Shock!

Valami egészen brutálisan jó szériát fut az utóbbi években a Flotsam And Jetsam, és meggyőződésem, hogy mindebben óriási szerepet játszott Ken Mary hét évvel ezelőtti csatlakozása. A Fifth Angelből, a House Of Lordsból, az Impellitteriből meg még egy sor bandából ismert, dalszerzőként, hangszerelőként is kiemelkedő dobos mindig is igazi zenei agytröszt hírében állt, és biztosra veszem, hogy itt is szügyig benne van a kreatív munkában. Az I Am The Weapon ennek megfelelően tökéletesen folytatja a 2019-es The End Of Chaoson és a 2021-es Blood In The Wateren megkezdett tendenciákat.

Nálam igazi mesterhármas ez a trió a banda munkásságában – olyannyira, hogy igazából sokkal többet hallgatom őket az utóbbi öt évben, mint előtte gyakorlatilag bármikor. Oké, nyilván a még Jason Newsteddel készült Doomsday For The Deceiver debütöt meg a közvetlen folytatás No Place For Disgrace-t én is rendszeresen pörgettem késői tizen- és korai huszonéves koromban. Viszont a '90-es évek meglassultabb, groove-osabb, színtelenebb anyagait sosem szerettem különösebben, és a 21. század lemezei között is akad bőven, amit nyomtalanul törölt a memóriám. A 2016-os névadó anyaggal azonban visszataláltak a helyes mezsgyére, és utána Mary érkezésével a legutolsó fogaskerék is a helyére kattant. Ezután ráleltek egy olyan egyensúlyra, amit ebben a formában szerintem sosem sikerült korábban ennyire perfekt módon, több lemezen át is megőrizniük. Márpedig ez egy ilyen korú bandánál, ebben a karrierszakaszban azért nem kis dolog ám...

Leginkább nüanszokban, érzésbeli dolgokban rejlenek ezek a különbségek, hiszen a banda power/thrash stílusa adott, ugyanakkor a dallamos és súlyos elemek elegyítése terén szerintem sosem volt annyira olajozott gépezet a Flotsam, mint most. Ennek megfelelően az I Am The Weaponre nem szívesen mondok mást, mint hogy ez egy perfekt power metal anyag. Vagy nevezhetjük tőlem melodikus thrashnek is, a skatulyázás igazából lényegtelen, a legfontosabb, hogy ennyire kerekre csiszolt, izmos dalokkal teli tradicionális, az amerikai csapásvonalon mozgó színtiszta, nettó metált rejtő lemezt voltaképpen keveset találni manapság. Az idei felhozatalból pedig nem is volt még szerencsém olyanhoz, ami lenyomná ezt az anyagot. Az all-star Category 7 valami hasonlóban gondolkodik – nyilván nem konkrét hasonlóságokról beszélek, hanem az irány-arány témáról –, tetszik is a lemezük, a Flotsam azonban még azoknál is jobb dalokkal pakolta tele ezt az albumot.

Nyilván bárki rásütheti, hogy ezerszer hallottunk már mindent, amit itt elővezetnek ezek a derék arizonai arcok – nos, épp ennek fényében nagy attrakció, mennyire hallgattatja magát a cucc. Tényleg megint sikerült topra tenni a dalokat, már a nyitó A New Kind Of Hero – Primal – I Am The Weapon triász telitalálat, elsőre fülbe ragadnak (nem túlzok!), és a folytatásban sem unalmas egy pillanatig sem az album. Ehhez nagyban hozzájárul, hogy a maga keretei között ráadásul a Flotsam is remek érzékkel játszik a nem annyira tipikus megoldásokkal. Ezúttal ilyen például a zsíros, mégis pörgős, pumpáló groove-ra rákanyarított Beneath The Shadows, de a száguldó Gates Of Hellbe passzintott death metal riff sem éppen tipikus náluk. A Cold Steel Lightsban mintha egy szteroidokon pörgő, amerikanizált Iron Maident hallanánk, a szövegmondósabb Kings Of The Underworld briliáns refrénnel oldja a kiabálósabb verzék szigorát, az epikus Black Wings zárásban meg Mary alakít hatalmasat. De gyakorlatilag egyetlen üresjáratot sem hallok itt, és baromi szépen is szól az album. Eric A. Knutson pedig végig valami egészen pofátlanul jól énekel rajta.

Ha bírod a riff- és szólógazdag, a thrashes dinamikát és erőteljességet a mai napig minden ízében őrző, ám végig minőségi énekdallamokkal, egyből ragadós refrénekkel operáló, mindenféle elhajlástól mentes metált, ez a te lemezed. Mint ahogy a te lemezed az előző kettő is, tessék pótolni a mulasztást, ha kimaradtak eddig, nem fogod megbánni. Színtiszta fémzenében az év egyik csúcsteljesítménye az I Am The Weapon. (Egyedül ezeket a buta és nem is túl esztétikus borítókat sajnálom náluk, mert nem igazán jellemzik a zenét, és olyanokban is előítéleteket ébreszthetnek, akiknek maga a muzsika amúgy bejönne.)