Shock!

Huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a New Orleans-i Lillian Axe negyedik stúdióalbuma. A Psychoschizophreniát mind a zenekar tábora, mind a szakma Steve Blaze-ék magnum opuszaként ünnepelte, ám 1993-ban, pláne egy miniatűr kiadónál dolgozva a lemez végső sorsa nem is lehetett más, mint észrevétlenség. Mindez persze aligha érte újdonságként a csapatot: hiába számítottak az amerikai melodikus hard rock mezőny egyik legkülönlegesebb, legegyénibb és legjobb zenekarának, a megelőző években nagykiadónál dolgozva sem sikerült egyről a kettőre jutniuk. Meg nem értett zsenik alsorozatunk sokadik, régóta esedékes fejezetét vesszük sorra a Klasszikushockban.

Se szeri, se száma azon csapatoknak, amelyek felbukkanásuk idején, majd azt követően hosszú éveken át a szaklapok lieblingjeinek számítottak, zenéjük különleges minősége miatt tőkeerős lemezcégek is bizalmat szavaztak nekik, ám végül mégsem sikerült a nagyközönség előtt is láthatóvá válniuk. Trouble, Armored Saint, King's X, Vain, Saigon Kick, Mind Funk – csak néhány nagyon nyilvánvaló példa a '80-as években vagy a '80-as és a '90-es évek fordulóján elstartolt, elképesztően jó albumok egész sorát leszállító zenekarokra, amelyek üzleti szempontból azonban messze alulmúlták a velük kapcsolatos reményeket. Nem kérdéses, hogy a New Orleans-i Lillian Axe is simán odailleszthető a sor végére.

A zenekar gyökerei 1983-ig nyúlnak vissza, amikor is – eredetileg még Oz néven – Steve Nunenmacher gitáros, illetve Michael „Maxx" Darby basszusgitáros megalapították. A gitáros hamarosan a gördülékenyebben csengő Stevie Blaze művésznévre váltott, ugyanakkor nem véletlen, ha ismerős az eredeti név: a későbbiekben tucatnyi helyi sludge-bandában felbukkanó Craig Nunenmacher dobos bátyjáról van szó. A csapat a szokásos szamárlétrát járta végig egy olyan régióban, amely ekkoriban totálisan a rockszakma perifériájának számított. Erejüket megfeszítve kluboztak, koncerteztek, demóztak, és ugyan kezdetben még saját környezetük is csak amolyan szent őrültekként tekintett rájuk, pár év alatt New Orleans környékén azért sikerült berúgniuk a motort. A nevét egy idő után Ozról Lillian Axe-re változató csapat megszilárdult felállását Blaze és Darby mellett Johnny Vines énekes, illetve Danny King dobos alkotta. Blaze: „Ha áttesszük a székhelyünket Los Angelesbe, valószínűleg könnyebben be tudtunk volna kerülni nagy turnékra, és többet lógtunk volna együtt az ottani bandákkal. New Orleansben viszont gyakorlatilag mi voltunk az egyetlen hard rock banda, illetve ott volt még a Zebra is. A város azonban sosem támogatott minket. Ha nem jazzt vagy bluest játszol, New Orleans semmiben sem támogat. A rajongók viszont igen, és ez az igazán fontos."

A Lillian Axe 1987 környékére komoly nézőcsalogatóvá nőtte ki magát Louisianában. Konkrétan olyannyira beindultak a dolgaik, hogy bizonyos szervezők néha direkt őket kötötték le a környéken a keleti vagy nyugati partról érkező zenekarok elé, amennyiben nem voltak elégedettek a jegyfogyásokkal, hogy így is növeljék az eladásokat. Blaze: „Danny és Johnny csatlakozása után elkezdtünk komolyan turnézni az Államok déli részén. Nyomtuk a feldolgozásokat, és elég sikeresek is voltunk. Három-négy hónap alatt sikerült olyan szintre jutnunk, hogy elég sok ember jött le a bulijainkra. Ekkor kértek fel minket, hogy nyissunk a Ratt, a Queensryche és a Poison előtt pár koncerten, aminek köszönhetően végül a Ratt menedzsere felhívott, és felajánlotta, hogy szívesen foglalkozna a dolgainkkal."

A csapat profi menedzsmenthez igazolt, akik elég gyorsan ki is hajtottak nekik egy szerződési lehetőséget az MCA kiadónál. Az örömbe azonban keserűség is vegyült, és Steve-nek – karrierje során először, ám korántsem utoljára – szembesülnie kellett a zeneipar valódi természetével: „Az MCA mindenképpen le akart szerződtetni bennünket. Dallasban játszottunk, és öt emberük is lejött a bulira, hogy megnézze a csapatot, aztán utána le is ültünk velük egy megbeszélésre. Később aztán felhívott a menedzserünk, és azt mondta: Stevie, az MCA csak téged akar, a többieket nem... Akadtak akkoriban bizonyos belső problémáink egyes tagokkal, és mivel én írtam a dalokat, meg én voltam a név jogtulajdonosa, a cég úgy gondolta, hogy majd építenek körém egy új zenekart. Eleinte persze kiálltam a srácok mellett, de a végén azt mondták: engem sem igazolnak le, amennyiben nem lépem meg a dolgot. Mivel úgyis benne volt a pakliban az említett problémák miatt, hogy három-négy hónap múlva feloszlunk, nem akartam kihagyni a lehetőséget. Danny King megmaradt, és gyakorlatilag újjáalakítottuk a zenekart."

Ehhez természetesen megfelelő társakra is szükség volt, legelőször is egy énekesre. Blaze első jelöltje a szintén környékbeli Stiff zenekar frontembere, Ron Taylor volt, akivel emberileg mindig is jól megtalálták a hangot. Az énekes azonban nem akart kiszúrni zenésztársaival és barátaival, Jon Ster gitárossal, illetve Rob Stratton basszerrel – a párhuzamosok pedig, ahogy mondani szokás, találkoztak valahol a végtelenben. Taylor: „A Stiff-fel mindenfelé koncertezgettünk, és kőkeményen melóztunk azon, hogy végre leszerződtessenek. Hallottunk róla, hogy a Lillian Axe-nek összejött a dolog, aztán nem sokkal később Steve felhívott, és közölte, hogy a kiadó másik énekest akar. Megkérdezte, érdekelne-e a dolog, én viszont nem voltam hajlandó Rob és Jon nélkül menni, ő pedig megoldotta ezt is. Nem volt jó érzés félbehagyni a Stiffet annyi kemény meló után, de mivel nagykiadós szerződésről beszéltünk, gyorsan beláttuk: ezt a lehetőséget hiba lenne kihagyni."

Az így ötfősre hízott Lillian Axe végül elég komoly büdzsével, a Ratt gitárosa, Robbin Crosby produceri felügyelete mellett készíthette el első nagylemezét. Taylor: „Robbin nagyszerű fickó és hatalmas tehetség volt, imádtunk vele dolgozni úgy a felkészülési szakaszban, mint a stúdióban. Nagyon hitt az egész projektben, rengeteg energiát fektetett ő is a munkába. Hihetetlenül sokat tanultunk tőle." A zenekar nevét viselő debütáló lemez végül 1988-ban jelent meg. Hangzása ugyan a korszakban megszokott túlvisszhangosított, művi megszólalású dobokkal terhelt sound, de a vátjfülűek már itt is hallhatták, hogy a csapat több a futószalagon érkező Bon Jovi- és Ratt-klónoknál. Noha Blaze dalszerzői tehetsége itt még nem teljesedett ki maradéktalanul, a Misery Loves Company, a Vision In The Night vagy a Waiting In The Dark már felvillantotta a majdani lemezek zsenialitását.

Noha az egyes Lillian Axe még a néha felbukkanó nem annyira tipikus dallammenetek, hangszerelési megoldások ellenére sem nélkülözte a slágerpotenciált, Japánon kívül gyakorlatilag totálisan észrevétlen maradt: az album fel sem került a Billboard Top 200-as listájára. Mindez rossz előjelnek tűnt a hajmetal-éra csúcspontján, főleg egy nagy cég istállójában, de ha utólag megvizsgáljuk, hogyan baltázta el ekkoriban az MCA egy sor másik hard rock zenekar karrierjét is, annyira nem meglepő. Hogy csak néhány nyilvánvaló példát említsek, a Lillian Axe-en kívül jóval nagyobb üzleti lehetőségek rejlettek például a Bang Tangóban, a Steelheartban, a Jetboyban, a Pretty Boy Floydban vagy a Spread Eagle-ben is – az MCA mégsem tudta megfelelően kiaknázni ezeket. Nem véletlenül terjedt el ekkoriban az amerikai rockszakmában az a vicc, miszerint az AIDS-nek leginkább úgy lehetne gátat vetni, ha az MCA-re bíznák a terjesztését...

Sajnos az első lemezhez hasonlóan észrevétlen maradt a zenekar második albuma, az 1989-es Love + War is, amelyet nyugodtan tekinthetünk a csapat első mesterművének. A Tony Platt producerrel elkészített lemezen szárba szökkent mindaz, amit a debütön még nem sikerült maradéktalanul formába önteniük: Blaze komolyzenei hatásoktól sem mentes gitárjátéka, mindenféle sémát, panelességet nélkülöző dalai Taylor tolmácsolásában egyszerűen lenyűgöző elegyet alkottak. Gyakran szokás előjönni azzal, hogy a '80-as évek amerikai hard rock-glam-sleaze-AOR-satöbbi zenekarai mind egyformák – nos, a címadó dal, a The World Stopped Turning, a Ghost Of Winter, a Show A Little Love, a Fool's Paradise vagy a Letters In The Rain mind-mind tökéletes példa rá, mennyire felszínes is ez a megállapítás. A Lillian Axe simán passzolt a mezőnybe, mégsem hasonlítottak senkire sajátosan meghangszerelt, roppant okosan megírt dalaikkal, és a zenéjükben mindvégig megbúvó szomorkásabb, sőt, spirituális töltés miatt is kilógtak a veszkócsizmás, feltúrt hajú Poison-klónok tengeréből.

Noha a rocksajtó egyenesen imádta a lemezt, a kritikusok lelkesedtek annak eredetisége és kiváló dalai miatt, az MCA most sem tudott mit kezdeni a csapattal: miután a Show A Little Love kislemez visszhangtalan maradt, még benyomták őket pár turnéra, de aztán inkább nem erőlködtek a csapattal, és 1990-ben, tehát még vastagon a hajmetal-aranykorban kirúgták őket. Mindez persze a bandának is elég alaposan kedvét szegte, a ritmusszekció le is cserélődött: a basszusgitárosi posztra Darrin DeLatte, a dobcucc mögé Gene Barnett került. Miután az MCA befürdött velük, a Lillian Axe már nem tudott magának újabb multis szerződést kihajtani, így a független, de jónevű Grand Slamm igazolta le őket, akik az I.R.S. képében erős terjesztési hálózattal rendelkező partnerrel is rendelkeztek. Már itt jelent meg 1991-ben az első két lemez dalaiból szemezgető, beszédes című Out Of The Darkness Into The Light válogatás, méghozzá kényszerűségből: az MCA-s nyomások már ekkorra is kifutottak, a kiadó pedig egyszerűen nem gyártott többet a Lillian Axe-ből és a Love + Warból. Utóbbi két album eredeti kiadása a mai napig nagyon komoly ritkaságnak számít, és az áruk is ennek megfelelő a másodlagos piacokon.

A kollekciót a Poetic Justice nagylemez követte 1992. január 14-én. Az album teljesen természetesen és görcsmentesen hozta a következő szintugrást a Love + War után: a Lillian Axe zeneisége még inkább kiteljesedett, dalaik még különlegesebbé váltak. Az Innocence, a True Believer, a Body Double vagy a She's My Salvation ismét az ínyencek kedvencei lettek, ugyanakkor az új kiadó is elkövetett egy nagy hibát: klipnek a Badfinger No Matter What dalának feldolgozását választották ki, nem pedig valamelyik saját szerzeményt. Mivel a Nirvana Nevermind albuma nagyjából a Poetic Justice megjelenésével egy időben került fel a Billboard-lista első helyére, valószínűleg mindenképpen késő volt már ahhoz, hogy a csapat áttörhessen, de a feldolgozás még téves képzeteket is keltett velük kapcsolatban.

Nagyjából mindent elárul az MCA promóciós munkájáról, hogy a Poetic Justice még így is jobb eladásokat fialt, mint az első album vagy a Love + War, de Steve-ék ekkor már tudták: a mainstream áttörés lehetőségének mindörökre búcsút inthetnek. „A No Matter What összességében nem volt jó választás single-nek", ismerte el kicsivel később maga Blaze is. „Maga a dal óriási, szerintem igazságot is szolgáltattunk neki, de egyáltalán nem jellemző a Lillian Axe-re és a saját szerzeményeinkre. És az emberek általában nem adnak még egy esélyt a dolgoknak. Olyan kapkodásból áll manapság az élet, hogy ha valakinek támad egy gyors benyomása, akkor utána sokszor ki is tart mellette. Minket is elkönyveltek egyből hajbandának, mert azt nézték, milyen a kinézetünk, aztán meghallgattak egy dalt, és ennyi. Én meg hiába mondom erre, hogy hé, haver, várj már egy percet, itt van még négy albumnyi anyag, és te erre a No Matter What alapján lehajbandázol bennünket, mert mindnyájunknak hosszú a haja? De hát szinte minden létező rockzenekarban hosszúhajú zenészek játszanak! Fogalmazzunk úgy, hogy nem kinézet alapján válogattam direkt jóképű arcokat a csapatba, hanem jó zenészeket kerestem. Aztán emellett sajnos még jól is néznek ki, ez van... És rengetegen sajnos nem is látnak túl ezen. Olyanok is simán lehajbandáztak bennünket, akik meg sem hallgatták a lemezeinket. Mi köze a hajhossznak ahhoz, milyenek vagyunk zenekarként? Mára nagyjából eljutottunk oda, hogy ha ápolt vagy, és nem valami igénytelen, rút kretén, már nem is tekintenek zenésznek. Hagyjuk már ezt a hülyeséget!"

A zenekar ismét letudott egy doboscserét, és Tommy Stewarttal a cucc mögött készítették el negyedik nagylemezüket. Nagy szerencséjükre a Grand Slamm továbbra is szívügyének tekintette a Lillian Axe-et – a következő albumról pedig már menet közben is tudták, hogy különleges lesz. Blaze: „A kiadó állta a költségeket, hogy létrehozzak otthon egy stúdiót, és akkor valami átkattant nálam. Már miközben írtam a dalokat, akkor éreztem, hogy átszakadtak a gátak. Annyira felpörgött a kreativitásom, olyan könnyen szakadtak ki belőlem az ötletek, a dallamok, hogy egyből éreztem: ez itt egy új fázis, méghozzá olyan, amilyet azelőtt soha életemben nem tapasztaltam meg." A munka végeredménye Psychoschizophrenia címmel látott napvilágot 1993. szeptember 7-én.

Nem értek egyet azokkal a vélekedésekkel, amelyek szerint a '90-es évek ezen korszaka a rockzene mélypontját jelentette volna – kreatív szempontból semmiképpen, hiszen rengeteg különböző alstílusban jelentek meg ekkoriban olyan albumok, amelyekre a mai napig etalonként hivatkozunk. Ugyanakkor tény, hogy a Lillian Axe által is képviselt dallamos hard rock mezőny valóban a perifériára szorult, holott mindössze két-három évvel korábban nemcsak másod-, hanem harmad-, sőt, negyedvonala is létezett, méghozzá következetesen nagykiadóknál. Ezzel együtt azt kell mondanom: három olyan album is megjelent ebben az esztendőben, amelyeket simán az irányzat leginkább előrehaladott csúcsművei közé sorolok. Ezek közül a Winger Pullja az egyik, a Harem Scarem Mood Swingse a másik, és igen, kitaláltad, a Psychoschizophrenia a harmadik.

Miközben az első lemezt vagy a Love + Wart – minden különlegességük mellett – még oda lehet sorolni a hajmetalos vonalhoz, a Poetic Justice-nál a Lillian Axe már elkezdett szétfeszíteni maga körül mindenféle skatulyát, és e törekvéseik a Psychoschizophrenián teljesedtek ki. Igen, hard rock a zene, igen, dallamos is, igen, a hajuk is nagy volt – ez az album viszont bizonyosan nem sorolható be sehová, a banda ekkoriban már tényleg csakis saját magára hasonlított. Valamennyire ők is besúlyosodtak a kezdéshez képest úgy zeneileg, mint hangulatilag, de igazából nem annyira jelentősen, viszont a muzsika komplexebb, agyasabb, szövevényesebb lett, és emellett sajátos, álomszerű jellege is felerősödött a korai időszakhoz képest. Mindezt pedig úgy sikerült megvalósítaniuk, hogy az egész album megmaradt irgalmatlanul fogósnak.

A nyitó Crucified kissé visszafojtott, döngölős riffeléssel startol, de gyorsan beindul, és a banda mércéjével mérve elég feszült hangulatban halad előre Blaze hihetetlenül gördülékeny témáinak hátán. Mivel végső soron a '90-es évek elejét írtuk, nem meglepő, hogy Ron Taylor énektémái hallatán a verzékben az ember előhozhatja az Alice In Chains nevét, ha nagyon akarja. De csak ha nagyon akarja, mivel egyrészt a korábbi lemezeken is szerepeltek ilyen nyújtott dallamok, másrészt a számnak összességében tényleg semmi köze senki máshoz a Lillian Axe-et leszámítva. Valahol mulatságos, hogy a verze ugyanúgy azonnal ragad, mint a refrén... A középrészben, a jellegzetes, hegedűfutam-szerű Blaze-szóló felvezetésében pedig még egy Sabbath-szerű riff is felbukkan. Perfekt nyitás. A Deepfreeze kissé savasan folyós gitártémákkal kezdődik, majd valami egészen gyönyörűen bontják ki benne a főriffeket, ahol Blaze hangszere szinte énekli a riffeket, Ron pedig a maga nazális hangján azokat a kissé Ozzy-hatású hajlításokat hozza, amelyek mindig is olyannyira jellemzőek voltak rá. A váratlan zakatolást, illetve kiabálósabb témákat felvillantó refrént ugyanakkor egyáltalán nem várnád, és már a második körben együtt nyomod az énekessel. A dal végén pedig egyszerűen katartikus magasságokba emelik mindezt a bevaduló Taylorral és Steve ide-oda csavarodó szólódíszítéseivel.

A Moonlight In Your Blood ezek után visszahúz a földre: nagyon-nagyon tipikus Lillian Axe, tökéletes példa a zenekar említett repülős-álomszerű, tisztán szép és lélekemelő dalaira. Itt elsősorban a '70-es évek progresszív rockjának hatásai köszönnek vissza, de nem konkrétumok formájában, és kizárólag Blaze-re jellemző tálalásban. Ugyan teljesen más hangulatban és zenei megoldásokkal, de ugyanezt az iskolát képviseli a Stop The Hate is, bár itt inkább a Lillian Axe-ben mindig is jelenlévő komolyzenei hatások dominánsabbak a felépítést és egyes elemeket tekintve. Ez a nóta egy fokkal közelebb áll a ballada kategóriájához, de mégsem nevezném annak, és ugyan az alaptónus elég borongós, a végeredmény mégis pozitív kicsengésű marad.

A két lassabb téma után ismét komolyzenei hatású intró következik, ám a belőle kifejlődő Sign Of The Times a lemez egyik leghúzósabb dala, és a refrént tekintve az egyik legfogósabb. A gitártéma építkezése és az összhatás ugyanakkor teljesen elüt mindenféle bevett fogástól. Persze az is kétségtelen, hogy amit itt hallunk, az bizony eléggé előrehaladott muzsika, amolyan igazi zenész-zene, szóval ezt a dalt 1989-ben garantáltan még annyira sem fogták volna a szélesebb közönségrétegek, mint a csapat többi szerzeményét. Viszont – és ez a lényeg – ez a szám például garantáltan nem születhetett volna meg 1989-ben. Tényleg ennyit arról, hogy ebben a stílusban ekkor már nem lehetett újat mutatni... Blaze szólója is óriási benne.

A The Needle And Your Paint a korabeli interjúkban maga a csapat is a lemez egyik központi dalaként jellemezte, amivel nem is tudok vitatkozni. Pedig az egész Psychoschizophrenia legvisszafogottabb nótájáról beszélünk, ahol Taylor finom akusztikus gitárokra és billentyűs szőnyegekre kanyarít olyan dallamokat, amelyek az ember lelkének legmélyére hatolnak a szöveggel együtt. Annak idején már elsőre is éreztem, hogy valami fontosat hallok, ma pedig azt mondom: lehet, hogy nem ez a banda legarcbamászóbb szerzeménye, de biztos vagyok benne, hogy az egyik legszebb, ha nem a legszebb daluk. A Those Who Prey utána kissé musicales kezdést hoz, de aztán Blaze gyilkos riffjével mégis egy elég borús, mégis lenyűgöző darabot hoznak ki belőle, ahol az ember azt sem tudja, hová kapja a fejét, annyi minden történik egyszerre. Amikor Taylor a vokálokkal felelget, az például lazán briliáns, akárcsak azok a dallamok, amiket utána énekel a refrénben. Szerintem ez is egy olyan dal, amit ha valaki csak úgy ismeretlenül meghall, azonnal leeshet neki, mitől is annyira kivételes csapat a Lillian Axe.

A Voices In My Walls DeLatte pattogós basszusfutamával startol, de aztán itt sem azt a direktebb rockhimnuszt hozzák ki belőle, amire számítanál, hanem egy újabb víziószerű harmóniamenetekkel teli darabot. A banda e dalai kicsit olyanok, mintha átléptetnék velük az embert egy sajátos, éjszakai fantáziavilágba – mindez maradéktalanul áll erre a darabra is, amelyben szintén egyetlen tipikus, mástól valaha is hallott fogás sem szerepel. Még csak érzés szintjén sem tudom hasonlítani semmihez... Mint ahogy a Now You Know-t sem, amely tökéletes folytatás a maga repülős, a verzében kissé altatódal-szerű megoldásaival és ide-od kavargó vokáljaival. A Deep Blue Shadows-ról mindig az jutott eszembe, hogy olyan, mintha a Moonlight In Your Blood testvére lenne, csak éppen kissé felpörgetettebb tempóban: nemcsak a hangulat, de maga a gitártéma is rokon valahol. Briliáns darab.

A lemez végére még két szám marad, ezek közül a The Day I Met You egy finom, akusztikus szerelmesdal – a banda mércéjével mérve igazából semmi extra, de szép. A záró címadó viszont tényleg a létező legeszenciálisabb Lillian Axe Blaze semmiféle kategorizálást nem tűrő, boszorkányos riffelésével. Itt tudatosul az emberben, mennyire hálátlan feladat lehet működőképes énekdallamokat gyártani ezekre a témákra... Ez a szám ugyanakkor tényleg csak haladóknak való, mivel – címéhez passzoló módon – az egész lemez legbetegebb, legkísérletezősebb tétele, súlyosan előrehaladott, tüskésebb és nehezebben fogható tétel. A Mind Funk nyomott ekkoriban ezzel rokon pszicho-rock tételeket, csak kissé pörgősebb, metalosabb felfogásban.

Akármennyire is tökéletes albumot készítettek, mint sejthető, 1993 második felében a Lillian Axe totálisan észrevétlen maradt a Psychoschizophreniával. Egy ideig még próbálták ösztökélni a döglött lovat, de aztán belátták, hogy nem tudnak életben maradni az alternatív érában: a zenekar 1995-ben feloszlott. Blaze testvérével, a már említett Craig Nunenmacherrel játszott a Near Life Experience projektben, Taylor pedig egy The Bridge nevű formációval próbálkozott felszínen maradni. A sors leggroteszkebb fintora, hogy egyedül az epizodista Tommy Stewart sorsa fordult jobbra, aki az évtized második felében bekerült a Godsmackbe, és az ezredforduló idején tényleg rocksztárrá is vált velük...

A Lillian Axe története persze nem ért véget itt, hiszen az underground széljárások változásai őket is visszahozták a '90-es évek végén, egyedül Blaze-zel és Taylorral a fedélzeten a régi leosztásokból. Ennek első kézzelfogható jele egy Fields Of Yesterday című, kiadatlan régi dalokkal teli válogatás volt 1999-ben, majd igen komótos tempóban, de kihoztak egy elképesztően jó dupla koncertlemezt Live 2002 címmel. A felállás ezután folyamatosan mozgásban volt, egy időre visszatért hozzájuk például Darrin DeLatte is, de aztán a sors úgy hozta, hogy az első új stúdióalbumra egészen 2007-ig kellett várni, és Taylor addig már nem húzta ki a csapatban. A Derrick LeFevre-rel elkészített Waters Rising ezzel együtt is jól sikerült, akárcsak a 2009-es Sad Day On Planet Earth – a rettenetes, demós hangzás azonban sajnos nem szolgáltatott igazságot egyiknek sem, mint ahogy a zenekar fű alatti, kissé amatőr működése sem. Azonban még így is a Brian C. Jones által felénekelt, 2011-es XI: The Days Before Tomorrow az egyetlen lemezük, amelyre azt mondanám, hogy nem tudott hozzám közel kerülni. A folytatás elméletben évek óta készül, augusztusban be is harangoztak valami grandiózus bejelentést a Facebookon, de aztán jól nem jelentettek be semmit. Na, hát az ilyesmiről beszélek, amikor amatőr működést emlegetek... Blaze-nek ugyanakkor még arra is volt energiája, hogy összehozza az első, az MCA elvárásai miatt kiszórt felállás tagjait egy Circle Of Light nevű projektben, és Rebirth címen ki is hoztak egy albumot 2012-ben csupa ismeretlen, korai Lillian Axe-darabbal. Innen egyébként Michael Darby végül a „rendes" Lillian Axe-be is visszaszivárgott.

Mint a fentiekből is látható, a Lillian Axe karrierje tehát a be nem váltott ígéretekről szólt – még úgy is, hogy összesen azért így is eladtak vagy 700 ezer lemezt a pályájuk során, tehát korántsem lehet azt mondani, hogy sehová sem jutottak. Viszont egészen biztos, hogy ennek a többszöröse is simán ott rejlett bennük. A csapat jelenlegi és egykori tagjai ugyanakkor nem bánkódnak azon, hogy nem lett belőlük sztárzenekar. Ron Taylor: „A lemezcégek sajnos előre eldöntik, kiket fognak nagyon nyomni, és kiket nem. Rengeteg zenekar érdemelne nagyobb sikert, és nagyra értékeljük, ha valaki úgy gondolja: mi is ezek közé tartoztunk. Keményen dolgoztunk. De annak semmi értelme, hogy behúzódj a sarokba, és egész álló nap azon keseregj, hogy ilyen meg olyan nagynak kellene lennünk, a kiadónak pedig ezt és ezt kellett volna csinálnia értünk. Vagy ezt írta meg neked a sors, vagy nem. Ha kőkeményen dolgozol, akkor sem biztos, hogy bármire jutsz vele." Darrin DeLatte: „Igazából relatív, mi tekinthető sikernek. Szerintem a Lillian Axe nagyon is sikeres volt. Ha egy fesztiválon mondjuk ötszáz ember áll sorban azért, hogy aláírjuk a CD-jüket, az az én értelmezésemben óriási siker – helyből sokkal nagyobb, mint amiről a legtöbb zenész valaha is álmodhat. Persze egyetértek azokkal, akik szerint minden megvolt a zenekarban ahhoz, hogy odakerüljön a nagy bandák mellé. De az ilyesmi vagy bejön, vagy nem. És a sokezer eladott lemez, a rengeteg e-mail és pozitív visszajelzés így is örökre megmarad. Ha például valaki Csehországból azzal keres meg, hogy megköszöni, amiért megírtuk a The Needle And Your Paint, mert segített neki átvészelni élete egy nehéz szakaszát, egyből rádöbbensz, milyen messzire jutottál: a zenéd szerte a világon megérintette az embereket. És ez már önmagában is hatalmas siker."

Mint említettem, én a magam részéről minden idők egyik legkülönlegesebb dallamos hard rock csapataként tekintek a Lillian Axe-re, e kivételesen értékes pályafutás koronaékszere pedig mindenképpen a ma negyedszázada megjelent Psychoschizophrenia. Nem látja ezt másképp maga Steve Blaze sem: „A Psychoschizophrenia mindenképpen fordulópontot jelentett a dalszerzői pályámon, és nagyon sokáig a legjobb lemezünknek tartottam. Szeretem persze a későbbieket, a Waters Risingot vagy a Sad Day On Planet Earth-öt is, de én is érzem, hogy a Psychoschizophreniában ott rejlett egyfajta különleges mágia. Azóta is az a lemez az iránytűm azt illetően, hogyan közelítsem meg a zenélést."

Ha netán te sem ismered – nem lenne meglepő –, két és fél évtized elteltével sem késő pótolni a hiányosságot.