Shock!

Miközben a Metallica tagjai szó szerint azt sem tudják már, milyen újabb és újabb nekibuzdulásokkal foglalják el magukat, és tényleg minden totálisan önmagáért való dolgot felvállalnak, akusztikus koncertanyaguk még sosem jelent meg. A háttér bizonyára érdekes, kizártnak tartom, hogy a '90-es években, az MTV Unplugged széria fénykorában ne futott volna be hozzájuk ajánlat ilyesmire, de James Hetfieldék mindig csak és kizárólag a saját fejük után mentek, szóval bizonyára okkal maradt ki eddig a dolog. Most azonban ezt is megértük.

A zenekar hazai pályán, San Franciscóban rögzítette a szóban forgó lemezt novemberben, az All Within My Hands Foundation alapítvány egyéves fennállása alkalmából. Ez ugyebár a Metallica saját pénzalapja, amelyet hátrányos helyzetű emberek, elsősorban éhezők, illetve a rászorulókon segítő önkéntesek segítése céljából hoztak létre. Ráadásul komoly tételekről beszélünk, hiszen az alapítvány már az első évben is mintegy 750 ezer dollárt terített szét világszerte (így Magyarországon is), maga a koncert pedig jótékonysági fellépésként több mint 1,3 millióval gyarapította a kasszát. Vagyis van mit ünnepelni – ennek az egésznek minden szempontból több értelme van, mint mondjuk az Antarktiszon koncertezni száz embernek.

Ezzel együtt sem voltam benne biztos, mit várjak az anyagtól, főleg, miután kiderült, hogy nem kizárólag lassú és/vagy '90-es évekbeli szerzemények kerülnek fel rá. Tudom, kisebbségben vagyok, de én például az S&M-et sem szerettem soha, mert a régi, thrashes számokat egyszerűen megerőszakolták rajta, hozzájuk tenni pedig gyakorlatilag semmit sem sikerült a beleszuszakolt nagyzenekarral. (Ellentétben a lassabb, szellősebb dalokkal, amik jól működtek abban a formában.) Na, itt erről hálistennek szó sincs, és tényleg őszintén mondhatom: a Metallica nem sajnálta az időt meg az erőfeszítést, és kitalálta, hogyan lehet értelmet adni akármelyik nótájuknak ebben a hangszerelésben.

Miről is beszélek? Arról, hogy egy Disposable Heroes-t vagy egy The Four Horsement nyilvánvalóan semmi értelme nem lett volna simán csak eltolni akusztikus gitárokkal, és borítékolhatóan nagyon kellemetlen is lenne hallgatni a végeredményt. Itt viszont nagyon alaposan újragondolták az efféle durvább darabokat, belenyúltak a tempókba, a dallamokba, aminek köszönhetően valóban új arcukat mutatják az ezerszer hallott klasszikusok. A Disposable Heroes elsőre nagyon furcsa volt, jóformán csak a szövegről ismertem fel, aztán pár hallgatás után kinyílt, és most már azt mondom: marha jól sikerült ez az új változat. Benne van a Metallica veleje, de közben ott kísértenek Hetfield nagy, sztorimesélős singer/songwriter ikonjai is. Ugyanazt közvetíti a dal, amit 1986-ban, mégis teljesen másképp mondják el.

A steelgitáros The Four Horsemen, ha lehet, még jobb. Sosem gondoltam volna, hogy ezt az ősthrash-témát át lehet gyúrni country rockba, de sikerült nekik, méghozzá baromi meggyőzően. Csak azt sajnálom, hogy pont a belassulós középrész maradt ki belőle, amit ugye pont a Lynyrd Skynyrdtől emelt át annak idején Dave Mustaine, bár lehet, úgy gondolták: ebben a formában épp emiatt kilógna a lóláb. Aztán ott az All Within My Hands, amit szerencsétlen St. Angeren még dalnak sem nagyon lehetett csúfolni („kill-kill-kill-kill-kill-KILL! KIIIIIIIIILL!!!"), itt viszont egész pofás, fajsúlyos darabot varázsoltak belőle. Akár azt az egész lemezt meghallgatnám ebben a formában, hátha kisül belőle végre valami értelmes... Érdekes lett az Enter Sandman is, ha Hetfield egyszer rászánná magát, hogy összerak egy Tom Waits-, Lou Reed-, Nick Cave-féle szólóalbumot, vélhetően egészen hasonló lenne a végeredmény. (James egyébként pofátlanul jól énekel az egész lemezen, a beszédhangja meg csak még kellemesebb lett az évek során.) Még talán a Hardwired a legkevésbé izmos így, ezt nem nagyon bolygatták, csak elnyomják akusztikusan, de egyrészt a legvégén kapják elő, másrészt hallhatóan poénra is veszik félig-meddig, Hetfield bele is röhög egyszer. Az meg nyilván fura lenne, ha a fekete album két nagy balladája, a The Unforgiven és a Nothing Else Matters, netán a komplett Load / Reload periódus toronymagasan legjobb dala, a Bleeding Me nem ütne nagyot ebben a formában...

A sajátok közé természetesen elrejtettek pár feldolgozást is. A Turn The Page ma már tiszteletbeli 'tallica-nótának tekinthető, és itt is hasít, a When A Blind Man Criest jobban elcsípték itt, mint pár éve a stúdiófelvételen, a Nazareth Please Don't Judas Me-jét meg nehéz lenne elrontani, főleg egy ilyen kirobbanó formát mutató Hetfielddel. A Blue Öyster Cult Veteran Of The Psychic Wars-a egy fokkal kevésbé meggyőző számomra a fentieknél, de jól elfér itt. A bulin amúgy extra hangszeresek is segítették a bandát, szóval kellően dúsan, szépen szólal meg minden dal.

Nyilván bele lehetne kötni, hol maradtak benne hangok Kirk Hammett ujjában, netán mit kellett volna másképp ütnie Lars Ulrichnak, de nekem nincs sok kedvem kekeckedni ezzel az albummal. Pontozni nem akarok, de a Metallica lassan negyven éves fennállás után is képes volt megmutatni egy új arcát, és minden tekintetben meggyőző a végeredmény. Igazság szerint kicsit furcsállom is, hogy nem csaptak neki nagyobb hírverést, mert megérdemelné.