Nagyjából a '70-es évek derekáig egyértelműen Nagy-Britannia számított a rockzene fellegvárának, de már az angol csapatok számára sem volt kérdés, hogy csak az tekinthető igazi nagyvadnak a szakmában, aki képes térdre kényszeríteni Észak-Amerikát is. A brit bandák mellé aztán hamarosan feljöttek az amerikaiak is, viszont egészen a '80-as évek elejéig teljesen elképzelhetetlennek számított, hogy a rockszíntéren valakinek nem angol nyelvterületről is sikerüljön a bravúr, és meghódítsa az Egyesült Államokat. A nagy attrakcióra egészen 1982-ig kellett várni, amikor is a hannoveri Scorpions képesnek bizonyult a szupersztárságig vinni odaát – méghozzá teljes karrierje leglendületesebb albumával.
megjelenés:
1982. március 29. |
kiadó:
Harvest / EMI / Mercury |
producer: Dieter Dierks
zenészek:
Klaus Meine - ének
Rudolf Schenker - gitár Matthias Jabs - gitár
Francis Buchholz - basszusgitár Herman Rarebell - dobok
játékidő: 36:44 1. Blackout
2. Can't Live Without You
3. No One Like You
4. You Give Me All I Need
5. Now!
6. Dynamite
7. Arizona
8. China White
9. When The Smoke Is Going Down
Szerinted hány pont?
|
A Scorpions már a '70-es években is elég komoly népszerűségre tett szert Nyugat-Európában és Japánban, ám a zenekar nagy célja és dédelgetett álma egy idő után az amerikai áttörés lett. Az Uli Roth gitáros fémjelezte első nagy korszakban mindezt ők maguk sem látták igazán esélyesnek, ám a Matthias Jabs debütálását jelentő, vendégként Michael Schenkert is ismét felvonultató, 1979-es Lovedrive új korszakot nyitott a banda életében, és a jó széria az 1980-as Animal Magnetismmel is folytatódott.
Az ekkori Scorpions már modernebb, direktebb megfogalmazású, közérthetőbb és slágeresebb dalokkal operált: az Is There Anybody There?, a Lovedrive, a Lady Starlight és a The Zoo már az amerikai rádiókba is bejutott, a csapat pedig az egyre zsúfoltabb tengerentúli turnémenetrend hatására a nagy áttörés küszöbére került. Herman Rarebell: „Az alapvető változás a Lovedrive munkálatainak kezdete idején következett be, mert azelőtt két irányba húzott a zenekar. Uli bolondult Hendrixért, így aztán sosem tudtunk csak egyféle zenét írni, gyakorlatilag két különböző stílusban alkottunk. Miután elment, már egyfelé haladtunk, nem véletlen lettünk utána nagyon gyorsan ismertek világszerte. Matthias Jabs zenekari ember volt, akárcsak korábban Michael – Ulival inkább Ulrich Roth és a Scorpions voltunk, vagy a Scorpions és Ulrich Roth, ahogy tetszik. Minden zenekarnak olyan gitárosra van szüksége, aki a zenekarért, a zenekarral dolgozik." Rudolf Schenker: „Uli távozása után én maradtam a banda egyedüli dalszerzője, így át kellett gondolnom, miben is rejlik a Scorpions igazi ereje, és mire megyünk Uli nélkül. Uli sokkal inkább szólóművész volt, mint Matthias: mindenáron ő akart lenni A gitáros a csapatban, ami sem Klausnak, sem magának a zenekarnak nem kedvezett. A '70-es években is hoztam egy csomó nótát a zenekarba, amiket egyszerűen nem akart eljátszani, mert túl könnyednek találta őket. A No One Like You, a Still Loving You vagy a Lady Starlight alapjai már a '70-es években elkészültek, de egyszerűen nem találta megfelelőnek őket. Miután Matthias megérkezett, egyből minden a helyére rázódott, és tudtuk: elérkezett az idő, hogy ezeket a dalokat is összerakjuk."
A csapat és tulajdonképpeni hatodik tagjuk, az állandó producer Dieter Dierks pontosan tudta, hogy következőre nagyot kell gurítaniuk. Rarebell: „Az Animal Magnetism idején Ted Nugent, az AC/DC és az Aerosmith előtt játszottunk, nekünk pedig a Def Leppard nyitott, akiknél Rick Allen akkoriban mindössze 16 éves volt. Nugent dobosának, Cliff Daviesnek és nekem kellett minden este becsempésznem a klubokba... Akkoriban igazi mennyország volt egy fiatal ember számára Amerikában turnézni: nem volt AIDS, így minden este becsajoztunk, és folyamatosan piáltunk. Őrült idők voltak azok, tényleg minden német srác megtestesült álma, amikor Amerikára gondol. Mint amikor egy kisgyerek beszabadul az édességboltba, és közlik vele, hogy amit talál, az mind az övé. Ma sem tudok széles mosoly nélkül visszagondolni arra az időszakra. Éreztük, hogy jobb lemezt kell leszállítanunk az Animal Magnetismnél éppen amiatt, mert akkor már sok rajongónk volt Amerikában is, és nekik akartunk kedvezni. Muszáj volt, hogy az album elérje a platina státuszt... Így aztán kibéreltünk egy hatalmas villát Dél-Franciaországban, vittünk magunkkal felszerelést a felvételekhez, bepakoltuk a hangszereket a nappaliba, Dieter Dierks pedig rögzítette, amiket játszunk. Fantasztikus volt ott játszani egy ilyen csodálatos, régi villában, napközben amolyan hétköznapi, dél-franciaországi életet élni: kimentünk sportolni, úszni, és közben ettük a fantasztikus francia kajákat. Az alapokat mind ott vettük fel: az összes dobot, ritmusgitárt és basszusgitárt. Sok dal eleve készen állt, de néhányat a helyszínen raktam össze, a szövegek pedig éjjel születtek. Ültem kint a kertben, és írtam..."
Ezen a ponton azonban beütött a krach: Klaus Meine hangja egyszerűen bekrepált az utóbbi évek fokozott igénybevételétől. „A korai időszakban nagyon szépen, tisztán szólalt meg a hangom, viszont akkoriban egy csomó feldolgozást nyomtunk, mindenféle rock'n'rollokat, amihez koszosabb előadásmódra volt szükség", idézte fel a problémák gyökerét a frontember. „Én magam is erre mentem rá, így elég rendesen el is kezdtem hazavágni a torkomat azzal, hogy órákon át ordibáltam a nótákat. Akkoriban ugyanis nem a később szokásos másfélórás műsorokat nyomtuk, hanem feldolgozásprogramokat játszottunk, néha akár öt-hat órán át is esténként, közte rövid szünetekkel. A végén azonban az intenzív turnézás és stúdiózás tett be nekem, akkor már tényleg rossz formában volt a hangom. A Blackout felvételei előtt pedig egyszer csak simán elment az egész. Azt hittem, itt a pályafutásom vége. Egyszerűen nem tudtam énekelni."
A zenekar egy pillanatra megtorpant, és jellemző, hogy maga az énekes sem tudta, mihez kezdjen. Rudolf: „Klaus először azzal jött oda hozzám, hogy ki akar lépni, én azonban annyit feleltem: nincs oka elmenni. Ehelyett inkább mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy megint formába kerüljön." A megoldás végül Dierks révén érkezett, aki ekkoriban éppen Kölnben dolgozott a Dokken majdani első albumán, és felismerte: Don Dokken pont megfelelő ahhoz, hogy a demózási fázisban beugorjon Meine helyére. Ennél több azonban nem merült fel, hiába tartják magukat erről a mai napig masszívan bizonyos pletykák, és ezt maga Dokken is igyekszik kiemelni, ha szóba kerül a téma: „Szó sem volt olyasmiről, hogy esetleg beszállnék a Scorpionsba, egyszerűen csak kisegítettem őket, miután Klaus hangja elment. Még ha megkértek volna ilyesmire, akkor is legfeljebb annyit kérdezek: elment az eszetek? Álommeló lett volna, de hát Klaus nélkül nincs Scorpions... Így aztán simán csak besétáltam a stúdióba, aztán mankónak felénekeltem nekik pár sort. És mindenki elhiheti: közben kinyírtak. Folyamatosan azt kérték, hogy menjek magasabbra és még magasabbra. Nyolc órát melóztunk, és a végén már úgy szólt az egész, mint valami zümmögés."
Mire elérkeztek a tényleges felvételekig, Meine persze rendbejött, és felénekelte a lemez végső verzióját: „El kellett végezni pár orvosi beavatkozást, és majdnem fél évig pihentettem a torkomat. Mikor végre visszatérhettem, tényleg tök jó formában voltam, és még a magas háttérvokálokat is ki tudtam tolni úgy, mint az első lemezeken." A Dokken által felénekelt sávokat természetesen félretették, és maga Don sem tud róla, hogy szerepelne az albumon, maga Klaus azonban nem olyan biztos ebben: „Szerintem egy-két dalban hallani Dont a lemezen a háttérvokálokban, de igazából nem tudom biztosan. Senki sem képes ma már pontosan kivenni, így én sem..."
A zenekar jóelőre tudta, hogy a lemez címe Blackout lesz Rudolf egyik tempós riff-bombája után, amelyhez Meine igen találó, többféle módon értelmezhető szöveget is írt. A számot ihlető alapélmény azonban a létező legprózaibb volt egy orbitális lerészegedés képében. Schenker: „Clevelandben buliztunk K.K.-vel és Glenn-nel a Judas Priestből. Kínálgatták nekem a sört, én viszont annyit mondtam: nem, a megfelelő keverékre van szükségünk whiskey-vel, sörrel és némi borral a tetején. Először csak lestek, de meggyőztem őket, így aztán kegyetlenül berúgtunk, és remekül éreztük magunkat. K.K. egy idő után felvetette, hogy nézzük meg a srácokat a Def Leppardból, mert a Cleveland Hallban voltunk éppen, pont a hotel mellett. Beállítottunk hozzájuk, ők pedig éppen tévét néztek. Marha fiatalok voltak még akkor, mert ez szerintem 1980-ban történhetett, ugyanis akkor játszottunk így hárman együtt a városban. Miután megláttam, mit csinálnak, beleöntöttem a piámat a tévébe, ami szépen meg is adta magát, aztán azt mondtam: oké, most mennünk kell, gyertek! Később eléggé elfajultak a dolgok, és amikor másnap felébredtem a szállodai szobámban, nem is tudtam visszaidézni, mi történt. Átmentem Hermanhoz, aki nem volt ott előző este, és elmeséltem, hogy elég őrült bulink volt, de csak eddig és eddig a pontig emlékszem rá. Ő meg azt mondta: akkor tudod, mi történt? Filmszakadásod volt! És egyből hozzá is tette, hogy milyen jó albumcím lenne ebből. Utána nem sokkal pedig azt mondtam: írok is egy dalt erről a jó kis buliról. Már zeneileg, mert a szöveg nagyrészét Klaus hozta. Maga a blackout kifejezés ugyanis arra is tökéletesen rímelt, ami a hangjával történt..."
Mindehhez már csak egy megfelelő borítót kellett találni, amire végül a Stern magazint lapozgatva bukkantak rá Gottfried Helnwein egyik sajátos önarcképe révén. A művész viszonylag gyorsan ráállt, hogy átadja a fotót a Scorpionsnak – jellemző ugyanakkor, hogy mivel később a No One Like You-ban Rudolf formálta meg a villákkal eltakart szemű, összekötözött figurát, a legtöbben a mai napig abban a hitben élnek, hogy a frontképen is ő szerepel. Nos, nem. A Blackout végül 1982. március 29-én került a boltokba a Mercury intenzív reklámkampánya mellett, és egyből be is teljesített minden reményt, amit készítői és a háttéremberek előzetesen hozzáfűztek.
A lemez stílusosan a címadó számmal, a Scorpions történetének egyik legeltaláltabb, leglendületesebb himnuszával indul, ahol a tökéletesen elcsípett tempóra párhuzamosan érkezik Rudolf masszív riffelése és a másik oldalon Jabs össze-vissza tekergő, szólisztikus játszadozása. A szám jellegzetes feszültségét igazából ez a párhuzamos támadás adja meg, amelyhez Meine tökéletes dallamokat szállít már a verzékben is, és a mindössze egysoros refrén is tökéletesen ül az alapokra. Jabs hajlékony, a kor viszonyaihoz képest kifejezetten modern megközelítésű gitárszólója hozzá képest szúrósabb, érdesebb ízeket hoz, ami szintén jól passzol a szám szövegéhez és hangulatához, akárcsak az üvegtörés a végén. Perfekt indítás. A Can't Live Without You könnyedebb hangvételű darab a Blackoutnál, amolyan óda a rajongókhoz, de ezzel együtt is ugyanígy a Scorpions riffelős, nyers oldalát mutatja zakatoló gitárjaival, Meine pedig a magas fekvésekben is ékesen bizonyítja, hogy a felvételekre valóban visszatért a hangja. A csúcspont azonban a szólóbetét, ahol Jabs valósággal sziporkázik a szimpla, mégis borzongatóan hangulatos alapokra – már többször leírtam, de ismét leírom, mennyire érdemtelenül kevés szó esik róla, pedig játéka egyszerre okos, érzelemgazdag és a dalokat kiszolgáló módon alázatos.
Az album nagy slágere persze a No One Like You, amelyről mai füllel voltaképpen az a leginkább ordító, mennyire konkrét előképet jelentett az egy körrel későbbi Rock You Like A Hurricane-hez. Ezzel most nem azt mondom, hogy a dal sikere miatt utóbb ezt akarták újraírni Klausék – bár teljesen egyébként ezt a lehetőséget sem zárnám ki... –, de a párhuzamok egyértelműek, még azzal együtt is, hogy a No One Like You visszafogottabb, és inkább romantikus, mintsem erotikusan túlfűtött, mint a Rock You Like A Hurricane. És persze szintén roppant markáns, önálló arcéllel rendelkezik: a finom, bontásos verzéket váltó, berobbanó refrén száz százalékos Scorpions, a szóló pedig ismét briliáns, tényleg a zenekar teljes veleje benne van a számban. Amit egyébként tematikáját és zeneiségét tekintve is maximális mértékben kiegészít az utána érkező You Give Me All I Need, egy visszafogottabb, érzelmesebb húrokat pengető, de ezzel együtt is igen lendületes, erőteljes darab újabb egysorosan nagyszerű kórussal, kiváló dallamokkal és finom szólóval. Ha létezik átmenet power-líra és hagyományos rocktéma között, hát valószínűleg ilyen.
A két melodikusabb téma után a csapat a lemez két legerőteljesebb dalát süti el, amelyek a Scorpions teljes repertoárját tekintve is a leghúzósabb, legkeményebb pillanatok közé tartoznak. A Francis Buchholz pattogó basszusfutamaira és Schenker szikár riffelésére épített Now! szimpla, de remekül elkapott két és fél percét a Dynamite követi, amely scorpionsi léptékekben akár már heavy metalnak is tekinthető – abszolút telibe kapták vele az 1982-es korszellemet, ilyen dalokkal a tarsolyában a banda még olyan azévi lemezek mellett sem tűnt lagymatagnak vagy unalmasnak, mint a The Number Of The Beast vagy a Screaming For Vengeance. Óriási kedvenc, de az Arizona is, amely ezzel szemben ismét lazább, védjegyszerű Schenker-riffekre épülő hangulattéma, és ismét azt tükrözi, hogy a csapat ekkoriban valóban minden szempontból Amerika bűvöletében élt. Hatalmas terű, végtelenül pozitív szerzemény, amely ugyan nem lett sláger, sőt, még koncertfavorit sem, mégis sokkal kevesebb lenne nélküle a lemez.
Ahhoz egyébként a fentiek fényében sem férhet kétség, hogy a Blackout legmonumentálisabb, legelőremutatóbb, legbátrabb pillanatait a China White jelenti, amely hétperces játékidejével fenyegetően tornyosul a lemez vége felé. A hangulat és a riffek nekem kicsit mindig a Led Zeppelint idézték, és ugyan elsőre egyértelműen nagy falat a nóta, hosszabb távon elég nehéz menekülni a hatása alól, legyen szó akár az ide-oda kígyózó gitártémáról, akár Meine énektémáitól, akár a keleties díszítésektől. A cím és a szöveg összefüggéseit általában divat nem érteni, hiszen a China White egyértelműen a heroinra utal, maguk a sorok azonban más irányból közelítenek, és senki nem is asszociálna belőlük a drogokra más elnevezés esetén. Így viszont kapnak egy extra szemszöget, ami nagyon-nagyon jól működik. A csapat egyik keveset emlegetett, mégis hatalmas mesterműve.
A végére pedig már csak a When The Smoke Is Going Down marad, amely – bizony! – a lemez egyetlen hagyományos értelemben vett lírája. Különösebben sokat nem tudok elmondani róla azt illetően, hogy klasszikus, szépen megírt téma, az egyik legjobb balladájuk a '80-as évekből. Viszont jól mutatja a zenekar ekkori törekvéseit, hogy nem nagyon erőltették a Blackout promóciója kapcsán, egyértelműen a rockos dalokat domborították ki a kislemezek kiválasztásakor is, és maga a hangzás is harapósabb, töményebb, mint némely későbbi anyagaiké (a dob persze mai füllel eléggé visszhangos és puffogós, de hát istenem, 1982-t írt a naptár). A lemez pár évvel ezelőtt kihozott deluxe újrakiadásán egyébként három további szám demóverziója is helyet kapott ebből a korszakból. A Running For The Plane és a Sugar Man tipikusabb Scorpions-témák, nem rosszak, de nem véletlenül nem kerültek fel az eredeti lemezre. Ugyanez a Searching For The Rainbow-ra is igaz, ez viszont az alapriff miatt érdekes, Rudolf ugyanis a No One Like You mellett elég egyértelműen innen indult ki később a Rock You Like A Hurricane-hez.
A Scorpions a megjelenéssel nagyjából párhuzamosan kezdte meg a turnézást Európában, majd nyártól egészen szeptember végéig a fő cél, a meghódítandó Észak-Amerika következett. A csapat ekkor indult neki először az amerikai arénáknak headlinerként, és nem kellett csalódniuk: előzenekarként a friss The Number Of The Beast albumot népszerűsítő Iron Maidennel, illetve a Girlschoollal immáron főattrakcióként is megtöltötték a helyszínek egy jelentős részét. Mindennek persze oka volt: a No One Like You-val végre megszületett Rudolfék első tényleges amerikai slágere, amely azonnal ledöntötte előttük a falakat. A szám a mainstream listán nem került topközelbe, a rockdalok sorát azonban heteken át vezette, és gyakorlatilag folyamatosan játszották a tengerentúli rádiók. A lemez eközben felverekedte magát a Billboard-lista tizedik helyére, ami toronymagasan az addigi legjobb pozíciójuk volt, de óriási sikert aratott Japánban, Nagy-Britanniában és az NSZK-ban is, egyik fő terepükön, Franciaországban pedig mindössze tíz nap alatt átlépte az aranylemez fokozathoz szükséges százezres eladási példányszámot.
Mire az amerikai turné derekára értek, megkapták első aranylemezüket is az Egyesült Államokban, a Scorpions tehát igazi feltörő sikerbandaként, valódi szenzációként járta körbe a nagyvárosokat, valósággal izzott körülöttük a levegő. Mivel német zenekarnak korábban sosem jött össze odaát az áttörés, a sikerre persze mindenkinek akadtak magyarázatai, így Rudolf Schenkernek is: „Amikor a No One Like You a rocklista első helyére került, mindenki azt kérdezgette: hogyan fordulhat elő, hogy egy német zenekar ekkora slágert csinál az Államokban? Mi a titok? Én meg mindig azt válaszoltam, hogy talán pont azért, mert másképp látjuk a dolgokat, másképp magyarázzuk el őket. És épp a más nézőpont miatt érintik meg igazán mélyen az embereket a dalaink, a szövegeink. Az itteni embereknek éppen az tetszik, hogy különbözünk tőlük."
A következő időszakban további sikeres koncertek következtek a Távol-Keleten, Észak-Amerikában és Európában. Eközben a Can't Live Without You és a You Give Me All I Need szintén kisebb sikerdal lett, a When The Smoke Is Going Downt azonban csak ezután hozták ki single-ön, és ahogy feljebb írtam, nem is nagyon tolták előtérbe. Mire lefutott a menetrend, a Scorpions már a világ egyik legnagyobb rockcsapata volt. Státuszukról mindent elárul, hogy 1983. május 29-én, a US Festival történelmi jelentőségű, korszakhatárnak számító metalnapján közvetlenül a főzenekar Van Halen előtt léptek színpadra, olyanokkal alattuk, mint a Judas Priest, Ozzy Osbourne, a Mötley Crüe vagy a Quiet Riot. A hosszú, kimerítő koncertezés során az eleinte bátortalanabb frontember önbecsülése is helyreállt: „A stúdióban mindenkinek bebizonyítottam, hogy ismét tudok énekelni, de abban még én magam sem voltam biztos a turnén nem megy el a hangom akár pár hét után megint. De aztán nyolc hónapig úton voltunk, és egyszer sem merültek fel gondok, így aztán a végére már ismét bíztam magamban. Úgy éreztem, kaptam egy második esélyt, és érdekes belegondolni, hogy a karrierünk leghatalmasabb évei csak ezután következtek. Ez azért nem olyan rossz ráadás..."
A csapat ezután nekilátott a folytatásnak, és nagyjából a Love At First Sting megjelenésekor kapták meg első amerikai platinalemezüket a Blackoutért. Az album pontos fogyásairól csak hozzávetőleges becslések állnak rendelkezésre, de egyértelműen a Scorpions fennállásának egyik legsikeresebb lemezéről beszélünk. A '80-as években még jóval hányavetibbek voltak a mérések, mint a SoundScan-rendszer 1991-es bevezetése után, így gyakorlatilag biztosnak tekinthető: hiába nem lett soha hivatalosan multiplatina a lemez, a valóságban azért garantáltan többmilliós példányszámban ment el az Államokban is, nem is beszélve a világ többi részéről, az utódalbumok sikere pedig húzta maga után a Blackoutot is. Aligha tévedünk tehát, ha megkockáztatjuk: reálisan nézve alsó hangon úgy 4-5 millió példány bizonyosan gazdára talált belőle világszerte napjainkig.
Vagyis a lemez mindent hozott, amit a Scorpions elvárt tőle, és az évtized egyik legmeghatározóbb előadójává tette a Scorpionsot. Rarebell: „Roppant elégedett voltam a dalokkal, és már amikor először meghallgattam a kész lemezt, akkor is az volt az első gondolatom, hogy ez bizony működni fog Amerikában. Akkoriban a jó zene és a jó szövegek kombinációja azt jelentette, hogy slágered lesz, mi pedig kellően inspiráltak voltunk ahhoz, hogy összejöjjön a dolog. Előtte felszívtuk magunkat a turnén, és azt az energiát a felvételekbe is sikerült belevinni. Fejben akkor még mind Amerikában koncerteztünk... A Mercury kiadó pedig teljes mellszélességgel odaállt mögénk, mert hittek bennünk. Azt akarták, hogy folyamatosan készítsük az egyre jobb albumukat, és fokozatosan fejlődjünk. A Schenker / Meine / Rarebell hármas nagyszerű dalszerző csapat volt – ez már abból is látszik, mennyi sikeres lemezt készítettünk így. Miután távoztam, már nem írtak további slágereket."
Megoszlanak a vélemények arról, hogy a napokban harmincöt éves Blackout-e a Roth utáni Scorpions legjobb lemeze, én sem jelenteném ezt ki egyértelműen, de az biztos, hogy ez a legerőteljesebb, legkeményebb anyaguk a '80-as évek fénykorából. És az is elég nyilvánvaló, hogy ha valaki tudni akarja, mitől lett épp ez a csapat a legnagyobb rockbanda, amely valaha is elszármazott a kontinentális Európából, annak elsőként ezt a lemezt és a Love At First Stinget kell elővennie.
Hozzászólások
Nekem a Blackout "másik oldalán" a Girls, Girls, Girls volt (vagyis van) :)
Pedig a Face the Heat kurva jó, súlyos meg minden. Humanity Hour I is egyébként. Sok váratlanul jó album készült a hőskor után is.
Az In Trance már volt.
A '70-es évek lemezeivel nem foglalkoztok? Takeny by Force, Virgin Killer, In a Trance, igazi kult klasszikusok.
Mindkettő a Heavy Metal kedvelőinekből a Petőfiről, '88 körül, 9-10 évesen, hányszor lepörgött ez a kazetta (is) a szaros kis monó Videoton magnómon:) Ennek köszönhetően ez a kedvenc Scorpions lemezem, bár bevallom, én '90 utánit nem is hallottam egyet sem...
Úgy tudom, Rarebell-nek a szövegeknél volt nagy(obb) szerepe, mert ő tudott a legjobban angolul a zenekarban.
Én a Varso Finding Deaf Ears lemezével jártam így. :-)