Shock!

1973. március 28-án, vagyis pontosan négy évtizeddel ezelőtt jelent meg a Led Zeppelin ötödik stúdiólemeze, a Houses Of The Holy, ami már a maga idejében is a kísérletek albumaként vonult be minden idők legnagyobb hard rock zenekarának legendáriumába, de mai fejjel is akadnak rajta kimondottan megdöbbentő húzások. Jimmy Page-ék státuszára ugyanakkor jellemző, hogy az album amerikai turnéján még annak ellenére is mindenkit lazán zsebre vágtak, hogy a kritikai fogadtatás korántsem volt egységes. Nincs más hátra tehát, mint pótolni egy régi mulasztásunkat, és a Klasszikushock között is alaposabban szemügyre venni egy Led Zeppelin remekművet.

A Led Zeppelin első négy lemeze alapvetően formálta át a könnyűzene arculatát és a közízlést: a csapat jelentősége már ekkor is messze túlmutatott önmagán, ám ez sem azt nem jelentette, hogy a sajtó odáig lett volna értük, sem azt, hogy ők utólag elégedettek lettek volna minden egyes megmozdulásukkal. Jimmy Page: „A második album egészségtelenül lassan készült el, mert egyszerűen nem volt időnk dalokat írni a turné alatt. A számok nagyrésze hotelszobákban született, és közben a koncerteken is folyamatosan játszottuk őket. Mire az album megjelent, már teljesen torkig voltam az anyagával, aztán persze még többet hallottam, mert mindenhol azokat a nótákat játszották, és a végén már szinte semmi bizalmam nem volt bennük. Igazából bántott, hogy a második lemez annyira más lett, mint az első. Talán túl is hangsúlyoztunk rajta bizonyos dolgokat... Utána a harmadik album érett zene volt, és sokan nem tudtak vele mit kezdeni. Az a lemez szerintem nagyon jól sikerült, mégis támadták, mert az emberek mást vártak. Amikor egy zenekar muzsikája állandóan változik, és ez nem azt jelenti, hogy nincs számára kijelölt fő irány, akkor vannak, akik egyszerűen nem tudják követni a változásokat. Szerintem csak úgy lehet közeledni minden lemezünkhöz, hogy a hallgató elfelejti azt, hogy valaha is hallott egy Led Zeppelin nevű zenekarról, elfelejti, mit vár a bandától, és csak arra figyel, ami a lemezen különleges."

Az 1971-ben megjelent négyes lemez csak még magasabbra srófolta a csapat ázsióját, és elképzelhetetlen magasságokba lökte a Led Zeppelint, különösen az Atlanti-óceán nyugati partján. Page: „Nem igazán tudnám megmagyarázni, hogy miért sikerült olyan gyorsan az a hatalmas amerikai áttörés. Talán mert akkoriban voltunk tele dinamikával, amikor mindenki azt a zsibbasztó nyugati parti stílust művelte... Mindenesetre nagyon szerencsések voltunk, iszonyú gyorsan lettünk sikeresek. Feltételezem, hogy volt némi plusz érdeklődés irántam is a Yardbirds miatt, de például Angliában ez inkább ellenünk dolgozott, mert a lemezvásárló közönséget akkoriban már nem érdekelte a Yardbirds. Amerikában mindez szerencsés kombinációnak bizonyult. Azt ugyanakkor tisztességtelen dolognak tartom, amikor azt mondják, hogy a Led Zeppelin előregyártott, felfújt banda volt, amit aztán beadtak egy elkábított közönségnek. Az ilyen dolgokat nem lehet patikamérlegen kiszámítani. Amikor a pályánkat kezdtük, egyetlen olyan csapat létezett, amelyik hozzánk hasonló módon közelített a zenéhez, mint mi, mégpedig a Cream, de az ő esetükben úgy éreztem, hogy az improvizációk mindig ismétlődnek. Mi igyekeztünk több fényt és árnyékot vinni az improvizált részekbe is, és ha volt titka a sikerünknek, hát talán ez lehetett az. Az 1971-es lemeznél döntöttünk úgy, hogy bebizonyítjuk a szakmának: a közönség igenis a zene miatt szeret minket. Úgy döntöttünk, hogy a borítóra csupán egy szimbólumot teszünk, de végül nem találtunk olyat, ami mindenkinek egyformán tetszett volna, ezért mind a négyen választottunk magunknak egyet. Addig vitatkoztunk a lemeztársasággal, amíg sikerült elérnünk, hogy a nevünk is csak a belső borítóra kerüljön fel, és végül ezzel az albummal arattuk a legnagyobb sikert."

Ezek után az egész világ lélegzetét visszafojtva leste, hová lép tovább a Zeppelin a minden szempontból etalont jelentő negyedik albumot követően, Page-ék pedig nem siettek megadni a választ: a kor viszonyai között kiugróan hosszúnak számító másfél éves rátartással hozták ki a folytatást, amely végül a Houses Of The Holy címet kapta. A négyesfogat több részletben írta és rögzítette az ötödik nagylemezt: a dalok egy részének alapjai több mint egy évvel a megjelenés előtt megszülettek, és többet játszottak is közülük élőben az 1972-es koncerteken. A zenekar tudatosan is igyekezett kilépni korábbi keretei közül, és nemcsak új hangzásokkal, hanem új produkciós megoldásokkal, stúdiós kísérletekkel is megpróbálták feldobni a végeredményt. Az anyag végső verziójára végül nyolc dal került fel: érdekesség, hogy a címadó Houses Of The Holyt végül lehagyták, és olyan, ekkorra már gyakorlatilag teljes egészében megírt darabok is kiestek ebből az eresztésből, mint a The Rover, a Walter's Walk vagy a Black Country Woman.

A Houses Of The Holy 1973. március 28-án került a boltokba, és kiadásával egyidőben szinte azonnal beindultak a támadások a csapat ellen. A kritikusok egy része nem tudott mit kezdeni a minden elődjénél szerteágazóbb, kísérletezőbb zenei anyaggal, de ugyanígy sok vitát váltott ki a borító is, rajta a napfürdőző meztelen gyerekekkel. Magát a képet egyébként Arthur C. Clarke A gyermekkor vége című műve ihlette, a konzervatívabb amerikai ítészeket azonban mindez nem hatotta meg: a lemezt több déli államban sem engedték forgalmazni, pedig a bakelitre tekert, a zenekar nevét és a címet tartalmazó papír eltakarta a gyerekek hátsó felét. Ehhez a megoldáshoz ugyanakkor nem elsősorban emiatt folyamodtak, hanem mert a banda ismét ragaszkodott ahhoz, hogy se a nevük, se a cím ne szerepeljen a frontborítón (ezt csak később, az első CD-s kiadások megjelenésekor pótolta az Atlantic). Érdekesség, hogy eredetileg egyébként nem is ez a nagy vitákat kiváltó kép került volna a borítóra, ám Planték nem voltak elégedettek az első tervekkel, amelyekben zavaros módon egy teniszütő játszotta volna a főszerepet. A lemez megjelenése is a külcsín megváltoztatása miatt csúszott két hónapot az eredetileg tervezetthez képest.

Az anyag helyből meglepően indul az ide-oda kanyargó The Song Remains The Same-mel, amelyet lendületes tempója mellett is egyforma mértékben dominálnak John Paul Jones pulzáló basszushangjai és Page dús megszólalású akkordjai. Maga a zene nem véletlenül annyira elementáris és erőteljes, Jimmy ugyanis eredetileg instrumentális témának szánta a dalt, amolyan felvezetéshez a következő The Rain Songhoz, Robert Plantnek azonban beindította a fantáziáját a meglepő fordulatokat, sajátos harmóniákat rejtő téma, és gyorsan szöveget írt hozzá. Az eredmény egy olyan mestermű, ami ugyan minden ízében újat képviselt a Led Zeppelin repertoárjában, ám egyszersmind minden ott rejlett benne, ami oly naggyá tette a bandát (a Rush vagy az Iron Maiden hallhatóan egyaránt rengeteget tanult ebből a dalból).

A folytatás, a The Rain Song mai füllel is kimondottan furcsa választás ennyire az album elején – ha a The Song Remains The Same nem készítette fel a korabeli hallgatókat arra, hogy a Houses Of The Holy valami mást képvisel, mint elődei, hát ez a hét és fél perc fölé kúszó, merengős ballada garantáltan bárkit rádöbbenthetett a csapat eltérő törekvéseire. A dal állítólag George Harrison sugallatára született, aki egyszer megemlítette John Bonhamnek, hogy a Zeppelin még egyetlen hagyományos balladát sem írt – nem mintha ebből végül tipikus líra kerekedett volna... Jones szimfonikus hatást keltő mellotronja és a különleges gitáreffektek eleve sajátos hangulatot kölcsönöznek a dalnak, ami a végére hatalmas ívet ír le, és egészen monumentális darabbá terebélyesedik. Plant még fénykori önmagához képest is hatalmasat alakít itt, végig csodásan játszik a hangjával.

Az Over The Hills And Far Away mindenképpen hagyományosabb húrokat penget a két korábbi dalnál: a Page oly jellegzetes akusztikus témáiból kifejlődő, szolidan riffes, zeneileg rendkívül pozitív hangvételű szám az album egyik legfogósabbja, nem véletlenül választották első kislemeznek – nálam személy szerint mindig is ott volt a kedvenc Zeppelin szerzemények között. A negyedikként érkező The Crunge éles ellenpontot jelent az Over The Hills könnyen befogadható hangulatával szemben, ám sajátos, „fekete" lüktetése azonnal érthetővé válik, ha tudatosítjuk magunkban: a szám alapjai akkor születtek, amikor a csapat egy James Brown témán jammelgetett. Mindez hallatszik is a végeredményen: funk rock ez a Led Zeppelin előadásában Plant utánozhatatlan recsitálásával, ami egyszersmind illik be roppant szellemes, zseniális zenei gegnek és komoly zenei kísérletnek (főleg, ha hozzávesszük, hogy Page akkor már évek óta kísérletezett az itt elsütött témák némelyikével).

Ilyen alapozás után nem csoda, hogy a B oldal (már ha valaki még tudja manapság, mit jelent ez...) egy hagyományosabb számmal indít: a Dancing Days szimpla, fogós Zep rock'n'roll, nem feltétlenül a legjobbjuk, de mindenképpen jól esik a fülnek a The Crunge kísérlete után. A D'yer Makerre azonban épp hagyományos volta miatt nem készíthet fel senkit, utóbbi ugyanis simán az egész album legbizarrabb darabja, de a csapat karrierjét tekintve is csupán kevés párja akad. A szám bevallottan viccelődésből született Bonham ötletei alapján, lüktetése pedig egyenesen reggae-snek hat (bár az ilyesmihez nálam jobban értők szerint a ritmus igazából nem reggae-s, hanem az '50-es évek doo-wop stílusában gyökeredzik), összhatása azonban teljesen más, és semmihez sem hasonlít. Ez az egyediség ugyanannyira köszönhető Bonzo betonkemény, letaglózó ütemeinek, mint Plantnek, aki végig játékosan csűri-csavarja a dallamot. Nem meglepő, hogy a dal utóbb az album legnagyobb vitákat kiváltó témájává vált, bár maga a zenekar sem volt egységes a megítélésében: Jones például sosem volt maradéktalanul elégedett vele, ellentétben a gitárossal. Page: „Előzetesen nem gondoltam volna, hogy az emberek nem fogják majd, mit akartunk csinálni itt. Számomra teljesen magától értetődő volt: egyfajta keresztezése a reggae-nek és egy '50-es évek-beli dalnak, a Poor Little Foolnak..." Sokan egyébként a mai napig nincsenek tisztában azzal, hogy a címet nem „dájermékernek", hanem – Jamaica mintájára – körülbelül „dzseméjkának" kell ejteni (amihez amúgy egy sikamlós angol vicc adta az alapot, de ebbe most nincs sok értelme belemenni ezen a helyen).

Ha a D'yer Maker a Houses Of The Holy kakukktojása, a No Quarter alighanem a lemez mesterműve – na jó, inkább maradjunk annyiban, hogy még a mesterművek közül is kiemelkedik. Az alapok itt Jonestól származtak, és a téma hangulatát is elsősorban a bizarr billentyűs alapok adják meg, amelyek Plant sajátosan úszó, megeffektezett énekdallamaival karöltve kísérteties hangulatot teremtenek, hogy a hatást aztán a refrénben Page valaha alkotott egyik legeltaláltabb riffje sokszorozza meg. Tisztán emlékszem, miként vert le a lábamról élőben Page és Plant 1998-as budapesti koncertjén e pszichedelikus, álomszerű víziókat festő dal a kísérő döbbenetesen hatásos, zöld fényjátékkal, de a hatás ma is hasonló... A Led Zeppelin egyik leghatalmasabb alkotása e tétel, nem is kérdés – és ez bizony nagy szó. A lemezt ezután egy hagyományos, groove-os, riffes rocktéma zárja The Ocean címmel, amit elsősorban a rajongóknak dedikált a csapat. Mára – a Dancing Dayshez hasonlóan – ez is az elfeledettebb számok sorát gyarapítja a zenekar életművében, pedig óriási hangulata van, Page hatalmasat alakít benne (az alapriff szimplán zseniális), és az acapella középrész is minden, csak éppen nem tipikus.

Akármit is írtak a lapok a Houses Of The Holyról a megjelenéskor, a zenekar kitartott elképzelései mellett, és nem rejtették véka alá, mennyire elégedettek a produkcióval, ami kikerült a kezük közül. Page: „Nagyon boldoggá tett ez a lemez, mert pokolian sok minden van rajta. Ez nem egy olyan album, amit az ember azonnal képes befogadni: le kell hozzá ülni, figyelmesen meg kell hallgatni, és el kell gondolkodni közben néhány dolgon. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a saját népszerűségünk bűvöletében éljünk. Ha egy szép napon a Beatles összeállna, bennünket azonnal elfelejtenének." Az általa kiváltott viták dacára a Houses Of The Holy mind az Egyesült Államokban, mind Nagy-Britanniában a listák első helyén nyitott, Amerikában pedig az év hátralévő részében bent is maradt az első ötvenben. A zenekar először – még a megjelenés előtt – Európában járta körbe a nagyvárosokat, a kiadással egyidőben azonban már fő piacukon, az Egyesült Államokban tartózkodtak. Előre sejteni lehetett, hogy élőben csúcsra jár majd körülöttük az őrület: az 1972 végén kezdődő brit turné huszonöt állomására mindössze négy óra (!) alatt elfogyott mind a 110 ezer belépő – mivel tél volt, eleve kisebb méretű, fedett helyszíneken játszottak –, de az európai koncertek is elképesztő érdeklődés mellett mentek le. (A korábbi helyszíneken az arénákon kívül rekedt vehemens rajongók viselkedése miatt a banda Marseille-be és Lille-be tervezett koncertjeit biztonsági okokból törölni is kellett.) Arra az elképesztő őrületre azonban még ennek fényében is csak kevesen számítottak, ami Amerikában fogadta őket.

A Led Zeppelin 1973-as amerikai turnéja a látványelemeket tekintve is sok újdonsággal, speciális fény- és egyéb effektusokkal szolgált. További újdonságot jelentett, hogy a csapat először ezen a turnén utazott végig magánrepülőgéppel Amerikában, ami korábban még az ő szintjükön álló sztárok esetében sem számított bevett dolognak. A közönség elképesztő érdeklődése azonban még magát a négyest, illetve sokat látott menedzserüket, Peter Grantet is meglepte. Page: „Megérkeztünk Amerikába, ahol az atlantai nyitóállomáson helyből 53 ezer embernek játszottunk, a következő bulin, Tampában pedig 57 ezernek. Elég egyértelműnek tűnt, hogy ha az emberek ilyen számban akarnak látni minket, akkor nekünk sem lesznek gondjaink azzal, hogy a nézők igényeit kielégítő koncerteket adjunk. Fenomenális volt az egész, az emberek valami hihetetlen mértékben egy hullámhosszon mozogtak velünk mindenütt. Esténként három órákat játszottunk, ami fizikailag baromi komoly kihívást jelentett. Mikor hazatértem a turné végén, konkrétan azt sem tudtam, hol vagyok... Mire New Yorkban befejeztük a turnét, gyakorlatilag már csak a hangszeremmel tudtam kommunikálni, annyira kimerültem." A turné a Beatles által még a '60-as években beállított rekordokat döntötte meg nézőszám és jegybevétel tekintetében. A csúcsot a Page által is említett floridai Tampa jelentette, ahol majdnem 57 ezer ember váltott jegyet a csapat előadására: korábban soha egyetlen előadó önálló koncertjére nem váltottak ennyi jegyet Amerikában (és jellemző, hogy ezt a rekordot a későbbi években is folyamatosan a Led Zeppelin tornázta egyre feljebb). A New York-i Madison Square Gardenben három teltházas koncertet nyomtak, ezek képezték később a The Song Remains The Same koncertfilm alapját is, amit azonban csak 1976-ban mutattak be. Robert Plant: „Döbbenetes időszak volt, elképesztő sebességgel pörgött minden, és hihetetlenül kreatív légkörben. Adrenalin, összhang, eufória – és egyszerűen nem lehetett fékezni. Nem tudtuk megállítani a történéseket, sőt, még csak arról sem volt fogalmunk, hogy igazából mi történik velünk. De ettől függetlenül minden egyes koncerttel többet és többet akartunk letenni az asztalra."

A csapat végül harminchat koncerten összesen 4 millió dollárt kasszírozott, ami a kor viszonyai között hihetetlen összegnek számított. A sikerben nagy szerepet játszott, hogy a turné előtt Planték – Grant nyomására – karrierjük során először felbéreltek egy PR-ügynökséget Amerika megdolgozására. Az efféle irányított megjelenések hiányának a korábbiakban persze előnye is volt, hiszen a javarészt pletykákon, híreszteléseken alapuló médiaszereplések nagyban hozzájárultak a zenekar misztériumának kialakulásához. (A sok pénz ugyanakkor persze sok kockázattal is járt: az egyik New York-i buli után például 180 ezer dollárnyi bevételüket lopta el valaki a hotel széfjéből.) Ami a rádiós dalokat illeti, furcsa vagy sem, a lemez legnagyobb slágere mindeközben a sokat köpködött D'yer Maker lett, ami az amerikai listák huszadik helyéig jutott, harmincegy helyet verve rá a másik single-re, a sokkal hagyományosabb húrokat pengető Over The Hills And Far Awayre.

Noha a maga idejében a Houses Of The Holyt sokan nem értették, az idő természetesen igazságot szolgáltatott az albumnak. Olyannyira, hogy eladások tekintetében mára ez számít a Led Zeppelin harmadik legnagyobb példányszámban elkelt kiadványának a négyes és a kettes lemez után, napjainkig csak az Egyesült Államokban több mint 11 millió példányban kelt el. Mássága, kísérletezése miatt sokan a mai napig idegenkednek tőle, nekem sem feltétlenül ez tőlük a kedvencem, a Led Zeppelin bátorsága viszont így, a megjelenés után negyven évvel is csodálatra méltó: ezen a szinten ennyire nem biztosra menni, ennyire a nem nyilvánvaló felé haladni elképesztő kurázsira vall. Maguk a tagok is a mai napig büszkék a produkcióra, méghozzá méltán. Plant: „A Houses Of The Holy korszaka nagyon termékeny periódus volt, és szerintem a lemez is iszonyatosan jól sikerült: koncentrált és erőteljes produkció lett. Nagyon sok fantázia rejlett a dalokban, és a dobhangzást is sikerült kiválóan eltalálnunk rajta. Én a magam részéről sokkal jobban kedvelem, mint a negyedik lemezt."