Shock!

A '80-as évek vége egyik legkultikusabb zenekarának története alapvető módon határozta meg a '90-es évek zenei világát: igaz, egyediségüknek köszönhetően nem annyira a zene, mint inkább egyes tagok utóélete lett döntő jelentőségű. Viszont a Mother Love Bone által alkotott zene önmagában is van annyira jó, hogy indokolt legyen a Klasszikushockban való szerepeltetése.

Még jóval azelőtt, hogy egy Eddie Vedder néven ismertté vált San Diego-i benzinkutas felfedezte volna, hogy a The Who-n és funk rockon túl is van élet, Seattle különleges kulturális mikroklímájában létrejött egy sajátos világ, amelyben a helyi punk rock zenekarok Melvins, Sonic Youth és Black Sabbath lemezek hatására alternatív hozzáállással szutykos hangzású rockzenét kezdtek el játszani. Ezek közül az egyik, a „grunge keresztapjaként" is emlegetett Green River két gitárosa, Stone Gossard és Bruce Fairweather a kosárlabda-őrült basszerrel, Jeff Amenttel együtt 1987-re szerették volna magasabb szintre jutva, több emberhez eljuttatni zenéjüket. Ezért behálózták a színtér legextravagánsabb frontemberét, az addig a Malfunkshunban éneklő, időnként extrém sminkben és tollboában pompázó, magának egy képzeletbeli világsztár alteregót kitaláló Andy Woodot. A rövid ideig Lords Of The Wasteland néven futó új csapat Greg Gilmore-ral lett teljes (aki egyébként korábban többek között a punk rocker Duff McKagannel is együtt zenélt a Ten Minute Warningban.)

A csapat koncerteken játszott feldolgozásai (Argent, Queen, Led Zeppelin és Aerosmith) jelezték, hogy a Mother Love Bone hová nyúlt vissza inspirációért: „az egyetlen seattle-i stand-up komikus", a zongora mellett „gitáron, Nintendón és ráncos-nyakú gatyakígyón" játszó Andy Wood és társai alapvetően a rockzene szórakoztató oldalát akarták bemutatni. Mivel 1989 márciusában megjelent ötszámos bemutatkozó EP-jüket (Shine) pár évvel később együtt újra kiadták az 1990-es egyetlen nagylemezükkel (Apple), melyre – némileg módosítva – két korábbi szám is rákerült, simán tárgyalható együtt az életművet gyakorlatilag teljesen kiadó két anyag.

A Shine nagy része egy pimasz, arcbamászó, a sleaze-es Aerosmith témákat lazán kenő, ígéretes fiatal csapatot mutat, mely azért igazából a 13 számos Apple-n mutatta meg, mire képes. A letaglózó This Is Shangrila, a páratlan feszültséggel indító, himnikus, együtténeklős refrénű Stardog Champion és a groove-os Holy Roller kidolgozott témái és fogós refrénjei azonnal mutatták, hogy a banda több szintet lépett előre a korai számaikhoz képest. Aztán utána a Bone China-ban már megmutatkozik az érzékenyebb énjük is egy hipnotikus lírai dalban. Andy Wood hangja ugyan nem jár be páratlan regisztereket, de éppúgy hiteles, egyedi és emlékezetes a bolondozós, (látszólag) zagyválós rock'n'roll szövegek éneklésekor, mint az általa ténylegesen megélt, vallomásszerű témákban. Ráadásul a zenésztársak kreativitása is szinte minden számban meglepő megoldásokat eredményez. Amikor például a Come Bite The Apple a negyedik perc környékén már kifulladni látszik, a gitárosok behoznak egy olyan dallamos témát, mely mondjuk a Use Your Illusion legjobban formált szerzeményeinek valamelyikében is abszolút a helyén lenne, ezzel újabb lendületet hozva az Andy saját sorsáról valló darabba.

A Robert Plant idézettel nyitó Heartshine, amelyet az énekes egyenesen „a lemez Achilles' Last Standjének" nevezett, ugyan nem annyira sötét és epikus, mint a Led Zep eposz, örök reményt adó, felemelő refrénje mégis roppant emlékezetessé teszi. Andy Wood rajongása a KISS, a Queen (Freddie Mercuryt név szerint is megemlíti a Capricorn Sisterben) és a T. Rex iránt („Bolan was my man") éppúgy meghatározó tényezője volt a MLB zenéjének, mint a többiek klasszikus rock gyökerei. A fő dalszerzőnek tekinthető Stone Gossard mellett a frontember számított a másik fontos kreatív erőnek: négy varázslatos, lélekkel teli balladája a lemez hátborzongatóan gyönyörűséges ékét adja. A Stargazer Andy kedvesét, Xana La Fuentét szólítja meg; a zongorás Gentle Groove már egy nehezebben meghatározható, de hasonlóan kedves személyhez írt szívből jövő üzenet, a Man Of Golden Words pedig talán a valaha írt legszebb vallomás mindannyiunk közös drogjához: a zenéhez. „Words and music – my only tools – communication, let's fall in love with music, the driving force of our living, the only international language, divine glory, the expression, the knees bow, the tongue confesses, the lord of lords, the king of kings..."

Ezek a mélyértelmű szövegek megmutatják azért az élet szerelmese, az örök mókamester szerepében látszólag lubickoló Andy Wood személyiségének árnyékos oldalát is. Ahogy Gossard később megfogalmazta: „Mindig is éreztem valami rejtett tragédiát Andy lényében. Mintha valami mély szomorúság bújkált volna benne, és ezt a harsány, életvidám, hiperaktív fickó szerepével próbálta volna leplezni." A karizmatikus frontember az Apple felvételének idején már javában a heroin foglya volt, és a harcot – társai támogatása ellenére – alig fél éven belül el is veszítette. Mindössze pár héttel a lemez tervezett megjelenése előtt, 1990. március 16-án túladagolta magát, és kómába esett. Az agyhalott állapotba került 24 éves srácot három nappal később lekapcsolták a gépekről. Közvetlenül a halál beállta előtt barátnője kedvenc bandája, a Queen számait játszotta neki.

A halála után pár hónappal kijött Shine nem is végződhet mással, mint az általa írt Crown Of Thornsszal, melyet az EP-n az alig kétperces Chloe Dancer előz meg: a mindig elbukó, hibáiból sosem tanuló sztriptíztáncosnő alakját bevallottan éppúgy saját élete inspirálta, mint az epikus, történetmesélős Crown Of Thorns lehanyatlott sorsú alakjáét. A Crown Of Thornsban 5 és fél perc tájékán egy hátborzongató leállást követően Bruce Fairweather káprázatos szólója teszi fel a koronát a lemezt katartikusan záró tételre.

A MLB végét követően Stone Gossard és Jeff Ament Eddie Vedderrel és Mike McCreadyvel a grunge (Nirvana melletti) legsikeresebb zenekarát hozta össze, így nekik összejött a világhírnév... Stone és Jeff a Pearl Jamben is írt jó néhány hatalmas számot (a slágerré vált Alive, Jeremy és társaik mellett például a Blacket, melyet a lemezkiadó nyomásával szembeszegülve nem adtak ki kislemezként), főleg addig, amíg Vedder át nem vette az irányítást minden fronton... Azért a Crown Of Thornst az utóbbi években a Pearl Jam is többször játszotta koncerten.

Andy lakótársa, Chris Cornell az emlékére írt két dalt követően (Reach Down és Say Hello 2 Heaven) végül egy teljes lemezt csinált Jeff-fel, Stone-nal, Mike McCreadyvel, Matt Cameronnal és Eddie Vedderrel: a Man Of Golden Words-ből címet kapó Temple Of The Dog nem pusztán gyönyörű emléklemez lett, hanem bármilyen pótolhatatlannak érzett veszteség feldolgozásához hozzásegítő, vigaszt adó alkotás, mely nem is születhetett volna meg más körülmények között. Közismert, hogy az egyik legjobb Alice In Chains szám megírása során is Andy Wood élete és halála inspirálta a dalszerző Jerry Cantrellt (Would?), azt azonban kevesen tudják, hogy még a másodvonalas (tini grunge-nak csúfolt, egyébként teljesen korrekt, de nem igazán maradandó zenét játszó) Candleboxot is megihlette a mozgalom első nagy halottjának sorsa (Far Behind az 1993-as első lemezükön.) A legmeglepőbb tiszteletadás azonban mégis a glam alapcsapat Faster Pussycattől jött, akik a '92-es Whipped-en egy olyan megindító balladával idézték fel Mr. Lovedog szellemét, mely valószínűleg még Andynek is tetszett volna.

A Mother Love Bone zenéjét sokan hajlamosak leegyszerűsítve a hard rock és a grunge közötti átmenetként meghatározni, holott utóbbi nem igazán volt benne. Andy Wood érzékenysége, dalszerzői módszere miatt felötlik az emberben a szintén nagy Elton John- és Queen-rajongó W. Axl Rose (érdekes lenne tudni, vajon Axl szerette-e a MLB-t...?) A magam részéről érzek pici rokonságot a New York-i The Throbs laza, páratlan feelingű rock'n'rolljával is (akiknek egyetlen 1991-es lemeze, a The Language Of Thieves And Vagabonds szintén igazi kincs). Viszont aki leginkább továbbvitte ezt az elszállós vonalat, az szerintem – talán meglepő módon – nem más, mint a középső korszakos Vain (Move On It, és főleg a Fade lemez.)

Andy halála egy minden bizonnyal fényes karrier előtt álló csapat végét jelentette, a srácokban egyértelműen benne volt a potenciál a dicső folytatáshoz (még az Apple demói között is volt néhány ígéretes téma, például a Seasons Changing, a Waiting For You vagy There R No Blues). Biztosan érdekes lett volna, ha a korai '90-es évek vonalát a Nirvana mellett egy ilyen más megközelítéssel dolgozó banda határozta volna meg... Sőt, én még azt is megkockáztatnám, hogy a több nagy kaliberű, különböző stílusú dalszerzőt magáénak tudható, és ebből következően erőteljes, érzelmekkel teli rockzenét produkáló Mother Love Bone a Guns N' Roses egyetlen méltó riválisa, vagy akár a '90-es évek Queenje is lehetett volna...