pillanat mágikus energiáját, de közben elfelejtettem felhúzni a pergő rugóit. Aztán visszahallgattuk, és azt gondoltam: hűha, ez a sound illik ehhez a riffhez, baromi furcsán hangzik, mégis király... Ennek hatására pedig a teljes felvétel idejére úgy hagytam a pergőt." Miután összeállt egy hozzávetőleges hangzáskép, a zenekar fájdalmasan lassan, de elkezdett haladni a dalokkal. Ennek során, a folyamat egyik újabb, máig homályos pontjaként Kirk Hammett szerepének visszavágása következett. Rock: „A szólókra vonatkozó szabály nem tőlem jött, és nem is fogok mélyebben belemenni, miért alakult így a dolog. De létezik egy San Franciscó-i banda, a The Fucking Champs, akik kizárólag riffeket fűztek egymás után, és az alapötlet innen származott."

Kirk a korabeli interjúkban még megideologizálta a szólók teljes és totális kigyomlálását a lemezről: „Azt akartuk, hogy mind a négyen egyszerre és egy irányba húzzunk, és ehhez arra is szükség volt, hogy megőrizzük a lemez spontán megszólalását. Amikor megpróbáltunk hozzátenni pár utólagos sávot, így gitárszólókat is, az egész... olyan megkésettnek tűnt, mintha utólag akarnánk toldozni-foldozni valamit, ami már elkészült. Egyszerűen kilógtak az összképből, mi viszont annak a hangzását akartuk megtartani, amikor négyen együtt jammeltünk egy helyiségben, együtt és spontán. Nem éreztük helyénvalónak, hogy utólag kozmetikázzuk a dolgokat. Többször is megkíséreltünk gitárszólókat tenni a dalokhoz, de minduntalan belefutottunk ebbe a problémába. Egyszerűen nem működött." Utólag, évekkel később a témában tett nyilatkozataiból ugyanakkor már egyértelműen kiolvasható, hogy egyáltalán nem volt ínyére mindez: „Akkor úgy éreztük, a lemez szólók nélkül kerek. Visszatekintve ez rossz döntés volt, mindig is kifogásolni fogom. De ha másra nem is, hát arra biztosan jó volt, hogy célba ért az üzenet: a Metallicában mindenképpen szükség van szólókra, az embereknek egyszerűen fontos, hogy legyenek. Egyfajta bizarr igazságtétel volt ez számomra..."

Mint ebből is sejthető, a Metallicában még mindig bőven akadtak kibeszéletlen traumák és komoly súrlódások, így ekkoriban szegődött melléjük a mediátor Phil Towle, hogy segítsen nekik egymás között kommunikálni. A mindenütt jelenlévő dokumentumfilmesek természetesen ezt is megörökítették. Lars: „Húsz éven át zenéltünk együtt, és ekkoriban döbbentünk rá, hogy soha, egyetlen kurva alkalommal sem ültünk le megbeszélni az érzéseinket, meg azt, hogy kinek mit jelent a Metallica. Úgy haladtunk előre, mint valami kibaszott gépezet. Aztán Jamesnek el kellett vonulnia megoldania a problémáit, ami egyből ráirányította a figyelmünket erre a témára. Phillel nem volt egyszerű együtt dolgozni, és utólag könnyű őt célpontként beállítani vagy gúnyolódni ezen az egész helyzeten, ám akármikor szóba kerül a kérdés, azon veszem észre magam, hogy a védelmembe veszem. Mert gyakorlatilag megmentette a zenekart."

A csapat 2002 nyarára elérte azt az állapotot, hogy élőben is volt értelme ismét próbát tenniük magukkal. Mivel basszusgitárost még nem is kerestek, a megoldás adta magát, így június elején, a San Franciscó-i Kimo's klubban Bob Rock tette teljessé a felállást: „Nyakig ültünk a lemez munkálataiban, és James is egyre jobban érezte magát. Ekkor vetettem fel, hogy játszaniuk kellene egy klubbulit. Felajánlottam, hogy velük tartok, bármit megtanulok, amit csak szeretnének. Ők pedig ráálltak. Na, akkor utána mindent be kellett gyakorolnom, Cliff összes témáját, bassza meg... Az már nem ment olyan egyszerűen! De nem voltam különösebben ideges emiatt, mert nem múlt rajta semmi. Jó buli volt, és végre mindenki jól érezte magát. Elérkezett a fellépés ideje, James ott ült egy székben, összezsúfolódtak vagy ezren egy háromszáz fős helyiségben, és rohadt meleg volt. Aztán a negyedik számnál hátrafordult hozzám, hogy kicsit tekerjek lejjebb, mert túl hangos voltam. Még James Hetfieldnek is túl hangos voltam! Remek móka volt."

Noha a stúdióban jól bevált, és ezen az egyetlen speciális fellépésen is remekül teljesített, mindenki tisztában volt vele az érintettek közül, hogy nem Bob Rock jelenti a végső megoldást a basszerkérdésre. Az album munkálatai 2003 elejére a finisbe fordultak, így a csapat elkezdte Jason potenciális utódjelöltjeinek hivatalos meghallgatásait. Olyan zenészekkel próbáltak ezekben a hetekben, mint Scott Reeder (Kyuss), Twiggy Ramirez (Marilyn Manson), Eric Avery (Jane's Addiction), Danny Lohner (Nine Inch Nails) vagy Chris Wyse (The Cult), sőt, még Hetfield országos cimborája, a Corrosion Of Conformity énekes/gitárosa, Pepper Keenan is beugrott némi jamre bőgősként. A befutó azonban végül a Suicidal Tendenciesben és az Infectious Groovesban nevet szerzett, a megelőző években Ozzy Osbourne szólócsapatában tevékenykedő Robert Trujillo lett. James: „Pepper jó zenész és megbízható arc, komoly reményeket tápláltam vele kapcsolatban, de amikor elkezdtünk játszani, egyből tudtam, hogy nem fog működni a dolog. Egyszerűen éreztem, hogy nem ez a megoldás. Robbal viszont azonnal összeállt a kép, minden a helyére került."

Trujillo két napon át játszott a zenekarral, akiket emberileg jól ismert, hiszen még a '90-es évek első felében, a Suicidal Tendencies tagjaként több turnén zenélt velük. Robert: „Az első napon én voltam a légy a falon. A basszustémákat addigra már felvették Bob Rockkal, aki szintén jelen volt, így csak ott lógtam velük. Lars, James meg Kirk gyakorlatilag elvoltak a saját világukban, de annyit mondtak, érezzem magam otthon, semmit sem kell erőltetni. Én meg ott tébláboltam abban a hatalmas épületben, és teljesen elveszettnek éreztem magam, mert senki sem szólt hozzám egy szót sem. Behívtak a kontrollszobába, ahol épp alakítgatták a dalokat: jelen voltam, de nem csináltam semmit ott sem. Aztán amikor este tizenegy körül mindenki elindult haza, Lars a parkolóban odafordult hozzám, és azt mondta, igyunk egyet. Lenyomtunk pár koktélt az egyik bárban, aztán párat a másodikban, majd a harmadikban, végül pedig kikötöttünk nála, és tovább koktéloztunk. Ekkor már úgy hajnali öt óra volt, szóval fel sem merült, hogy visszamenjek a hotelbe, így felajánlotta a vendégszobát. Négy óra múlva arra ébredtem, hogy ott áll a futógépén, de kijózanodva mintha meg sem ismert volna. Iszonyatosan fájt a fejem, alig láttam, csak baromi nehezen tudtam követni az autóját a stúdióba menet. Phil Towle már ott volt: nekik szükségük volt rá, én viszont baromi furcsának találtam a jelenlétét. És persze James is várt már bennünket, nyilván színjózanul – alighanem egy részeg mexikóit akart legutoljára látni a zenekara környékén. Szóval ott ültem az asztalnál, majdnem meghaltam, és akkor már nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy Lars direkt csinálta ezt az egészet, amolyan tesztként. Aztán megmostam az arcomat, és azt mondtam: oké, akkor kérek egy basszusgitárt, lőjük be a cuccot. A magam módján kezeltem a másnaposságomat... A meghallgatás pedig tök jól ment. Elnyomtuk a Batteryt, és egyből elmúlt az idegességem."

Trujillo csatlakozását 2003 márciusában jelentették be, és ezzel egyidejűleg megindult a lemez felvezető kampánya is. Már az első promófotók láttán egyértelmű volt, hogy a közönség egy új Metallicát kap majd az új lemezen: a leglátványosabb változást a széttetovált Hetfield jelentette, de a május végén debütáló St. Anger videó is formabontóra sikeredett, hiszen Amerika egyik legkeményebb fegyházában, a San Quentinben rögzítették. Maga a lemez eredetileg június 10-én jött volna ki, ám a zenekar tartott tőle, hogy kicsúszik a fájlcserélőkre, és minden különösebb teketória nélkül, az utolsó pillanatban előrehozták öt nappal a dátumot. Miután pedig a világ kézbe kapta a lemezt, megkezdődtek a máig tartó viták, hogy most akkor voltaképpen hogyan is kellene állni a végeredményhez. A magam részéről tisztán emlékszem a lemez hallatán rajtam eluralkodott első tanácstalanságra, ami a későbbiekben sem nagyon akart tovatűnni. Már az MTV-n agyonnyomatott börtönklip láttán is nehéz volt bemetszeni, pontosan mi ez az egész, a teljes 75 perc fényében meg aztán főleg.

A kérdőjeleknek persze alapos oka volt, hiszen a lemez megjelenése idején még nem voltunk tisztában a teljes háttértörténettel. Más időket írtunk még, és ugyan egy-egy előzetes interjút én is olvastam, ezek nem világíthattak rá a teljes albumkészítési folyamatra a maga mélységében. A magam részéről néhány nap összezavarodottsága után akkor kezdtem sejteni, hogy lényegesen többről lehet itt szó, mint pusztán egy új lemezről, amikor a zenetévé a megjelenés hétvégéjén élőben közvetítette a zenekar koncertjét az azévi Rock Am Ringről. Itt a '99-es bulihoz képest elementáris formát mutattak, a képernyőről egy pozitív, éhes, ereje teljében lévő csapat képe köszönt vissza, ami, mondanom sem kell, éles ellentétben állt a St. Angeren hallható zenével. A teljes képre egészen a következő év elejéig, a Some Kind Of Monster dokumentumfilm megjelenéséig kellett várni. A mai napig nem tudom megítélni, jó ötlet volt-e utóbbit a világ elé tárni, mindössze abban vagyok biztos, hogy nekem bőven elégnek bizonyult egyszer végignézni, és soha többé nem fogok még egyszer sort keríteni rá. Nem azért, mert rossz – hanem mert rossz nézni. Mint ahogy rossz hallgatni magát a lemezt is.

Pedig a St. Angernek egyébként megvannak a maga pillanatai, és mindjárt a nyitó Frantic is az egyik ezek közül. Az album megszólalása kapcsán mindig az olajoshordóként kongó pergősoundot szokás kiemelni, ami nem véletlen: Lars dobjai szinte önálló életet élve ugranak ki a hangzásképből, és a hallgató tudat alatt már ettől a csörömpölős soundtól is önkéntelenül ideges lesz. Arról viszont ritkán beszélünk, hogy a gitároknak valami egészen brutális alja és ereje van. Mivel a Frantic dalként is az egész eresztés egyik legjobbja – ne kerteljünk: számos itt hallható valamivel szemben ez egy tényleges DAL –, mindez maximálisan érvényesül is. Ez a szám valóban újszerű súlyossággal dörrent meg, benne van a Metallica súlyos-doomos vonala, a Hetfield által annyira kedvelt kyussos-porszívós irány, de ugyanakkor a 21. század brutál muzsikáinak földrengető zúzdáját is organikusan építették bele. Már elsőre is tetszett, azóta is tetszik, még ha úgy fél percet húznék is belőle. A címadóval azonban belépünk a pokol kapuján.

Mindebben semmi túlzás nincs, a St. Anger dal tökéletesen példázza, mi a gond ezzel az albummal, amennyiben nem terápiás melléktermékként, hanem hallgatnivalóként tekintünk rá. Már a kissé nu metalosan felfejlődő gitárokhoz képest is teljesen testidegen kalapálással indító bevezető is roppant kellemetlen, ám ott válik igazán kínossá a történet, amikor Lars a kétlábdobokkal át akar menni Joey Jordisonba, hogy aztán bejöjjön a lassulós verze James full hamis énekével. A refrén pedig annak rendje és módja szerint egyesíti a felvezetés minden rettenetét, így mire lemegy a hét és fél perc, már a hallgatót is fojtogatja a szent düh. Még nagyobb baj, hogy a dal nemcsak elhibázott és elnyújtott, hanem komikusan túlhangsúlyozott hatást kelt. Márpedig a Metallica azelőtt maximum Marianne Faithfull rararázásával váltott ki mosolyt a hallgatóból. Lehetett őket imádni, utálni, de nevetségesek biztosan nem voltak. Nos, ehhez képest amikor ez a lemez megjelent, tisztán emlékszem, mennyi elnéző somolygással vagy éppen kárörvendő hiénavigyorral szembesültem. És azt hiszem, ez a legnagyobb gond a St. Angerrel: akármilyen súlyos sztorik húzódnak meg a dalok mögött, akármennyire kemények és lélekcsupaszítók Hetfield egyes szövegei, ezt a lemezt egyszerűen képtelenség ebben a formában komolyan venni.

A Some Kind Of Monster ismét a vészterhes, sötét, súlyos borulatok oldaláról közelít. A Frantic mellett szintén a lemez dalformátumúbb tételeinek egyike, bár nyolc és fél percével ismét rohadt hosszú. A megint nem kicsit kyussos radírozás jól működik benne, Lars ideges csapkodása és a zúzda kevésbé, és ugyan James beszélős verzéit eleinte szokni kellett, összességében azért eléggé rendben van. A Dirty Window-ból inkább csak egyes témákat lehetne hasznosítani: itt mintha a Load/Reload-éra metal'n'rollja éledne újjá valami különösen zavaros formában, hamis énekkel, idegtépő széttöredezettséggel. Mintha direkt játszanának benne a hallgató türelmével... De a lemez átlagához képest legalább rövid a maga öt és fél percével. A nyolc és fél perces Invisible Kidre azonban még így sem készíthet fel semmi. Ebben a bizarr izében a napnál világosabban hallani a korszak súlyos muzsikáinak hatását a Korntól a Slipknoton és a Deftoneson át egészen a Meshuggah-ig, előszeretettel emlegették is ezeket ekkoriban az interjúkban. A vonszolós zúzdát váltó, szinte seggrázós ritmusok egészen furán hatnak a néha hisztérikusan ki-kirobbanó Jamesszel, Lars szokásos over-the-top csapkodásával, a leírhatatlan „oooohh, what a good boy you are..." középrészből pedig azóta sem ocsúdtam fel. Komolyan, mi járt a fejükben? És mi járt a fejében azoknak, akik ezt így, ebben a formában lemezre engedték? Ez itt bizony a Metallica negyvenéves munkásságának abszolút mélypontja számomra.

Még szerencse, hogy a My World ismét a lemez erősebb pillanatainak egyike, és némileg gyógyítja a sebeket. Már lassan le sem írom, hogy két percet, némi Ulrich-csapkodást és Hetfield-kántálást ebből is lazán kukázhattak volna, de a tempó meg a riff odaver, és visz magával. A Shoot Me Again viszont újabb roppant kellemetlen fiaskó, ebben mintha valami elcseszett System Of A Down-paródiát akartak volna a saját kereteik közé applikálni. A bridge-en megint legfeljebb röhögni lehet, annyira iszonyatos. A refrén talán működhetne, ha nem lenne teljesen fals, de így... A Sweet Amberrel ismét megindulunk felfelé, ez is hatékonyan álcázott Load/Reload-hatású gyorsabb tétel, vannak bőven hiányosságai, de a tempó meg a riffek ott vannak a szeren, ezen a lemezen pedig már ennek is örülni kell.

A The Unnamed Feeling számomra a Frantic mellett a St. Anger legjobb, pontosabban fogalmazva egyetlen olyan dala, amivel ebben a formában is maradéktalanul elégedett vagyok. Ez sem könnyű hallgatnivaló, de simán az anyag legmélyebb, hangulatilag legkeményebb utazását hozza, a szöveghez itt kifejezetten passzol James spontánra vett éneke és fésületlensége, a súlyos riffeléssel karöltve igazi megtisztulás-élményként funkcionálhatott náluk is. A pulzáló Purify szintén hoz pár jól elkapott riffet, dalként azonban épp olyan befejezetlen, mint a lemez tételeinek többsége, nekem ezt is szabályos kínszenvedés hallgatni, annyira keserves, összevissza katyvasz az egész. A záró All Within My Handsről sem tudok sok jót elmondani, pedig ebben is rengeteg remek ötlet bújik meg. Lars nyilván direkt végig az idegeken táncoló, szüntelen hordódöngetése és Hetfield előadásmódja azonban fogyaszthatatlanná teszik a végeredményt, a „kill-kill-kill-kill-kiiiiiilll-kiiiiiiiiiiiill" meg az Invisible Kid középrésze után egyenesen a legiszonyatosabb, legröhejesebb momentum az egész anyagon.

Gyakran szokás mondani, hogy az alapkiadás mellé odatett DVD-s verzió az élőben elnyomott teljes lemezanyaggal közelebb hozhatja a zenét a hallgatóhoz az albumnál. Nos, nekem ez a maga idejében sem működött, és ma sem működik. Ugyan a lemez beteg, nyers, erőszakos és frusztrált dühében meg lehet találni a rációt, a megvalósítás módja annyira idegtépő és annyira nem illik ehhez a zenekarhoz, hogy még ez sem menti meg. A korábban a koncentrált, célirányos durvulás legnagyobb mestereként elhíresült, dalszerzési szempontból elképesztően tudatos Metallica átment hisztérikus, kontrollálatlan csapkodásba. Tudom, hogy ki kellett adniuk magukból a felgyülemlett salakot – de abban már nem vagyok biztos, hogy tényleg jó ötlet volt a közönség nyakába önteni ebben a formában. És erről nem a hangzás meg Lars olajoshordói tehetnek, mert innen egyszerűen a dalok hiányoznak, és dühkitörésekkel pótolták, ami a kreatív oldalon nem volt meg ebben a fázisban. Jó példa erre a Some Kind Of Monster, ami a majdani single-verzióra felkerült úgymond normális sounddal is, és a hivatalos klip is utóbbi változathoz készült. Mégsem a pergő helyrepakolásától lett érdemben jobb az albumváltozatnál, hanem mert csak fele olyan hosszú, és kiszórták belőle a felesleges túlkapásokat. A pár évvel ezelőtti akusztikus EP-n egyébként az All Within My Handsből is sikerült tényleges dalt faragni, ami szintén azt mutatja: volt ebben a lemezben bőven kakaó, csak egyszerűen képtelenek voltak normálisan kiformálni a végeredményt. Illetve, hogy akkor és ott nem ez volt a legfontosabb szempont, hanem a túlélés meg a továbblépés... A szólók kapcsán pedig annyit tudok elmondani, hogy valóban nem hiányoznak innen. Sőt, jóformán tényleg csak a modern kori Kirk néhány jellemzően atonális, értelmetlen kamuszólójával megpakolva lehetne még rosszabb ez a lemez.

Az albumból a csonkára húzott nyitóhéten is 417 ezer példány talált gazdára az Egyesült Államokban, és ezen túlmenően mintegy harminc országban nyitott az eladási listák élén. A zenekar az európai fesztiválkört követően a Summer Sanitarium turné keretében járta körbe Amerikát, csupa újgenerációs nyitó sztárzenekarral: a Limp Bizkit, a Linkin Park, a Deftones és a Mudvayne egyaránt fellépett előttük ekkoriban. Az ekkori nyilatkozatokban egyébként a zenekar maximálisan kiállt a friss mű mellett, Kirk például az egyik korabeli interjúban egyenesen trendcsináló anyagként hivatkozott a St. Angerre: „Nagyon büszke vagyok erre a lemezre, a fekete album óta egyikre sem voltam ennyire büszke. A Load meg a Reload amolyan reakcióként született az első öt albumunkra, mert nem akartuk azt folytatni, mint előtte, tehát gyorsan, pörgősen, agresszíven játszani. Az a két lemez egy nagy hard rock kísérlet volt. Muszáj volt elkészíteni őket, hogy utána összeállhasson a St. Anger. Ha ez az album a '90-es években születik meg, messze nem szólna ennyire frissen és izgalmasan, mint most: akkor olyan lenne, mintha a régi levest melegítenénk fel. Ki kellett egyensúlyoznunk a dolgokat, így amikor ismét elkezdtünk gyorsan, agresszíven játszani, újszerűen dörrent meg a zenekar. Az embernek előbb el kell jutnia A pontba, hogy utána a B pontban minden jobban szóljon. Az a gyanúm, hogy ha megjelenik a lemez és az emberek meghallják, hirtelen mindenki elkezd majd megint súlyosabban, keményebben játszani. Lars például megmutatott négy dalt Fred Durstnek a lemezről, Fred pedig a következő héten elhalasztotta az új Limp Bizkit-album megjelenését, és elkezdte újraírni a dalokat. Larsszal beszéltük is: vajon azért tolta el a dátumot, mert nem volt elégedett az albummal, vagy mert hallotta, merre tartunk, és egyszerűen kortárs módon akart szólni ahhoz képest? Érdekes kérdés, meglátjuk..."

A koncerteken mutatott forma még az albumot övező viták ellenére is önmagáért beszélt, és a csapat ismét egységes zenekar képét mutatta az egészen 2004 végéig húzódó Madly In Anger With You turnén is. Ugyan ekkoriban már vastagon a fizikai eladásokat kikezdő letöltős időszakban jártunk, a St. Anger sikere sem maradt el, bár ahogy teltek a hónapok, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy a tábor többsége számára az idő sem érlelte meg a friss dalok ízét. Az album ugyanakkor még így is csupán az ekkoriban már törvényszerű visszaesést hozta eladási fronton: kétszeres platinalemez lett az Államokban, világszerte összesen pedig több mint 6 millió példányban talált gazdára. A Metallica túlélte legkomolyabb belső válságát, és az emberi viszonyokat tekintve erősebbek voltak, mint valaha. A St. Anger emlékezete persze így is igen felemás, amivel a csapat is tisztában van. A 2000-es évtized végére a dalok gyakorlatilag teljes egészében kikoptak a koncertprogramjukból, és azóta is csupán mutatóba szoktak előhúzni egyet-egyet, és James még ezeket is önironikusan vezeti fel az átkötőkben. A lemez pergőhangzása, Lars kalapálása, Hetfield hisztérikus üvöltözése, netán a szólómentesség a mai napig élcek tárgya, és a zenekar is rossz viccnek tartja, hogy még így is bezsebeltek érte egy sor szakmai elismerést. Lars: „Egyszerűen nem helyénvaló, hogy Grammyt kaptunk a St. Angerért. És mivel több Grammynk van, mint listavezető albumunk, már csak a kiegyensúlyozás miatt is legszívesebben visszaadnám a díjat, hogy közelítsük egymáshoz a számokat..."

A Metallica tehát maradéktalanul tisztában van az album megítélésével és hiányosságaival, de a mai napig sem tagadták meg, még azzal együtt sem, hogy nyilvánvalóan nem utaznak szívesen vissza azokba az évekbe. James: „Attól függetlenül, hogy tudsz-e vele azonosulni, vagy tetszik-e a hangzása, a St. Anger őszinte lemez. Tökéletesen megmutatja, kik voltunk akkor és ott, és ez sült ki belőle. Talán eljön az idő, amikor egyszer majd megérti a világ. Vagy nem..." Lars: „Ma is teljes egészében felvállalom a lemezt és a dobhangzást is, mert ott és akkor az volt hiteles, az mutatta a valóságot." Nincs ezzel másképp Bob Rock sem: „Mindig Iggy és a The Stooges Raw Power lemeze jut eszembe a St. Angerről. Ha belegondolsz, a két album egymás közeli rokona. Nincsenek harmóniák, nincsenek javítások, teljesen nyers az egész. De felvállalok minden akkori vargabetűt. És most komolyan, baszki: egy pergőhangzásról beszélünk! Lépjünk már tovább! A St. Anger lényegét részben az adta, hogy félrehajítjuk az összes szabálykönyvet. Azt kérdeztük: ugyan miért kellene most is ugyanúgy belőni a dobcuccot, csak mert metált játszunk?"

Ha hihetünk a dobosnak, a csapat ráadásul már a folyamat elején, a lemezanyag elkészültekor is képes volt kívülről nézni az albumot, és pontosan tudták, mennyire megosztó lesz: „Azt hiszem, az a korrekt, ha azt mondjuk, hogy sokan a legrosszabb lemezünknek tartják a St. Angert. Én nem értek velük egyet, mert nem úgy szemlélem a világot, hogy mi a legjobb és mi a legrosszabb. Ez a fajta egyszerűsítés számomra egyszerűen nem létezik. Talán, ha 14 éves lennék... Manapság azonban elsősorban már a szürke árnyalataiban látom a dolgokat. Úgy tekintek a St. Angerre, mint egy elszigetelt kísérletre. Mindenki emlékezzen rá: én vagyok a világ legnagyobb Metallica-rajongója... Másrészt az is köztudott, hogy kurvára leszarjuk a körénk húzott határokat. A Ride The Lightningot egyszer már megcsináltuk, és óriási volt. Éppen ezért nem is kell újra megcsinálni. Amikor végighallgattuk a St. Anger lemezt elejétől végéig, leginkább én éreztem annyira tüskésnek az egész élményt, ami majdnem fájdalmas a hallgató számára. De egyben kihívást is jelent neki, így aztán nem is vagdostuk meg a dalokat. Megértem, hogy az emberek túl hosszúnak találták őket."

A St. Angernek persze ezzel együtt is megvannak a maga hívei. Ismerek nem egy embert, akinek ez a kedvence a Metallicától, sőt, olyat is, aki igazából csak ezt szereti tőlük – igaz, ők jellemzően nem a csapat rajongói, hanem más vizeken eveznek. Rock: „Az egész földkerekségen összesen ketten mondták nekem, hogy bejött nekik a lemez. Az egyik Jack White volt. Épp Torontóban voltam, amikor bemutatták az It Might Get Loud dokumentumfilmet, Jack pedig odajött hozzám a premieren, és csupán annyit mondott: tudod, imádom a St. Angert, csodálatos lemez. Aztán ment is tovább. A másik pedig Jimmy Page volt, aki szintén megjegyezte: nagyon tetszett neki a St. Anger, óriási lemeznek tartja. Ezek után azt kell mondanom, nincs okom panaszra. Jacknek és Jimmynek tetszett az album – ennél többre nincs is szükségem." Lars: „Rengeteg jó viccet hallottam a lemezről. Nem emlékszem mindegyikre, de talán az a legtalálóbb, amelyik szerint a felvételek előtt egyszerűen elfelejtettem kicsomagolni a pergőt a kartondobozból, amiben érkezett... Természetesen egyszerű most, ennyi év után rámondani, hogy igen, végső soron minden remekül működött, de azok valóban elképesztően őrült idők voltak. Átalakulóban volt a zenekar, mert korábban sosem tartottunk szünetet, sosem néztünk igazán szembe egymással. Éveken át folyamatosan lendületben voltunk, aztán jött ez a baromi kísérletezős lemez, ami akkor és ott egyértelműen a szükséges lépést jelentette számunkra ahhoz, hogy továbbmehessünk. És utólag a maga szokatlan módján egyébként passzol a Metallica pályaívébe. Sok mindent a mai napig szeretek benne. Ugyanakkor a 2000 és 2003-2004 között elvégzett munka igazából csak úgy '06-'07 környékén kezdett termőre fordulni, mert akkorra kerültek nyugvópontra a zenekar belső energiái. Akkor éreztük magunkat ismét teljesen egységes csapatnak. A maga nemében a Some Kind Of Monster dokumentumfilm is forradalmi volt, és hihetetlenül megelőzte a korát. Nem véletlenül okozott akkora felzúdulást a rock'n'roll világában, hiszen soha senki nem látott még hozzá hasonlót."

A St. Anger tehát új éra kezdőpontját jelentette a Metallica pályáján. A zenekar a 2008-as Death Magnetic albummal gyakorlatilag a nulláról kezdett el ismét építkezni, és visszanyúltak saját '80-as évekbeli gyökereikhez, nem megfeledkezve a '90-es évek irányáról sem. Némileg eltérő arányokkal, de ez a szintézis jellemzi az azóta kiadott két albumot, a 2016-os Hardwired... To Self-Destructot és az idei 72 Seasonst is. Hallhatóan kényelmesen is érzik magukat ezen a mezsgyén, így nincs okom feltételezni, hogy a jövőbeli albumaik más irányt vesznek majd. Bár személyes nehézségeik az utóbbi években is akadtak James újabb elvonójával, válásával, a csapat összességében láthatóan jó helyen van mentálisan, egységesek, kiélvezik a jól megérdemelt eredményeket. Ami így is van rendjén.

És hogy akkor miként érdemes visszaemlékezni a St. Angerre? Én úgy nézek rá, hogy ekkora zenekar ekkora kiadónál sosem adott ki ennyire befejezetlen, ennyire rossz albumot, aminek ízét az azóta eltelt két évtized sem érlelte meg. De tudom, hogy ha nem születik meg, ma már nem létezne a Metallica. Szóval valamit valamiért – mindnyájunk életében vannak olyan hibák, amikről tudjuk, hogy hibák, mégis nélkülözhetetlennek bizonyultak a továbblépéshez. Na, hát ez is valami ilyesmi volt.