Shock!

Nem lehet azt állítani, hogy az ausztrál csapatok – azt a pár kivételt leszámítva – napi rendszerességgel szerepelnek a Shockmagazin hasábjain, meg úgy általában bármilyen felületen. Azonban az AC/DC és az INXS mellett létezik még megkerülhetetlen és kultikus rockzenekar, akikre a kontinens lakói legalább ugyanolyan büszkék lehetnek, mint globális szinten elhíresült kollégáikra. A sydney-i illetőségű Midnight Oil hatodik nagylemeze is megérte a harmincéves jubileumi státuszt, és rendhagyó módon, a sok fröcsögő és véres metallemez között most zöld utat kapott ennek az alternatív/soft-rock gyöngyszemnek a bemutatása is.

Még mielőtt azonban ilyen hatalmas időugrást tennénk a kezdetektől az 1987-es esztendőig, érdemes néhány pillanat erejéig az előzményekről is egy pár szót ejteni. A csapat gyökerei egészen a '70-s évek elejéig nyúlnak vissza a négy évig amatőr szinten működő, The Farm nevezetű zenekarig, amelyet a dobos Rob Hirst, a gitáros/billentyűs Jim Moginie és a basszusgitáros Andrew James alapított, akikhez csak később csatlakozott a – már akkor is – tarkopasz és karizmatikus énekes, Peter Garrett. (Neki a későbbiekben külön fejezetet is szentelek majd, ugyanis a mai napig hiszem, hogy nála különlegesebb frontembert aligha hordott a hátán a föld.) A The Farm amatőr évei tanulópénznek sem voltak rosszak, hiszen azzal, hogy szinte a földrész teljes keleti partját körbeturnézták, erősen meg is alapozták későbbi profi karrierjüket. Nem beszélve arról, hogy repertoárjukban a saját dalok mellett különböző stílusban alkotó zenekarok szerzeményeit is a műsorukra tűzték, amivel csak még több hívet szereztek maguknak. Cream- és Led Zeppelin-feldolgozásokból álló rituáléikat gyakran fűszerezték olyan progresszív rockbandák tételeivel is, mint például a Jethro Tull, a Yes vagy a Focus.

A Midnight Oil nevet Jimi Hendrix Burning Of The Midnight Lamp című szerzeményének hatására találták ki, bár felvételét részben a szerencsének is köszönhették: ugyanis egy kalapból húzták elő, rengeteg más variációval összekeverve. Legközelebbi magyar megfelelőjéhez talán a „mindkét végén égeti a gyertyát" szólásunk áll a legközelebb, valamint az éjszakákat munkával átvirrasztó, hiperaktív „éjjeli baglyok" is könnyen azonosulhatnak a zenekarnév jelentésével (a hivatalos verzió is ez egyébként). Ekkor már Martin Rootsey gitáros is a csapat tagja volt, illetve később Andrew Jamest is leváltotta Peter Gifford a basszusgitárosi poszton, s ezzel gyakorlatilag ki is alakult a banda klasszikusnak nevezhető felállása. Ámbár az 1978-ban megjelenő, első lemezen hallható muzsikát nem volt egyszerű definiálni, már itt is egyértelműen hallani lehetett, hogy egy hihetetlenül összeszokott, roppant egyedi ötletekkel rendelkező zenekar játszik. Stílusuk ekkor még egyáltalán nem volt olyan letisztult, mint a későbbiekben, hiszen gyakorlatilag az alternatívnak, az új hullámnak, a jazznek, a rocknak, a postpunknak és a progrocknak egy olyan excentrikus elegyét vegyítették össze, amire nem sok példa mutatkozott akkoriban. Mindezt pedig egyszerre kifinomult hangszeres tudással és az emberi lélek legmélyebb bugyraiban szunnyadó, állati ösztönöket felszínre juttató energiával tálalták. A korai koncertek intenzitása például egészen elképesztő volt, érdemes lecsekkolni őket a jútyúbon!

A következő két lemez (Head Injuries – 1979, Place Without A Postcard – 1981) is kábé ugyanazon a mezsgyén mozgó, rengeteg stílust összeolvasztó, egyedi muzsikát tartalmazott, ám ez még mindig kevésnek bizonyult a nemzetközi sikerhez. Hiába turnézták szét a seggüket, a végletekig kitartó, fanatikus rajongókat leszámítva, a szélesebb közönségrétegekhez nem igazán tudtak eljutni ezekkel a meghatározhatatlan jellegű szerzeményekkel, amelyek ettől függetlenül már e korai anyagokon is egytől egyig zseniálisak voltak. A pattanásig feszült, zabolátlan energia a lemezeken is ugyanúgy érezhető, mint a koncerteken, nem is beszélve a sokszor megfejthetetlen akkordokkal operáló gitártémákról, amelyeket még ráadásul olyan fület gyönyörködtető vintage Fender-hangszínekkel préseltek lemezre, hogy már csak ezért érdemes egy próbát tenni velük. Komolyan félelmetes, hogy Jim Moginie és Martin Rootsey mennyire nyakatekert és kimagasló színvonalú témákat penget, holott maga a zene távolról sem nevezhető megfejtősnek. S ha már előkerültek a hangszeresek, mindenképpen meg kell említenünk a csapat szívét és motorját, a bőröket intenzíven csépelő Rob Hirstöt is, aki nem utolsósorban dalszerző és vokalista is egyben. A mélyekért felelős Gifford csupán hét évet töltött a zenekarban, de hozzá is kapcsolódik néhány érdekesség, többek között például az, hogy későbbi követője, Bones Hillman sokszor képtelen volt ugyanúgy eljátszani a régi dalok fifikás témáit.

S akkor nem véletlenül hagytam a tagok bemutatásának a végére a „csúcsdíszt", a csapat titkos fegyverét, az égimeszelő és temperamentumos kopasz frontembert, Peter Garrettet, aki ezt a Midnight Oil nevezetű gépezetet lényegében a csúcsra repítette. Aki énekhangot szinte semmit sem kapott az égiektől, az emberek mégis vevők voltak minden apró megnyilvánulására, s akinek szögletes, szobrászokat is megihlető, karakteres arca, gyilkos tekintete idővel egyre csak nagyobb tömegeket vonzott. Azonban mindezek eltörpülnek embertelenül energikus előadásmódja mellett, amit szavakkal szinte lehetetlen feladat jellemezni. Szürreális, botladozó mozdulatait leginkább C-3PO-hoz és egy összegubancolódott marionettbábuhoz lehetne hasonlítani, amelyeket csak még tovább fokozott idomtalan karakterével és a korszakra jellemző lehetetlen színű, szabású és kialakítású öltözékeivel. Néha tényleg úgy viselkedett a színpadon, mintha minden egyes hangot kötelező lenne átélnie és kimozognia, így nem is csoda, hogy minden csodálkozó tekintetet magára vonzott és szinte egymaga elvitte a showt. Mint ahogy Michael Jackson után szabadon, úgy az ő koreográfiájára is nyugodtan lehetne tánciskolát alapítani, mert ez körülbelül ugyanaz az egyedi színvonal, csak Garrett mozdulataiban többnyire az ösztön és valami egészen mélyről fakadó őserő érvényesült a kidolgozottság helyett. Ha nem hiszel az ufókban, csak nézz meg mondjuk egy 1982-es koncertfelvételt, és garantáltan meg fog változni a véleményed. (Vagy csak szimplán betegre röhögöd magad.)

10,9,8,7,6,5,4,3,2,1

A szintén jubiláló, az idén harmincöt éves 10 To 1 lemezzel pedig már egész komoly sikereket is elértek az aussziknál, amiben persze semmi meglepő nincs, hiszen a roppant stílusos kiállás mellett az album zenei anyaga is bámulatosra sikeredett. Magam is ezt tartom a csapat egyik legjobbjának, és a rovatban is legalább akkora létjogosultsággal rendelkezik, mint öt évvel később megjelent, jóval higgadtabb és sokkal komolyabb népszerűségnek örvendő társa. A fura című albumon (eredetileg: 10,9,8,7,6,5,4,3,2,1) visszafogottságnak ugyanis még csak nyoma sem hallható. Bár a dalok itt már sokkal kidolgozottabbak és dallamosabbak, a megállíthatatlan energia azért még mindig ugyanúgy szétfeszíti őket, mint a kezdeteknél.

Rob Hirstöt csakis minden rockdobosnemzedék egyik legnagyobb istenéhez, Keith Moonhoz érdemes hasonlítani, aki amellett, hogy véresre püföli a bőröket, még ráadásul fazonilag is ugyanabban a ligában játszik – nem beszélve arról, hogy akár még Dustin Hoffmannal is simán össze tudná keverni az ember, ha éppen találkozna vele az utcán. Ösztönös, pezsgő játéka rengeteget dob az egyébként is magas adrenalinszinten pörgő szerzeményeken, melyek még a zenekar utolsó koncertjeinek is állandó főszereplői voltak. Az energikus, progos Only The Strong, a tízpontosan riffelő Read About It vagy a végkifejletében egy lehengerlő fúvósszekciós katarzisba torkolló, Power And The Passion mind-mind örökérvényű tételek, de akadnak a szó valódi értelmében alternatívnak jellemezhető darabok is. Olyanok, mint például a nyitó, beteg és sivár hangulatot árasztó Outside World, a finom váltásokra épülő, de mégis pofon egyszerű US Forces vagy a közönségkedvenc, hipnotikusan menetelő Short Memory.

A Londonban rögzített zenei anyagot már Nick Launay producer segítségével vették fel, aki már többek között Peter Gabriellel is dolgozott együtt, és talán részben ennek is köszönhető, hogy a zenekar neve egyre inkább beépült a nemzetközi köztudatba. Sőt, a kísérletezésektől sem mentes lemez az Egyesült Államokban és Ausztráliában is egyaránt felkerült az eladási listákra: utóbbin például több mint három esztendeig tanyázott. Ilyesmire viszont tényleg csak a legritkább esetekben volt példa, és ezek a mutatók nyílván azt is megerősítették, hogy a Midnight Oil ettől a ponttól kezdve komoly ígéretté vált, amelyet csakis unikumként volt érdemes kezelni.

Az érzéseit roppant meggyőzően kifejező, nem mindennapi frontember pedig egyre merészebb kijelentéseivel, társadalomkritikus, ellentmondást nem tűrő és politikai tartalmú szövegeivel egy csapásra a reflektorfénybe is került, s ezzel egyaránt megnövelte ellenségeinek és barátainak is a táborát. Garrett szókimondó, nem kevés igazságtartalmat közvetítő verseivel és lázadó magatartásával egy másik országban nem biztos, hogy megúszta volna a smasszerek „kegyelmét" a sitten. De hát ez ugye még mindig Ausztrália... a világ egyik legfrankóbb helye. Itt nem véletlenül válhatott a nagypofájú politikai aktivistából és környezetvédőből hivatalosan is beiktatott politikus, aki végül, már ebben az évszázadban még miniszteri bársonyszéket és érdemrendet is kapott hazájában. Ha Ausztráliában elnöki rendszer érvényesülne közvetlen voksolással, alighanem a nép is megválasztotta volna a 2013-ban lemondott környezetvédelmi, örökségvédelmi, művészeti és oktatásügyi minisztert. Akkoriban az ausztrál őslakosok melletti kampányolásnak legalább akkora visszhangja volt a földrészen, mint Észak-Amerikában az indiánok mai napig elhúzódó, mostoha ügyének.

No, de tegyük félre a politikát, és kanyarodjunk inkább vissza mondjuk úgy 1984 környékére, amikor is a korábbiakhoz képest is kísérletezősebb és a stúdiótechnikába jócskán elmerített Red Sails In The Sunset megjelent, s amiről a Best of Both Worlds, valamint a Kosciusco című dalocska még a rengeteg újítás mellett is magasan kiemelkedett. Az album persze így is siker lett, de valahol azért már érezni lehetett, hogy az igazán nagy durranásra, a globális elismertségre még mindig egy picit várni kellett, s erre talán a csapat is ráérezhetett akkoriban, ugyanis a Diesel And Dustot kerek három év szünet (turné, munka, EP) után jelentették csak meg 1987-ben. A végeredmény pedig szinte minden várakozást felülmúlt, ugyanis az állukat még a mai napig is keresgélő fiúk (nagypapák) egy röpke pillanat alatt a szupersztárok érinthetetlen világában találták magukat. Pontosabban a lemezről kimásolt felvezető single, a Beds Are Burning, illetve az abban az időben az MTV által csúcsra pörgetett videóklip borította fel fenekestül a csapat életét, amelynek rotációja talán még most, harminc év távlatából sem pörögte ki magát teljesen. S mi tagadás, a nóta valóban, a mai napig megunhatatlan. Gyakorlatilag semmilyen formában nem lehet elcsépelni, akár rádióban hallod ezredik alkalommal vezetés közben, akár feldolgozásként köszön vissza, egyszerűen nem létezik az a tartalom és az a forma, amely végérvényesen tönkre tudná tenni. Pedig a kimért középtempóra ültetett, majdhogynem hamisan elgagyogott verze és a pre-kórus csupán egy vicc a briliánsan megkomponált refrén mellett, amelyet minimum a föld lakosságának fele ismer. A dalszövegben zseniálisan elhelyezett alapigazság pedig szimplán csak pofán vágja az embert, minden egyes alkalommal. Ha valamire rá lehet sütni, hogy himnusz, akkor ez bizony akár még a környezetvédők himnusza is lehetne!

És akkor el is érkeztünk oda, hogy miért is szimpatizálok annyira ezzel a zenekarral. Garrett nem evilági személyisége és hangszíne mellett a dalok mondanivalója is komoly odafigyelést igényel, hiszen legtöbbjük a természetvédelemről, bolygónk pusztulásáról, az őslakosok kirekesztéséről, meg úgy általában, a túlnépesedett civilizáció által létrehozott állapotokat körbejáró üzenetekről szól. E téma pedig mindig is közel állt hozzám, és sajnos még a mai napig is aktuális és kimeríthetetlen. Az album megjelenése előtti hároméves periódusban egyébként a csapat többek között az ausztrál bennszülött közösségeknek is játszott, ahol elsőként tapasztalhatták meg az elszomorító egészségügyi állapotokat és katasztrofális életkörülményeket. Nem csoda, hogy ezek után a betelepült fehér lakosság figyelmének felkeltése volt az album központi témája. Aki pedig abban a hiszemben él, hogy a Midnight Oil csupán „egynótás" zenekar, bizony óriási tévedésben van (illetve inkább csak a Beds Are Burning egészségtelen méretekre duzzasztott sikere miatt érezheti magát elvakítva), ugyanis ezeket a csókákat valami elképesztő dalszerzői vénával áldotta meg a sors! A Diesel And Dust többi szerzeményének minősége cseppet sem szorul háttérbe a már említett, nagyközönség számára is könnyen fogyasztható sláger mellett, sőt, közérthetőségüket és dallamosságukat tekintve bármelyikből lehetett volna hasonlóan népszerű közönségkedvenc. Arról nem is beszélve, hogy ezek a dalok a korábbiakhoz képest sokkal letisztultabb gondolatisággal rendelkező, megfontoltabb zenekart mutattak.

Zeneileg is egyszerűsítették a dolgot. Sokkal több akusztikus hangszer hallható a lemezen, és a hangszereléssel is megpróbáltak alkalmazkodni a '80-as évek végének trendjeihez, bár szerencsére nem estek át túlságosan a visszhangosítással sem a ló túloldalára, mint a legtöbb kortárs zenekar. A már említett, az utolsó sivatagi bennszülött népek támogatásáért tiltakozó Beds Are Burninget egy hasonlóan mostoha ügyért kampányoló, háborúellenes dal követi Put Down That Weapon címmel, amelynek visszafojtott, melankolikus dallamait szinte már viccesen leegyszerűsített alapokra helyezték, így aztán a középrészre beépített „kick-in-the-ass" motívum egy pár másodpercre talán még a clean elektromosgitár-hangszín ellen beoltott hallgatókat is bólogatásra kényszeríti. A lendületesebb, kitörölhetetlen verzékkel és refrénnel megkoronázott Dreamworld pedig kábé ugyanakkora sláger, mint a lemezt nyitó társa, s az sem véletlen, hogy a turnéprogram állandó szereplője volt. A következő, a Grönlandon történő bányászatról és az Alaszkában folytatott olajfúrások környezetre káros következményeiről szóló Artic World némileg visszavesz a lendületből, a kettő, sőt, három csúcskategóriás refrénnel is rendelkező, tökéletesen időzített Warakurna viszont ismét nagyon meggyőző, melyre akár a címadó jelzőt is nyugodtan rásüthetjük a dalszövegben elhangzó mondat miatt.

Az album megjelenése előtti évben pedig a kiadó kiszivárogtatott egy akkoriban meglehetősen frissnek ható dalt The Dead Heart (a hagyomány szerint Ausztrália elsivatagosodott középső területe) címmel, amely végül fel is került a Diesel And Dustra is és ugye azt mondanom sem kell, hogy esetében ismét a zenekar egyik gyöngyszeméről kell beszélnünk, pedig a szerzeményt végig kísérő, gyermeteg dallamocska legfeljebb csak a bölcsiben okozhat némi fejtörést. Azonban az elsőre is fülberagadó, dallamos refrén oly mértékben rendbe teszi ezt az őslakosok családját erőszakosan elválasztó, betelepült fehérek által létrejött szervezetek tevékenykedéseire emlékeztető nótát is, hogy örökre beleég az ember agytekervényeibe. A dal egyébként eredetileg az 1985-ben a bennszülött törzsek gondozásába visszaállított Uluru (Ausztrália természeti jelképeinek egyike) ünnepségére készült, amelynek jogdíjait és bevételeit az őslakos közösségeknek ajánlotta fel a csapat. Kevés ehhez hasonló rocknóta születik manapság a színtéren, és nem is meglepő, hogy az ezt követő, alighanem munkacímet felhasználó Whoah némileg le is ülteti a hangulatot. De éppen csak egy pillanatra, ugyanis a dramaturgiailag tökéletesen időzített, szintén óriási kedvenc Bullroarer megint csak kimagasló színvonalú, átlagon felüli remekmű. Pofonegyszerű zenei megvalósítás, oltári nagy verzék és refrén – kell ennél több? Ahogy Garrett belekezd az első sorokba („In the desert, in the dry... Before the breaking of the rain..."), már meg is adja a nóta alaphangulatát, ami tulajdonképpen egy rituális, ősi hangszerről szól, amellyel nagy távolságokból jeleztek egymásnak azokban az időkben, amikor még nem létezett telefon.

Az énekes a zsigeri, rögtönzésből született Sell My Soulban is gyakorlatilag ugyanúgy hozza fiatalkori izgága, zaklatott vérmérsékletét, mint a legkoraibb lemezeken és koncerteken. Aztán a Sometimes életteli, bődületes refrénjével még az eddigieknél is jobban megpróbálják elkápráztatni a nagyra becsült hallgatót, ami az én esetemben – mivel az egyszerű dalok szerelmese vagyok – hatványozottan sikerül is. Az anyag végére illesztett Gunbarrel Highway pedig még ezek után is bővelkedik a megalkuvást nem tűrő szófordulatokban („Shit falls like rain on a world that is brown") és parádés dallamokban. Igazi csemege a végére, szintén ütős refrénnel és egy örökkévalóságig boncolgatható – ugyancsak röhejesen egyszerű – levezető témával (amelyet sajnos túl gyorsan le is kevernek).

Az album több mint 500 ezer példányban kelt el csak Ausztráliában, és az Egyesült Államokban is platinalemez lett. Azt hiszem, tulajdonképpen mindent elmondok annyival, hogy egy 2010-ben megjelent, minden idők száz legjobb ausztrál albumát bemutató könyvben a Diesel And Dust vezeti a listát (második helyre szorítva ezzel a Back In Blacket), és a Rolling Stone magazin '80-as évek-beli százas rangsorán is a tizenharmadik helyet érdemelte ki. Ennek azért elég nagy súlya van a szakmában, és ha ehhez még hozzátesszük a Beds Are Burning globális sikerét, valamint a lemezborítón szereplő, napjainkra zarándokhellyé avanzsált népszerű épület jelentőségét is, nem mehetünk csak úgy el szó nélkül a csapat mellett. Ehhez persze némi személyes jellegű vonzalom és elfogultság is kapcsolódik, hiszen van nekem egy olyan bizarr vesszőparipám, hogy ha bárhol meghallom, meglátom, elolvasom az Ausztrália szót, az agyam szinte minden alkalommal a Midnight Oil zenekart dobja fel aktuális „popupként", amit lassan már beteges rögeszmének is lehetne nevezni.

A Diesel And Dust felvételei után Peter Gifford a végtelen turnékra hivatkozva kiszállt a zenekarból, helyét pedig az a Bones Hillman töltötte be, akinek játékát a szintén három esztendőt követően megjelent, hasonló szellemben fogant Blue Sky Miningon hallhatta először a nagyközönség. A lemez és a róla kimásolt, látványos klippel megtámogatott címadó is nagy siker, amit még a '90-es évek hajnalán kibontakozó, rockzenében végbemenő változások sem tudtak igazán befolyásolni, ami ugyancsak azt bizonyítja, hogy amennyiben egy zenekarnak örök érvényű és emlékezetes dalai vannak, az minden esetben kiállja az idő próbáját. Főleg, ha mindehhez még egy olyan kisugárzással és karizmával megáldott frontember is „jár" amilyen száz évente is legfeljebb csak egy tucat születik.

Manapság persze egy picit porosnak tűnhet egy-egy zenei megoldás a lemezen, és a '80-as évek kiherélt dobhangzásán is tanácsos észrevétlenül átsiklani, azonban a kiemelkedően erős nóták miatt még így is bőven megéri közelebbről is összeismerkedni a csapattal, akik talán a legszembetűnőbben bizonyítják, hogy az elsöprő energiát nem feltétlenül csak túlvezérelt, torzított gitárokkal lehet megteremteni. Ha csak három-négy lemezt kellene kiemelni az életműből, a Diesel And Dust mellett még az 1993-as Earth And Sun And Moont, a '79-es Head Injuriest, valamint a szintén jubiláló és a már említett, '82-es Ten To One-t tudom elsőre ajánlani ismerkedésnek, elsősorban azoknak, akik szinte mindenekfelett értékelik az eredetiséget, és nemcsak „megjelenés előtti" új zenéket habzsolnak, hanem néha az időben visszafelé is kutatnak elfeledett kincsek után.

A harmincéves jubileumra az immár tizenöt esztendeje feloszlott zenekar idén ismét összeborult, és egy, The Great Circle 2017 elnevezésű, áprilisban elstartolt világ körüli turnéval ünnepli meg ezt a jelentős eseményt, amelyre számos helyen (például az Államokban is) már az év elején elkelt minden jegy. Az európai dátumok között, óriási meglepetésre pedig szerepel egy ostravai dátum is júliusban, amelyre talán még nem késő feliratkozni!