Ha csíped minden idők egyik legjobb és egyben talán leginkább alulértékelt dallamos hard rock bandáját, a Lillian Axe-et, netán olvastad a gitáros/főnök Steve Blaze-zel tavaly készített interjúnkat, már képben lehetsz valamelyest a Circle Of Lighttal kapcsolatban. Ha mégsem így lenne, elöljáróban elég annyit tudnod, hogy a csaknem harminc éve a csapat lelkének és motorjának számító Steve annak idején régi cimboráival alapította a zenekart. Később az első lemezt kiadó MCA azzal a feltétellel kínált szerződést neki, ha a komplett felállást lecseréli maga körül. Az 1988-as Lillian Axe albummal be is indult az új társakkal körülvett gitáros karrierje, főhősünk pedig nagyjából két dekáddal később döntött úgy, hogy újra összejön régi harcostársaival. A Lillian Axe természetesen továbbra is üzemel, a Circle Of Light pedig afféle side project tehát, a régi felállással rögzített, lemezre soha nem került dalok leporolása céljából.
Mivel már harminc éve is Steve volt a fő dalszerző a formálódó bandában, illetve kivételes tehetségének köszönhetően már ekkor is sajátos stílussal rendelkezett, nyilvánvaló, hogy a dalok hol jobban, hol pedig kevésbé kidomborítva, de mégis bírnak egyfajta markáns Lillian-jelleggel. Természetesen a Rebirth-től hiába várunk olyan remekműveket, mint a Crucified vagy az All's Fair In Love And War, de az énekdallamokban, gitártémákban azért rendre felsejlik Steve anyazenekara. Mindettől függetlenül a Circle Of Light muzsikája sokkal direktebb, egyszerűbb, ami úgy gondolom, elég nyilvánvaló, ha belegondol az ember, hogy lehetett vagy húsz éves a fickó, amikor ezeket a témákat írta. Tehetsége viszont már fiatal korában megmutatkozott, ami a pályája elején született szerzeményeket magában foglaló Rebirth-ből tisztán látszik, elég csak meghallgatni a Lillian Axe későbbi zsenialitását előrevetítő Circus Comes To Town vagy King Of The Beasts dalokat.
Szintén fontos különbségnek érzem, hogy míg a Lillian zenéjét folyamatosan áthatja egy kissé szomorkás, melankolikus jelleg, addig a Circle Of Lightra sokkal inkább egyfajta pozitív attitűd jellemző (halld például On A Clear Night). Mindehhez nagyban hozzájárul Johnny Vines is, aki közel sem olyan jó énekes, mint Ron Taylor vagy akár Derrick LeFevre (hogy karakterességről már ne is beszéljünk), de alapvetően a magas tartományokban mozgó hangja mégis kellemes, és tulajdonképpen a dalokkal sincs semmi gond. Az olyan nótákat (Circus Comes To Town, Silent Night), amelyekben néhány, később a Lillian Axe-ben is feltűnt dallamfoszlány vagy gitártéma is felbukkan, nyilván minden rajongónak jólesik hallgatni, de az olyan direktebb, metalosabb dalokkal sincs fikarcnyi gond sem, mint mondjuk a Modern Day Vampire vagy az Every Dog Has It's Day.
A Circle Of Light nyilvánvalóan a diehard Lillian Axe rajongók érdeklődésére tarthat elsősorban számot, és abban biztos is vagyok, hogy ők örömmel fogják újra és újra meghallgatni a lemezt. Ha viszont eddig még nem volt szerencséd Steve Blaze muzsikájához, ne ezzel kezdd. Arra inkább ott a zseniális Psychoschizophrenia.
