Shock!

Október 21-én, 66 éves korában elhunyt Paul Di'Anno. Az Iron Maiden lemezes korszakának első frontembere több mint két évtizede súlyos mozgásszervi problémáktól szenvedett, és egyébként is igen hányattatott, hullámvasútszerű pályafutást tudhatott maga mögött. Ugyanakkor az általa felénekelt első két Iron Maiden-album a heavy metal műfaj megkerülhetetlen klasszikusa, hatásuk felbecsülhetetlen jelentőségű, és Paul a maga elementáris frontemberi munkájával nagyban hozzájárult a zenekar felfutásához. Idézzük hát fel e páratlan karrier első korszakát a Maiden klasszikus érájának utolsó, a Klasszikushock rovatban még nem szereplő munkájával!

Az Iron Maiden 1975-ös alapítása utáni éveket számos, magyarul is hozzáférhető kiadvány dokumentálta kimerítő alapossággal, így itt és most ettől eltekintenék. Polgár Péter Iron Maiden Antológiájának első száma nemzetközi szinten is kiemelkedően részletes összefoglalást nyújt erről az éráról, így aki kíváncsi rá, pontosan hogyan és milyen sorrendben, mennyi időre követték egymást a banda korai inkarnációjában a tagok Paul Daytől Terry Rance-en át Dennis Wilcockig, annak ezt ajánlom. A fonalat – már csak az apropó miatt is – 1978 környékén érdemes felvenni, amikor is az alapító Steve Harris basszer és hű társa, Doug Sampson dobos leigazolta a felállásba először Dave Murray gitárost, majd az év őszén Pault is.

A frontember Paul Andrews néven látta meg a napvilágot az essexi Chingfordban, és miközben különféle környékbeli rockbandákban énekelt, hentesként és szakácsként tartotta fent magát. Harrist elsősorban veszélyes, utcai vagány attitűdje fogta meg, amihez hangja karcos fésületlensége is tökéletesen passzolt. Paul: „Steve Harrisszel egy középsuliba jártunk, ő néhány évfolyammal feljebb. Épp énekest kerestek. Páran már megfordultak a zenekarban: Paul Day, Dennis Wilcock... Dougot is ismertem, de hát valamennyire mindannyian egy közegben mozogtunk. Egy Steve-vel közös barátunk, Trevor Soll szólt, hogy énekesre lenne szükségük, érdemes lenne kipróbálnom magam. Igazság szerint a punkzene jobban érdekelt, de azért lementem próbálni velük. Halandzsaszöveggel nyomtuk a Dealert a Deep Purple-től, meg ilyenek... Aztán Steve pár nappal később átugrott hozzám, és megkérdezte, belépnék-e hozzájuk. Igent mondtam, de hogy őszinte legyek, annyira azért nem lelkesedtem. A lelkesedés már csak akkor érkezett meg, amikor pár hét múlva átmentem Steve-hez, és megmutogatta az első lemezre szánt dalokat. Na, akkor már azt mondtam: hűha, ez fantasztikus!"

Paul semmiféle hagyományos zenei képzésben nem részesült, ezt azonban harsány egyéniségével pótolta: „A családomban senki sem zenélt, de a szüleim szerették a zenét, szóval otthon mindig szólt valami, akár Frank Sinatra, akár a Stones vagy Montovani, de még a Sex Pistols is. A nappalinkban állt egy régi zongora, néha megpróbáltam játszogatni rajta, de nem ment túl jól. Valójában csak zajt csaptam, szóval végül már a szomszédok is panaszkodtak... Kibaszott szar zongorista voltam, így egy nap lelocsoltam öngyújtóbenzinnel és felgyújtottam. Oké, kicsit persze piázgattam is előtte, és jó ötletnek tűnt... Anyám sosem bocsátotta meg! És igazi faszkalap voltam. Imádtam kiereszteni a gőzt, és sosem tértem ki egy jó kis bunyó elől. Igyekeztem minél több ember estéjét tönkretenni, hogy aztán pluszban még a csajukat is felszedjem... Ez volt a hab a tortán! Nagyon sokat lógtam Kelet-Londonban Phil Collennel a Def Leppardból, aki pont olyan volt, mint én, vagy még rosszabb! Mindig nekem kellett a figyelem középpontjában lennem, és tényleg bármit megtettem, hogy mindenki megtanulja a nevemet. Kamaszként tényleg állandóan randalíroztam, hatalmas seggfejként viselkedtem, akárcsak Phil... Az viszont nem igaz, hogy skinhead lettem volna, inkább a modok közé tartoztam. Akárhogy is, kölyökfejjel rendszerint totális őrültekkel múlattam az időt, de ez is megváltozott, amikor beléptem a Maidenbe."

Pedig Di'Anno egyébként nem rajongott különösebben a zenekar képviselte irányért. Saját bevallása szerint eleve csak azután ásta bele magát a súlyosabb, ekkoriban még jobb híján hard rocknak, majd később már egyre inkább heavy metalnak nevezett muzsikákba, hogy bekerült a Maidenbe: „Korábban főleg The Small Facest meg punkot hallgattam, szerintem a hard rock bandák közül egyedül a Thin Lizzyt meg a UFO-t kedveltem. Aztán kiderült, hogy utóbbi kettőt Steve is imádta, sőt, eleve azért viselte azokat a feszülős, fekete-fehér csíkos nadrágokat, mert Pete Way a UFO-ból szintén ilyeneket hordott. Steve-nek bejöttek Pete gatyái, szóval lenyúlta az ötletet, és végül még híresebbé tette a csíkos spandexet... Soha nem is énekeltem efféle zenét a Maiden előtt, és nekem is csak a meghallgatáson vált egyértelművé, hogy tök jól megy a hangom ehhez a zenéhez. Nekik pedig egyik korábbi énekesüknek sem volt olyan hangja vagy személyisége, amivel világsikert lehetett volna aratni. Többé-kevésbé nekem is leesett, hogy a zenekarban benne van a nemzetközi karrier lehetősége. Szóval már csak én hiányoztam a bandából, hogy tényleg nagyok legyünk. Persze hogy belépjek hozzájuk, ahhoz Steve elképesztő hitére is szükség volt a zenéjében és a zenekarban. Elkezdtem megnézni a többi zenekart, vettem egy rakás lemezt, és bedolgoztam magam a metálszíntérre. Nagyon bírtam ezt az életstílust, meg ami vele járt."

Paul távolról sem egy ismeretlen bandába került be, a Maiden körül ugyanis nagyon gyorsan létrejött egy fanatikus mag. A korabeli szaksajtó rendszerint lesajnálóan nyilatkozott a zenekarról, erre a bázisra azonban bátran építhettek. Harris: „Igazából miután '76-ban elkezdtünk koncertezni az olyan pubokban, mint például a Cart And Horses, folyamatosan egyre nagyobb közönség járt a bulikra. Az elejétől kezdve saját nótákat nyomtunk, és ha közéjük keveredett egy-egy feldolgozás, akkor is igyekeztünk valami ismeretlent választani, szóval a nézők rendszerint ezeket is a mi dalainknak hitték. Akkoriban minden tele volt feldolgozásokat játszó csapatokkal, és mindegyik ugyanazokat a számokat nyomta, mi meg valami teljesen mást akartunk. Így aztán az első perctől fogva megvolt a magunk fanatikus rajongói magja. Már akkor elkezdték gyártani az Iron Maiden-pólókat a számcímeinkkel, mielőtt lett volna saját, hivatalos zenekari pólónk. Hatalmas volt! És ezek az arcok olyan nehezen megközelíthető helyekre is követtek bennünket a koncerteken, mint mondjuk a barkingi Ripple Roadon álló The Harrow. Ezeknek a srácoknak nem volt sok pénzük, nem tudtak csak úgy taxiba ugrani, hogy hazamenjenek, így gyakran velünk jöttek utána vissza Londonba... Bezsúfoltuk őket a platóra, a cuccaink mellé! Vagyis az első naptól fogva nagyon elkötelezett rajongóink voltak. Szerintem azért, mert erős saját anyaggal koncerteztünk, és akkoriban nem ez volt a jellemző."

A zenekar tehát ekkor már az angol klubélet fontos szereplőjének számított, ám a punkőrület kellős közepén épp Londonban szembesültek nehézségekkel a koncertszervezés kapcsán. A megoldást egy kislemez rögzítésében látták, hátha jobban elterjed a hírük a bejáratott körökön kívül is. Az 1978 utolsó két napján felvett The Soundhouse Tapesre kétgitáros felállásban vonultak stúdióba, Murray mellett Paul „Mad Mac" Cairnsszel, ám utóbbit végül fel sem tüntették a kiadványon. Di'Anno: „Paul Cairns is játszott a The Soundhouse Tapesen, de aztán nem tudom, mi történt: egyik pillanatban még a bandában volt, aztán eltűnt. A felvételek idején biztosan ő gitározott nálunk, de aztán Steve más terveket forgatott a fejében. A The Soundhouse Tapes felvételei mindenesetre semmihez sem fogható élményt jelentettek. Nyilván rendesen begyakoroltuk a dalokat meg minden, de sosem jártam azelőtt stúdióban, szóval kicsit megszeppentem meg összezavarodtam. Azóta is utálok stúdiózni... A lehető leggyorsabban le akartam tudni az egészet, de a hangmérnök persze nem hagyta: nem, ez nem jó, fuss neki újból, megint, megint... Én meg: baaaazmeeeeeg! De összességében gyorsan eltelt az idő, mert annyira sűrűnek bizonyult az élmény. Igazság szerint leginkább amiatt aggódtunk, hol töltjük majd a következő éjszakát, mert már túl késő volt hazautazni, és nem volt hová mennünk..."

A zenekar négy dalt rögzített a stúdióban, ezek közül végül három került fel a kiadványra: az Iron Maiden, az Invasion és a Prowler, a Strange World nem. A The Soundhouse Tapes mindenesetre egészen megdöbbentő sikert aratott: a kislemezből préselt ötezer példány mindössze két hét alatt elfogyott. A csapat frissen szerződtetett menedzsere, Rod Smallwood döntése értelmében ráadásul nem is nyomták újra, épp azért, hogy értéket képviseljen a rajongók számára, pedig igény bőven lett volna rá. Az Iron Maiden a következő hónapokban rohamléptekkel gyűrte maga alá a brit klubvilágot, előbb Paul Todd, majd Tony Parsons másodgitározásával. A punkmozgalomból pusztán zeneileg kilógtak, ám Di'Anno egyénisége és stílusa révén még ehhez a színtérhez is akadtak természetes kapcsolódási pontjaik. Utóbbit Harris kifejezetten nem szerette, ha az orra alá dörgölik, és igyekezett megszabadulni az efféle párhuzamoktól: „Ki nem állhattuk a punkokat. A későbbiekkel ellentétben az akkori punkok még nem tudtak játszani a hangszereiken, minket meg baromira bosszantott, hogy rengeteg fellépési lehetőséget kapnak, ellentétben velünk. Miközben mi meg tudtunk zenélni... A gyors tempók sem tudatos döntés eredményeként kerültek a dalokba, hanem mert természetszerűen ez a tempós, adrenalinban gazdag zene jött belőlünk. Szó sem volt róla, hogy na, most leülünk, aztán gyorsan játszunk... Eleve ott dolgozott bennünk az adrenalin, aztán kiálltunk a színpadra, és ott meg még gyorsabban játszottunk mindent. Ez persze néha azzal járt, hogy kicsit elcsúszkáltunk, de a koncertek energiájával semmi sem érhetett fel."

Ezzel szemben a más közegből érkezett Paul épp a New Wave Of British Heavy Metalként emlegetett színtér képviselőivel nem érzett rokonságot. Maga a kifejezés Alan Lee-től, a Sounds szerkesztőjétől eredt, és a Kerrang! egyik alapítója, Geoff Barton alkalmazta először a Sounds 1979. májusi számában. Di'Anno szerint azonban valahol mondvacsinált dologról volt szó: „Ezt az egész NWOBHM címkét a Kerrang! egyik újságírója találta ki. A Maiden valójában semmiféle mozgalomhoz nem tartozott, aztán hirtelen azzal szembesültünk, hogy megjelent egy rakás zenekar, és mindegyik minket másol. Elég komoly pezsgés alakult ki körülöttünk, ezek a csapatok pedig szintén a legtöbbet akarták kimarkolni a Maiden – pontosabban Steve – által létrehozott színtérről. Ha már erről a NWOBHM-témáról beszélünk, valójában csak egyetlen zenekarral éreztem kapcsolódást, mégpedig a Samsonnal. Paul Samson ugyanazokban az időkben játszott ugyanannak a közönségnek, mint mi, és ezzel előttünk is kinyitott egy sor ajtót. De mondjuk a Praying Mantis-féle bandákon csak röhögtem. Hiába játszottak sokszor előttünk, szerintem szar zenét játszottak. Életem egyik legpocsékabb időszaka volt, amikor évekkel később, Japánban egyszer én énekeltem náluk, de rettenetesen le voltam égve akkoriban, és akkor már bármit elvállaltam, csak hogy ismét talpra álljak. Éveken át fikáztam őket, aztán ott találtam magamat közöttük!"

A The Soundhouse Tapes sikere és az egyre nagyobb tömegek előtt zajló koncertek révén Smallwood kijárta az EMI lemezszerződését a zenekarnak. A csapat ismét új másodgitárossal, Dennis Strattonnal fordult rá az első album munkálataira. Eleinte Dave Murray régi cimboráját, Adrian Smitht környékezték meg, ő azonban nem akarta otthagyni saját bandáját, az Urchint. Noha Stratton szíve az AOR-osabb, melodikusabb rockmuzsikák iránt dobbant meg, emberileg jól megtalálta a hangot a többiekkel, és gitárosként sem lehetett rá panasz. Már Stratton javaslatára igazolták le a csapatba az egészségügyi okokból távozó Sampson utódját, a korábban a Samsonban doboló Clive Burrt. Az Iron Maiden tehát ebben a felállásban vonult stúdióba 1979 végén, hogy rögzítse első nagylemezét.

Két producerrel is ráfordult a felvételekre, de egyikük sem vált be. Harmadjára már nem válthattak, de a végső megoldásnak bizonyult Wil Malone személyében is csupán koloncot kaptak a nyakukba. Malone-t az utólagos visszaemlékezések szerint abszolút nem érdekelte a zenekar és a lemez. Harris: „Felvettünk mondjuk egy témát, aztán megkérdeztük, mit gondol, ő meg ott ült, feltett lábbal a kurva keverőpulton, olvasgatta a Country Life-ot, oda sem figyelt, és csak az újság fölül odavetette, hogy szerinte többre is képesek vagyunk... Szerintem valószínűleg akkor is ugyanígy sikerül a végeredmény, ha egy vadidegent rángatunk be az utcáról producernek." Paul bizonytalansága szintén nehezítette a dolgokat: „Tudtuk, hogy egyetlen más csapatra sem hasonlítunk, és az előző pár évben tényleg minden szarfészekben koncerteztünk már Angliában, meg persze komolyabb helyeken is. Igazság szerint egyedül bennem éltek kétségek a csapatból: noha tökös frontember voltam, valójában csak a pofám járt, és amikor először mentünk stúdióba, kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy kibaszottul fogalmam sincs, pontosan mit csinálok..."

A felvételek ennek ellenére pikk-pakk elkészültek. Stratton: „Nagyon gyorsan felvettük a lemezt. Igazság szerint nem gondolkodtunk előre túl sokat, mert a dalok készen álltak, voltaképpen csak hozzájuk kellett adni a végleges gitártémákat, és kidolgozni Dave-vel, hogyan szólhatnak nagyszabásúbban a harmóniák, meg persze megegyezni, ki hol szólózik. Ez is könnyen ment." Dave Murray: „Én az 1957-es Fender Stratocasteremmel nyomtam, Dennis pedig a Gibson Les Pault favorizálta, és jó egyensúlyt alakítottunk ki egymás között. Leültünk, és szépen kidolgoztuk a harmóniákat. Dennis remek gitáros volt, korábban számos csapatban láttam Kelet-Londonban, és már akkor is úgy gondoltam, hogy kiemelkedik a mezőnyből. Szóval utólag is örülök, hogy ha rövid időre is, de együtt játszhattam vele." Ezzel együtt közismertek a sztorik, miszerint Harris néhányszor azért összekülönbözött Strattonnal a stúdióban, amikor is a gitáros queenesen bombasztikus vokálokkal és melodikus gitártémákkal akarta felturbózni az album egyik központi dalát, a Phantom Of The Operát.

Az Iron Maiden első lemeze külsőségeiben is nagyban eltért a korabeli lemezektől. Ilyen-olyan szörnyek persze más előadóknál is felbukkantak előtte és vele egy időben is, Derek Riggs grafikája, rajta a banda kabalaszörnyével, Eddie The 'Eaddel új minőséget képviselt. Di'Anno: „Amikor megérkezett a lemez, ránéztünk a borítóra Steve-vel, és egyből azt gondoltuk: baszki, ez hatalmas! Egyből mondtam is neki, hogy képzelje el, amint bemegy a lemezboltba, és meglátja ezt! Nem volt kérdés, hogy megtartjuk, és ha jól emlékszem, az Eddie név is tőlem érkezett. Derek fantasztikus munkát végzett." Maga a figura – konkrétan a fej – ötlete ugyanakkor évekkel korábbra, még Dennis Wilcock frontemberi idejébe nyúlt vissza. Harris: „Dennis fanatikus KISS-rajongó volt. Az egyik szeme köré piros szívet festett, göndör, szőke haja volt, és bolondult a vívásért, szóval eleve egy párbajtőrrel a kezében állt ki a színpadra, amit néha a szájába vett, és szétharapott egy rakás művérrel teli kapszulát. Csak rövid ideig játszottunk vele, de mindenképp tovább akartuk vinni ezeket a külsőségeket, így felerősítettünk a dobcucc mögé egy arcot, benne egy akváriumokhoz használatos pumpával. Az Iron Maiden dalunk alatt így a fej művért köpködött. De buborékgépünk és szárazjeget is nyomattunk egy átalakított vízforralóval. Tök jó volt mind. És nem az öncélú show-elemek kedvéért csináltuk ezt, hanem mert mindenképpen el akartunk térni a szokványostól. Rendszeresen lejártam a helyi pubokba bandákat nézni, és azt akartam, hogy a mi bulink senki máséhoz ne hasonlítson."

A Maiden helyből turnézni indult a felvételek végeztével. Elsőként két előzetes dal látott napvilágot a rögzített dalok közül: a Sanctuary, amelyet az 1980 februárjában kiadott Metal For Muthas című válogatásnak adtak oda, illetve ezzel párhuzamosan a debütáló anyagot felvezető hagyományos kislemez, a Running Free. A nagylemez április 14-én került a boltokba, egy napon a Judas Priest British Steeljével – majd a kását alaposan megkeverve áprilisban, az albumra fel nem került dalként a Sanctuaryt is kihozták önálló single-n. Vagyis elég rendesen megszórták a piacot, és az intenzív koncertezéssel karöltve mindez gyorsan meg is hozta a maga eredményeit. Főleg, hogy a Sanctuary single borítójával még kisebb botrányt is sikerült kavarni, hiszen ezen Eddie egyenesen Margaret Thatchert késelte halálra egy sikátorban – igaz, a brit miniszterelnök asszony arcát azért némiképp eltorzították. De egyébként tudatos marketingfogásról volt szó Smallwood részéről, és a húzás természetesen be is jött, igen komoly extra sajtót kaptak a balhénak köszönhetően.

Be kell vallanom, hogy a magam részéről sosem találtam annyira szörnyűségesnek az első Maiden-lemez sokat bírált hangzását, mint amennyit a csapat ekézte az évek során. Kétségtelen, hogy a következő körben, Martin Birch segítségével egyből nagyot ugrottak ezen a téren, de így is vastagon élvezhető a megszólalás, mindent hallani, a dalok húzása pedig eleve feledtet mindent, egyszerűen nem figyelsz az esetleges hiányosságokra. Ez már a nyitó Prowlernél is így van, és érdemes megjegyezni, hogy noha ez itt egy debüt, a csapat jellegzetes hangzásának alapjai már itt is teljesen készen voltak. Harris basszusfutamai Burr dobmeneteivel megtámasztva egyből felismerhetők, és a gitármunka is összekeverhetetlen, bár tény: a kép utóbbi téren is tovább tisztult a következő anyagon. Ettől függetlenül Murray Strattonnel is szép összjátékot produkált. Maga a Prowler pedig a '70-es évek ősrockos elemeit egyesíti magában valami egészen újszerű lendülettel, aminek köszönhetően a Maident senki sem sorolhatta a korábbi generációhoz. A kissé vinnyogós központi gitármotívum egyből a fülbe ragad, mint ahogy Paul egyszerű, de nagyszerű énektémái is igen megnyerőek. Hallhatóan teljesen magáénak érzett minden sort.

A Sanctuary ugye nem szerepelt a lemez első verzióján, először az egyik későbbi amerikai változaton építették be az album ívébe, majd az 1998-as, hangzásban és vizuálban is újrahangolt kiadáson tették végleg annak szerves részévé. Utóbbi nagyon helyes döntés volt, a dalnak egyértelműen itt a helye, noha még az anyag oroszlánrészéhez képest őskövület a banda repertoárjában. Érdekesség, hogy noha mindenütt Harris / Murray / Di'Anno-szerzeményként szerepel, a fáma szerint a dalt valójában a csapatban 1977 környékén mindössze pár hónapot töltő Rob „Angelo″ Sawyer jegyezte, és a csapat 300 fontért vásárolta meg tőle az összes hozzá fűződő jogot. Ők jártak jobban... A nóta húzása Paul utánozhatatlanul nyegle előadásmódjával mindenesetre ellenállhatatlanul lenyűgöző. Di'Anno: „A Sanctuary valójában egy punkdal, és jóval a Maiden előtt született, a szöveg alapjai is évekkel korábban elkészültek. Együtt kicsit gördülékenyebbé tettük, és máris megvolt."

A Remember Tomorrow-ból nem hiányoznak a súlyos, kissé vészterhes riffekre épített keményebb betétek, ám a dal mégis atmoszférikus, álomszerű hangulatával tarol elsősorban. A kissé ködös szöveg is utóbbit erősíti. Paul: „A Remember Tomorrow címe a nagyapámtól jött, ő mondogatta ezt mindig. Súlyos diabéteszes volt, végig kellett néznünk a halálát, és rettenetes volt. Valamiért megragadtak bennem ezek a szavak, és a gyász közepette volt bennük valami reményteli. Mai fejjel visszaolvasva elég bizarr az a szöveg, mintha nem is lenne tudatos az egész... Nem emlékszem már, milyen cuccokat toltam akkoriban, de annyi bizonyos, hogy furcsán csengenek a szavak, viszont épp emiatt passzolnak annyira a zenéhez." A maga idejében kétségtelenül igen előremutató darabnak számított, és arra is tökéletes példa, hogy Paul valójában messze nem volt annyira egydimenziós torok, mint amilyennek gyakran le szokás írni. Kétségtelenül nem hozott dickinsoni hangszálakrobatikát, ám ebben a finomabb, lágyabb dalban is elvarázsolja a hallgatót, semmi sem hiányzik innen. Murray és Stratton váltott szólóbetétjében pedig már maximálisan benne van a klasszikus maideni éra minden szépsége. Ismétlem: ez a zenekar már itt is totálisan készen volt, a hangzásukat a debütön sem lehetett összekeverni senkivel. Az ilyesmi pedig nagyon ritka, még ha a hatásokat náluk is vissza lehet fejteni. A végeredmény már teljesen a sajátjuk volt. Harris: „Igen sok különböző zenekar hatott ránk, a Free-től a Black Sabbathon, a Jethro Tullon át a Pink Floydig, a King Crimsontól a Yesen és a Wishbone Ashen át a Thin Lizzyig és a Golden Earringig. Nem voltak szabályok, nem voltak megkötések."

A lemez egyik központi himnusza és egyben legnagyobb túlélője a Running Free, Di'Anno ars poeticája, ehhez passzolóan szimpla és direkt, ám csaknem negyvenöt év távlatából is hihetetlenük szuggesztív, a megénekelt 16 éves főhős minden ifjonti hévvel fűtött energiája benne van. Paul ennek megfelelően egészen briliáns itt: „A Running Free-t abszolút személyes élmények ihlették. Világ életemben lázadó voltam. Nem tudom, miért alakult így, de nem szeretek alkalmazkodni semmiféle szabályhoz... Teljességgel hiányzik belőlem a tekintélytisztelet, ami persze kissé szerencsétlen vonás, és sokszor meg is szívtam ezt." Tanítani lehet azt is, micsoda gördülékenységgel építik be a gurgulázó, összekeverhetetlen gitárblokkokat az amúgy roppant egyenes vonalú dalba. Itt mondjuk a későbbi számtalan koncertverzió komolyabb igazságot szolgáltat a számnak a stúdióverziónál, ám így is érthető, miért része a mai napig a koncerteknek.

A Phantom Of The Opera az album leghosszabb és legkomplexebb dala, minden kifejtős Maiden-nagyeposz ősatyja és prototípusa: abszolút nem nyilvánvaló szerkezetű, összetett és kísérletezős darab, ahol ismét a hangulatra gyúrnak rá, ám közben tele van az egész teljesen kiszámíthatatlan csavarokkal. Ez sem egy elsőlemezes banda szintje... Harris: „A valaha írt egyik legjobb dalomnak tartom a Phantom Of The Operát, és játszani is ezt az egyik legélvezetesebb mind közül. Az összetett gitártémák miatt mindig érdekes tud maradni, aztán bejön az a rendkívül hangulatos, lassú középrész, de emellett a gyors, súlyos részek is rendesen odavágnak. Ráadásul a közönséget is remekül bele lehet vonni. Nagyjából a zenekar összes fontos oldalát felvillantja, és azt is jól példázza, mit szerettem volna megvalósítani a csapattal."

Az instrumentális Transylvania szintén prototípusnak tekinthető: szövevényes szerkezetű, rengeteg érdekességet rejtő tétel, de minden benne van, amit a Maidenről tudni kell, a galoppozós tempóktól kezdve a szárnyaló, megadallamos ikerszólókig. Innen úszunk át a Strange Worldbe, a lemez legballadisztikusabb dalába. Ugyanakkor ez sem kiszámítható, Di'Anno eleve csak a második perc végé felé érkezik meg, és itt is inkább a melankolikus, szomorkásan álomszerű atmoszférára helyezik a hangsúlyt, negédes elérzékenyülésről szó sincs. Paul mindenesetre itt is abszolút megnyerő, a csilingelő gitárhangok pedig még a dal lepörgése után is sokáig ott kísértenek az agyban. A lassabb, érzelmesebb blokkok a Charlotte The Harlotból sem hiányoznak, ám itt a korai Maiden védjegyszerű, fésületlenül húzós témái közé ékelik ezeket. A dinamikai váltások miatt így ez a szám is kap egyfajta epikus ízt, pedig nem sokkal hosszabb négy percnél. A műsort ezután a névadó dal zárja, a Maiden-koncertek fináléjának elhagyhatatlan csúcspontja, ami olyannyira jó értelemben vett közhellyé nemesült legendás gitármotívumával, hogy semmi értelmeset nem tudok elmondani róla. Minden mozzanatában, minden másodpercében klasszikus.

Az Iron Maiden első albuma telibe kapta a korszellemet: a jó album volt a legjobb időben, és végül a brit listák negyedik helyéig jutott. Egy lemezfronton kezdő zenekartól mindez félelmetesen jó eredménynek számított, és az említett British Steel, illetve a Saxon szintén ezekben a hetekben kiadott, ugyancsak brit Top 5-ös Wheels Of Steelje hallatán mindenki számára egyértelművé vált: itt most valami komoly dolog van születőben. A kritika is nagyon jól fogadta az anyagot – érdekes ugyanakkor, hogy a banda tagjai ekkor már nem voltak elégedettek az albummal. Paul: „A kontrollszobában még minden teljesen okésnak tűnt, de a végleges, maszterelt változat már nem. A megjelenés utáni első néhány napot még elvitte az izgatottság, aztán elkezdtük kérdezgetni egymást: a produkció mintha nem lenne annyira jó, ugye? De akkor már persze késő volt. A dalokat imádom, de magát a felvételt kibaszottul ki nem állhatom. Az egész hangzás úgy pocsék, ahogy van. A nóták fantasztikusak, de ahhoz, hogy igazságot szolgáltassunk nekik, az egészet újra kellene venni. Egy remaszter ide kevés, újrafelvételre lenne szükség... Wil Malone korábban Mike Oldfield mellett dolgozott, és a triangulumok hangzásáért felelt, vagy valami ilyesmi... A mai napig felbosszant a téma, mert hiányos a végeredmény, egyszerűen nem ragyog teljes dicsfényében. A nóták tökéletesek, és első albumként briliáns volt az egész, de a produkció sokat rontott rajta."

A közönséget mindez persze messze nem érdekelte ennyire. Az album óriási példányszámokban fogyott: Nagy-Britanniában nem egészen egy év alatt elérte az ezüstlemezhez szükséges 60 ezres eladást, ami akkoriban hatalmas eredménynek számított egy elsőalbumos zenekartól. Az 1980. augusztusi Reading fesztiválon az Iron Maiden már közvetlenül a szombati nap főattrakciója, a nagy példakép UFO előtt játszott, méghozzá elsöprő fogadtatással. Paul: „A műsor végén már sötétedett, és sokezer öngyújtó emelkedett a magasba. Mérföldekre ellátszott a fényük. Soha azelőtt nem volt még ennyire megindító élményem. Steve-vel összevillant a tekintetünk, és esküszöm, ha még egy másodperccel tovább nézzük egymást, elsírtuk volna magunkat ott, mindenki előtt! Fantasztikus érzés volt. Emlékszem, magamban arra gondoltam: bassza meg, rocksztár vagyok!"

Sok érzelmes merengésre persze nem jutott idő: mindössze pár nappal Reading után máris várt rájuk a hazai koncertek utáni következő nagy dobás, egy komplett európai arénaturné a KISS nyitóbandájaként. A csapat itt azzal szembesült, hogy a közönség már Nagy-Britannián kívül sem kizárólag az amúgy is csupán mérsékelten sikeres Unmasked albumot turnéztató főbanda kedvéért érkezett a bulikra. Stratton: „Mindenütt elképesztő lelkesedést tapasztaltunk, pedig az akkori felállás még csak úgy kilenc hónapja lehetett együtt. Ehhez képest akárhová mentünk, mindenütt komoly rajongótábor várt bennünket. A KISS-szel például egészen hihetetlen élmény volt tényleg nagy közönségek előtt fellépni: odaértünk a focistadionhoz, kinéztünk a kocsi vagy a busz ablakán, és mindenütt ott voltak a Maiden-pólók. Szívmelengető élmény volt, hiszen csak előzenekarként játszottunk." Di'Anno: „Emlékszem, az egyik nap megláttam Gene Simmonst Iron Maiden-pólóban, és egyből azt gondoltam: na, azt hiszem, tényleg most érkeztünk el oda, hogy az ápoltak vették át a hatalmat az elmegyógyintézetben..."

A KISS a visszaemlékezések szerint maximális tisztelettel állt a hozzájuk képest kezdőnek számító angol csapathoz, és mindenben támogatták őket. Ebben minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy Simmonsnak imponált a Maiden hozzájuk hasonlóan grandiózus, teátrális megközelítése – bár a két csapat színpadi show-ja Harrisék karrierjének e fázisában természetesen még távolról sem mozgott egy szinten. Paul: „Az volt az első európai turnénk, és a KISS meg Gene rengeteget segített nekünk. Iszonyú jó fejek voltak velünk. Steve szülinapján még a színpadra is feljöttek tortacsatázni, és mivel mindenki tiszta dzsuva lett, majdnem egy órát csúszott a koncertjük, hiszen újra kellett sminkelniük... Végig remekül mulattunk, óriási turné volt."

A csapat a KISS-körút után ismét az angol városokat vette célba. E turné megtámogatására, kiadói javaslatra rögzítették és önálló kislemezként megjelentették az ausztrál Skyhooks zenekar Women In Uniform dalának feldolgozását. Utóbbi borítóján már Margaret Thatcher készült revansot venni Eddie-n. A dal bekerült a brit Top 40-be, a 35. helyre, mindazonáltal a csapat utóbb gyorsan elfelejtette. Di'Anno: „A Women In Uniformot az EMI erőltette, mert a Skyhooks is náluk dolgozott. Szerintem rajtam kívül senki sem ismerte őket a zenekarból, mivel élnek rokonaim Ausztráliában, szóval képben voltam. De én is utálom a nótát, nemcsak Steve! A Skyhooksnál jól működött, a mi verziónk viszont nem sikerült, és élőben is kurvára meggyűlt vele a bajom. Valóságos rémálom volt! Mindössze párszor játszottuk, aztán talán a Reading Universityn egyszer csak egymásra néztünk Steve-vel meg a többiekkel, hogy ó, bazmeg... És utána gyorsan kukáztuk is a műsorból."

Utóbbi dal jelentette Dennis Stratton utolsó közös megmozdulását a Maidennel: a gitáros dallamosabb muzsikák iránti vonzalma ekkorra már elég konkrét zenei nézeteltérésekben öltött testet, így jobbnak látták elköszönni egymástól. Adrian Smith ezúttal már igent mondott, így a csapat új gitárossal, illetve Martin Birch személyében egy komoly, elhivatott producerrel láthatott neki a második lemez felvételeinek. Di'Anno: „Adriant a jóisten küldte, ráadásul Dave-vel korábban több bandában is közösen nyomták az East Enden. Már az Urchinben is megvolt ez a kétgitáros együttműködés, szóval gyakorlatilag együtt nőttek fel. Onnantól másképp is szóltunk. Persze Dennis és Dave is jó párost alkotott, de igazság szerint Dave és Adrian közös hangzása volt az igazi a Maiden számára."

Az 1981 februárjában megjelent második lemez, a Killers minden szempontból túlszárnyalta az elsőt, és a korszak egyik legfontosabb, legemblematikusabb albumának számít. A Maiden népszerűsége világszerte rohamléptekkel növekedett tovább, ugyanakkor ekkorra már kiütköztek a különbségek Paul és a többiek között. Az énekessel sajnos elszaladt a ló: túltolta a kokaint, ami színpadi teljesítményén is éreztette magát, és egyre kiszámíthatatlanabbul viselkedett. Így végül Smallwood és Harris meghozta a döntést: 1981 szeptemberében Di'Annónak mennie kellett, és a turnét már a Samsonból elcsaklizott Bruce Dickinsonnal fejezték be. Steve: „Már a Maiden előtti zenekaraimban is mindig azt vallottam, hogy az énekesnek kell a központban állnia. Paul pedig nem volt annyira aktív a színpadon. Nagyszerű kisugárzása volt, de többet is beletehetett volna. Bruce teljes erőbedobással nyomta, és egy pillanatig sem kellett erőltetnünk nála semmit ehhez."

Az 1982-es The Number Of The Beasttel kezdődő második szakaszt most nem kezdem el vesézgetni, alaposan megtettük az utóbbi években ugyanitt. Az Iron Maiden szédületes karrierje azonban így is egyértelműen Paullal vett repülőrajtot, és a kiforratlanabb, ám elképesztő energiától sistergő debütáló album jelentőségét sem lehet eléggé hangsúlyozni. Bruce Dickinson sosem titkolta, hogy a Killersszel ellentétben nem kedveli az első lemezt, Di'Anno azonban a maga részéről mindig is a debütöt favorizálta a kettő közül: „A mai napig nagyon szeretem a lemezt, azok a dalok fantasztikusak. A produkció persze egy rakás szar, de maga a zene fantasztikus. A Killersnél már kicsit fura volt a helyzet, hiszen Martin Birch személyében profi producerrel dolgoztunk, nekem meg valójában fogalmam sem volt, mit csinálok, de az tuti, hogy kihozta belőlem a legtöbbet. De mindig is az első albumot szerettem jobban. Nagyszerű, fantasztikus idők voltak azok. Senkire sem hasonlítottunk, de ezen túlmenően nem tudom, mi volt a titkunk. Ha tudnám, kibaszott sok millióm lenne." Stratton: „A mai napig büszke vagyok, hogy egy ilyen hatalmas album részese lehettem. Akkoriban persze nagyon fiatalok voltunk még, és minden baromi gyorsan történt, szóval nyilván egyikünk sem számíthatott rá, mi sül ki a dologból. De a lemez így, negyven-akárhány év távlatából is óriási. Kiállta az idő próbáját, tényleg nagyon büszke vagyok rá."

Paul a Maiden után több csapatba is belefogott, saját neve alatt éppúgy próbálkozott, mint a Gogmagoggal, a Battlezone-nal vagy talán legismertebb saját csapatával, a Killersszel. De személyes problémái is közrejátszottak benne, hogy valójában sosem tudott kikeveredni „az Iron Maiden ex-énekese" skatulyából. Néha ugyan mondott ezt-azt a többiekről az interjúkban – emlékezetes, amikor egy nyilatkozatában Hitlerhez hasonlította Steve Harrist –, ám egy idő után megbékélt státuszával, és büszkén felvállalta a két első Maiden-lemez örökségét: „Már annak is örültünk, hogy egyáltalán felvehettük a lemezt, a koncertezési lehetőségeknek meg aztán főleg. Különösen én, mivel sokkal jobban szeretek élőben játszani, mint stúdiózni. Sosem gondolkodtunk túl sokat semmin, egyszerűen csak örültünk, hogy a saját zenénket játszhatjuk. Utólag elképesztő, amikor más híres zenészek jönnek oda, például a Metallica vagy a Pantera tagjai, és azt hajtogatják, hogy minden idők egyik legjobb albumáról beszélünk... Boldog vagyok, amikor ilyesmit hallok, de nálam igazából sosem volt szempont a hírnév. Nem azért kezdtem ezt az egészet, hogy rocksztár legyek, egyszerűen csak énekelni akartam. Ha megnézed a zenekaraimat, valójában talán mindig én voltam bennük a leggyengébb láncszem. Nem én vagyok a világ legfantasztikusabb énekese, viszont mindig száz százalékot adok bele, és ez számít igazán. Nem fogom vissza magam, ha pedig nem sikerül kiénekelnem egy magasabb hangot, hát akkor így jártunk. Természetesen ettől még megpróbálom."

Noha egészségi állapota évről évre hanyatlott, szorgalmasan rótta az utat, és még tolószékbe kényszerülve sem hagyott fel a koncertezéssel: az idei évben is több mint száz koncertet adott, ami az ő állapotában egyenesen elképesztő teljesítmény. Kifejezetten örülök, hogy 2005-ben, Budapesten nekünk is alkalmunk nyílt megnézni Pault egy csokornyi Maiden-klasszikussal: igen, hakni volt, de baromi hangulatos hakni, emlékszem, napokra jó kedvet csinált vele akkor. Kicsit sajnálom, hogy vendégként egyszer sem sikerült neki összehozni legalább egy beugrást a mai Maidenhez, de azért örömteli, hogy az utóbbi években tényleg már csak a bajtársiasság maradt. Paul: „Stevie és Bruce egyszer kerestek, amikor Brazíliában éltem, ők meg épp ott koncerteztek, de épp turnén voltam, így sajnos nem jött össze a közös fellépés. Ha viszont egyszer úgy alakul, szívesen játszanék velük valamikor. Egy szó sem igaz abból, ami a sajtóban megy, hogy utáljuk egymást. Nagyon szeretem Steve-et és Dave-et. Steve-vel, Dave-vel és Clive-val igazi galerit alkottunk, és állandóan bajba keveredtünk... Szóval bárki rosszat mond nekem a Maidenre, leütöm. Bizonyos etikai és anyagi kérdések miatt léptem ki a zenekarból: mindenki pénzből él, de van némi különbség a pénzcsinálás és a pénztermelés között. Ezt leszámítva semmi bajom a Maidennel. Büszke vagyok rá, hogy velük zenéltem."

A Maiden pedig szintén büszke lehet rá, hogy Paul Di'Annóval zenélt, hiszen a vele készült két lemezt örökké hallgatja majd a világ. Paul nélkül egészen biztos, hogy nem alapozhatták volna meg ezt a páratlan pályafutást.

Az Iron Maiden május 27-28-án Budapesten, a Papp László Sportarénában koncertezik. Részletek itt.