Shock!

Márciusban, az igencsak rokonszenves Shock címmel jelenik meg a sacramentói Tesla új nagylemeze, amelyet régi barátjuk, a Def Leppard gitárosa, Phil Collen produceri segítségével rögzítettek Jeff Keith-ék. Mivel a megjelenés dátuma nem esik messze a zenekar második albumának harmincéves jubileumától, érdemes visszautazni az időben a The Great Radio Controversy-ig, amely simán a korszak legerősebb hard rock mestermunkái közé tartozott. Elég sokat elárul a zenekarról, hogy ezzel együtt sem merném egyértelműen ezt nevezni a legjobb munkájuknak, viszont első számú saját slágerük, a Love Song itt szerepelt, vagyis helyénvalónak tűnik 1989-re visszatekintve rendezni egy újabb régi adósságunkat a Klasszikushockban.

A Tesla első albuma 1986 decemberében jelent meg Mechanical Resonance címmel, és méltán állítható: a legtöbb zenekar hangzása, stílusa legfeljebb a harmadik-negyedik lemezre kristályosodik ki annyira, mint az övéké, és az is fehér hollóhoz hasonlóan ritka, hogy egy csapat olyan színvonalú dalokkal tegye tele a debütöt, mint ők. Persze a Kalifornia fővárosából, Sacramentóból származó zenekarnak bőven volt ideje összeérni, mivel a csapat két alapítója, Brian Wheat basszer és Frank Hannon gitáros már 1981-től közösen zenélt. Utóbbi ekkor ráadásul mindössze 15 éves volt... A zenekar először Earthshaker, majd City Kidd néven működött, felállásuk pedig 1984 környékén szilárdult meg, amikor Jeff Keith énekes, Tommy Skeoch gitáros és az Eric Martin bandájából igazolt Troy Luccketta is csatlakozott hozzájuk.

Sacramentói bandaként a City Kidd mindig is földközelibb szemlélettel állt a dolgokhoz, mint Los Angeles-i kollégáik kicsit délebbre. Noha zeneileg akadtak kapcsolódási pontok a Sunset Strip klubjait megtöltő bandákkal, Hannonék ezen a téren is szélesebb merítésből dolgoztak, és keményebben, utcaibban is szóltak, mint a legtöbb dél-kaliforniai glamster. Erre már csak az is garanciát jelentett, hogy a korszak amerikai rockbandáinak kötelező hatásai – Led Zeppelin, Aerosmith, UFO, Thin Lizzy, KISS, korai Van Halen és társaik – mellett a City Kiddre ugyanilyen mély befolyást gyakoroltak a '70-es évek más irányultságú tengerentúli muzsikái is. Ebbe az Eagles, a Grateful Dead vagy a Creedence Clearwater Revival ugyanúgy befért, mint az Earth Wind & Fire vagy a Sly & The Family Stone. Ennek megfelelően a Tesla hangzására egyáltalán nem rossz közelítés, ha azt mondjuk: néhol egészen úgy szólaltak meg, mint a korai Def Leppard egy amerikanizált verziója, ahol a kétgitáros, metalos riffek teljes természetességgel olvadtak egybe a bluesosabb, országúti, nagy terű témákkal.

A zenekar a Geffenhez írt alá, és már nagyban dolgoztak a jónevű producerpáros, Steve Thompson és Michael Barbiero szárnyai alatt az első albumon, amikor a kiadónál valaki észrevette: létezik velük párhuzamosan egy másik City Kidd is valahol Amerikában. Jeff Keith: „Már félig készen volt a Mechanical Resonance, amikor a menedzsment bemondta: keressünk egy másik nevet a City Kidd helyett. Semmi értelmes ötletünk nem akadt, így tőlük javasolta valaki a Teslát, mivel el kellett kezdeni dolgozi a lemezborítón meg a dizájnelemeken. Szóval leültettek bennünket, és mindent elmeséltek Nikola Tesláról: hogy mennyire nem becsülte meg a világ, hogy bizonyos találmányaiért egy centet sem kapott, az ötleteit pedig ellopták. A logót is a tornya és az általa megálmodott ingyen elektromosság gondolata ihlette, amit ugye az akkori cégek egyáltalán nem támogattak, és J.P. Morgan, illetve Thomas Edison el is hallgattatták. Végül fillértelenül, szegényen halt meg. Elsőre furcsán hangzott a név, de aztán teljesen hozzászoktunk: Tesla ugyanolyan szenvedéllyel közelített a találmányaihoz, mint mi a zenéhez. Mindig hűek voltunk önmagunkhoz, és akármi is történt, megmaradtunk melós rockbandának. Az emberek látnak bennünket a színpadon, és azt mondják: hé, én is állhatnék ott! Szóval hétköznapi srácok vagyunk, ami szerintem a rajongóknak is imponál."

Ahogy fentebb is írtam, a Mechanical Resonance egészen meglepően érett lemez debütnek, rajta a Tesla meghatározó himnuszaival: az EZ Come EZ Go, a Cumin' Atcha Live, a Modern Day Cowboy vagy a Ph.D.-től feldolgozott Little Suzi többé-kevésbé máig kirobbanthatatlanok a koncertprogramjukból, nem is beszélve az epikus Changesről, amelyhez fogható mélyen felkavaró, tökéletesen felépített dalt tényleg nem várna az ember egy elsőlemezes csapattól. A zenekar szekere elég gyorsan be is indult, amiben nem kis szerepet játszott, hogy a Metallica és a Def Leppard befolyásos menedzsere, Peter Mensch is meglátta bennük a fantáziát, és leszerződtette őket cégéhez, a Q Prime-hoz.

A Modern Day Cowboy és a Little Suzi elég jól beindult az amerikai rádiókban, a Tesla pedig kiváló turnékon találta magát a következő időszakban. A legnagyobb lehetőséget végül maga a Def Leppard adta a Tesla kezébe, amikor betársulhattak a megasikeres Hysteria turnéra nyitóbandának. Keith: „Turnéztunk David Lee Roth zenekarával, aztán Alice Cooperrel, és a menedzsment segítségével az egész világot körbekoncertezhettük. Utána pedig tizennégy hónapon át játszottunk a Def Lepparddal, akik tényleg a szárnyuk alá vettek bennünket, és egyben azt is megmutatták, miként kell bánni egy nyitózenekarral. Hagyták, hogy teljes koncertekben gondolkodjunk, ahelyett, hogy behatárolták volna a lehetőségeinket." Ilyen alapozás után nem meglepő, hogy a Mechanical Resonance hónapokra befészkelte magát a Billboard-listára (legjobb pozíciója a harminckettedik hely volt), és nagyjából egy évvel a megjelenése után bearanyozódott az Egyesült Államokban. Nem tette éppen körülrajongott szupersztárokká a csapat tagjait, tinédzserlányok kedvenc poszterarcaivá meg főleg nem – földközeliségük miatt erre alkalmatlanok is voltak, és noha a sajtó igyekezett őket egybemosni a korszak hajbandáival, valójában teljesen kilógtak a sorból természetes megközelítésükkel –, de ilyen eredményekre simán lehetett építkezni a jövőben.

Az elhúzódó Def Leppard-turné miatt a zenekar a korszakban általánoshoz képest viszonylag későn, 1988 második felében fogott neki a második album munkálatainak, méghozzá ismét Thompsonnal és Barbieróval. Gyorsan eldőlt, hogy – akárcsak legutóbb – ismét Nikola Teslához kötődő címet adnak az anyagnak, ám a majdani The Great Radio Controversy munkálatai mégsem haladtak zökkenőmentesen. A Guns N' Rosesszal ekkortájt minden csúcsot meghódító Geffen ugyanis elég keményen beleszólt abba, mely számokat akarják az albumon látni, és melyeket nem. Hannon: „Rengeteg dal, dalrészlet és ötlet maradt meg a munkálatok után, amelyek végül nem kerültek fel a lemezre. De mivel mindig is leszartuk, ki mit mond, így ha nekünk tetszett egy dal, ennek ellenére is befejeztük. Ott volt például a Change In The Weather, amit teljesen készre írtunk a The Great Radio Controversyre, a kiadó viszont nem engedte rá feltenni. A What You Give-vel ugyanígy jártunk. Nem volt kérdés, hogy ezeket a következő körben próbáljuk majd meg felhasználni..."

Érdekesség, hogy a cég emberei pont ahhoz a dalhoz álltak a leginkább ellenségesen, amely utólag a zenekar leghatalmasabb slágerévé vált. Jeff Keith: „Amikor a Geffen emberei meghallgatták a demókat, és eljutottak a Love Songhoz, annyit mondtak: van benne három nagyszerű ötlet, csak öntsük ezeket tényleges dalformába, más hangszereléssel. Mi azt feleltük: nekünk ez a hangszerelés tetszik, mire közölték, hogy ha nem hangszereljük át, és nem írunk belőle rendes dalt, nem használják majd. Mi meg: oké, akkor ne használjátok. Szilárdan hittük, hogy a nótának úgy kell maradnia, ahogy van. Végül benyögték, hogy oké, akkor kerüljön fel a lemezre, ha ennyire akarjuk, de higgyük el, hogy utólag sajnálni fogjuk. A végén pedig ez lett az egyetlen Top 10-es dalunk, amit mi írtunk..."

A The Great Radio Controversy 1989. február 2-án jelent meg. Mint már említettem, a Tesla egészen meglepő mértékben „készen volt" a Mechanical Resonance-re, így a kettes lemez voltaképpen ugyanazt a stílust vitte tovább mindenféle lényeges módosítás nélkül. Viszont a színvonal hasonlóan bivalyerős, a hangzás pedig jobb. Utóbbi annyira passzol a bandához, hogy az embert már akkor elfogja valami otthonos érzés, amikor megszólal a nyitó Hang Tough finom basszusbevezetője – mondanom sem kell, a korszakban szokásos agyonvisszhangosításnak itt nyoma sincs, a Tesla végtelenül természetes módon dörrent meg. Maga a nóta pedig mindent egyesít, amiért csak szeretni lehet ezt a zenekart: száz százalékos amerikai hard rock, rejlik benne bőven bluesos érzés is, de az ikergitározás már sokkal inkább a brit iskolát idézi, mint ahogy az egész dolog földközelisége, megjátszástól mentes jellege is megkülönböztette őket a hajmetalos csillogástól. Jeff Keith hangját gyakran szokás Eric Martinéhoz hasonlítani, értem is ennek az okát – ez a ráspolyos, a lélek legmélyébe hatoló orgánum minden egyes másodpercben rengeteget tesz hozzá a muzsikához.

A Hang Tough felemelő és nagyon ragadós, de borongós hangulatú téma. A Lady Luck ezzel szemben a banda bulizósabb himnuszai közé tartozik, ennek megfelelően direkt sláger hatalmas arénarefrénnel, elegáns riffeléssel és szikrázó gitárdíszítésekkel, meg valami olyan dögös lüktetéssel, ami tényleg egyből beindítja az embert. Viszont a szöveg („Lady Luck took a walk / When all I wanted was some company") megint nem olyasmi, amit mondjuk a folyamatosan a saját menőcsávó-imázsába beleragadt Mötley vagy Ratt felvállalt volna ebben a korszakban, hogy úgy mondjam, a tipikus csajozós témákhoz képest rejlik benne némi intellektuális csavar is, a maga szimpla megfogalmazásával együtt. Hatalmas kedvenc, és számomra egyben a zenekar egyik legjobb dala.

A Heaven's Trail (No Way Out) érdekes választás volt felvezető single-nek, a banda itt ugyanis amolyan Mississippi-deltás feelinget hoz a bluesos bevezetővel, aztán Luccketta ütéseivel együtt megérkezik a súly is, viszont végig ott kísér a háttérben az akusztikus gitár is, ami sajátos megszólalást biztosít a nótának. Elég sok klasszikus Aerosmith rejlik benne, ebben a formában mégis kizárólag a Teslára jellemző, óriási darab. A Be A Man szintén ez az iskola, de pörgősebb, könnyedebb hangvételű téma, ebben is vastagon benne van a délies feeling, amivel tökéletesen ágyaznak meg a Lazy Days, Crazy Nightsnak. Itt valami felhőtlen, kirobbanó bulihimnuszra tippelne az ember a cím alapján, pedig a dal zeneileg inkább vészjósló jelleget ölt kimért tempójával, Keith fátyolos dallamaival, a szöveg pedig megint más irányba halad, mint elsőre tippelnéd. Ezt az oldalt direkt emelem ki, ugyanis ritkán esik szó róla, hogy Keith simán ott van a legagyafúrtabb szövegírók között a hard rock műfajban – kevés szóval mond sokat, néha olyanokat is, ami csak később esik le, miután már elkezdett kattogni rajta az agyad. A dal refrénje egyébként itt is egyből beül a fülbe.

A Did It For The Money és a Yesterdaze Gone vérbeli Tesla-rock'n'rollok: előbbi húzós, kirobbanó, a refrén briliáns és egyből üvöltöd a zenekarral, utóbbi gyorsabb, tempósabb, hol fémesen, hol a Perry/Whitford-párost idéző, savasan riffelő gitárokkal, mindkettő hibátlan. A Makin' Magic azonban még ezeknél is ütősebb, itt már a szárnyaló gitárfutamokba beleborzong a hallgató a nyitányban, ahogy Hannon és Skeoch felépíti a dallamot, de az is leírhatatlanul hatásos, amikor a verzénél csikorgó, szaggatott riffekbe váltanak. A Flight To Nowhere hasonló típusú, szikrázó hard rock himnusz a banda stílusában, csodálatos hangszerelési megoldásokkal, a lemez egyik legjobb riffjével és refrénjével. A kettő között pedig ott figyel a The Way It Is, amelyet nem neveznék balladának, de kétségtelenül finom, lélekkel telített darab, mélyen átitatva a '70-es évek ízeivel és megoldásaival. Még a Use Your Illusion-korszakos Guns N' Rosesnak is teljesen testhezálló lett volna.

Az album nagy lírája persze a Love Song, amely esetében valahol tényleg érthető, hogy a Geffen emberei nem tudták mire vélni. Az nem, hogy le akarták hagyni a lemezről, mivel a dal már első hallásra is teljesen egyértelműen mestermű, szerkezetét, hangszerelését tekintve viszont valóban totálisan elütött a korszak power-balladáinak többségétől. Itt ismét a Tesla '70-es évekbeli hatásai dominálnak, halványan megkockáztatom, hogy még valami jó értelemben vett hippis érzés is rejlik benne mélyen, amit viszont Hannon és Skeoch összegitároznak itt, az tényleg hard rock felsőfokon. (Danev kollégával beszéltük a minap, hogy egyikünk sem érti, miért nem lett ebből a duóból legalább egy Gillis/Watson-szinten sokat emlegetett páros, amikor minden adott volt hozzá. Az egész lemezen megalázóan zseniálisan és jellegzetesen játszanak, végig erősítve egymást.) Ráadásul a végére olyan grandiózus ívet ír le a dal, mintha valami spirituálé lenne. Hannon: „A Love Song alapvetően arról szól, hogy átsegítesz valakit egy szakításon. Jóval több van benne annál, milyen pusztán szeretni valakit: a bátorítás, a segítség szemszögéből járja körbe a szerelem témakörét. Jeff briliáns abban, hogy efféle csavarokat tegyen a szövegeibe. Neki köszönhetően nem lett soha nyálas egyetlen dalunk sem."

A szomorkásabbra vett Paradise erejét mutatja, hogy még a Love Song után is tud érdemit mondani – tematikailag mindig is úgy éreztem, hogy a két szám egybetartozik, bár kicsengésük eltér egymástól, ez némileg pesszimistább, kesernyésebb a másiknál. Viszont a másik felétől, ahol a zongorás rész mellé felfejlődik a riffelés, majd kibontják belőle a lemez egyik legbriliánsabb szólóbetétjét, megint a padlón csattan az áll. Mondanom sem kell, ez itt újfent a '70-es évek nagy jammelős bandáinak hangvétele és szintje, zseniális az egész úgy, ahogy van... A végére pedig mintegy betetőzésként minden idők egyik legjobb szakítós rockdala, a Party's Over marad a maga nekikeseredett, mégis hihetetlen energiától feszülő hangulatával, Hannon és Skeoch áradó ikergitárjaival, dohogó ritmusszekcióval, Keith szenvedélyes előadásmódjával, zseniális szólókörökkel. Még egy örök favorit, amivel ráadásul életében legalább egyszer biztosan mindenki tud/tudott azonosulni.

A lemez kritikai fogadtatása kimondottan óriási volt, a befolyásos lapok mind egyetértettek abban, hogy noha sokat kellett várni rá, a zenekar a Mechanical Resonance méltó utódját tette le az asztalra. (Mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy a magyar Metal Hammer első számában is ez az album nyerte meg a történelem első Hangpróbáját, maga mögé utasítva többek között például a Skid Row debütáló nagylemezét is.) Az album a Billboard-lista tizennyolcadik helyén kezdett, és mivel az első két single, a Heaven's Trail (No Way Out) és a Hang Tough igen jól futott a rockrádiókban meg az MTV-n, mindössze két hónap alatt megérett számukra az aranylemez otthon. A zenekar először a Poison mellé társult be az Open Up And Say... Ahh! turnéjára, ahol nagy sikert arattak, ám a kontraszt aligha lehetett volna markánsabb a flitteres-sminkes headliner és a nyitóbanda között. Keith: „C.C. DeVille valami olyasmit mondott rólunk egyszer a turné közben, hogy jó lenne, ha körbenéznénk a nővérünk szekrényében pár ruháért... De ezt inkább meghagytuk nekik. Mindig is arra fektettük a hangsúlyt, hogy a szívünkből zenéljünk, és megmaradjunk átlagos srácoknak. Nekünk sosem volt imázsunk, nem is foglalkoztunk ezzel. Meggyőződésem: nagyrészt ennek köszönhető, hogy később is megmaradt a rajongóbázisunk. Simán leköthetünk egy bulit a dallasi House Of Bluesban vagy akárhol, mert biztos, hogy ott is lesz közönség." Luccketta: „Sosem váltunk olyanná, mint a Los Angeles-i bandák, egyszerűen nem passzoltunk közéjük semmilyen szempontból." Ezután a bluesosabb irányultságú, hozzájuk hasonlóan imázsmentes Great White következett a sorban, akikkel már sokkal jobban megtalálták a hangot, mint Bret Michaelsékkel.

Mivel a kiadó ugyebár nem nagyon hitt a Love Songban, a dal csak az év őszén, a zenekar kifejezett kérésére jelenhetett meg single-ként – és villámgyorsan mindenki szembesült is vele, mekkora baromság volt bizonytalankodni a számot illetően. A ballada vad rotációba került az MTV-n és a rádiókban, a következő hónapokban pedig egy szinttel feljebb lökte a Teslát, egyenesen az igazi sztárbandák közé: az amerikai listák tizedik helyére került, a The Great Radio Controversy pedig 1989 végére beplatinázódott, nagyjából egy időben a Mechanical Resonance-szel. Ezek után nem csoda, hogy újabb nagyágyú kérte fel őket nyitószámnak aktuális arénaturnéjára: az éppen a Dr. Feelgood lemezt népszerűsítő, karrierje csúcsán álló Mötley Crüe.

Ha valaki azt hinné, hogy a zenekar tagjai innentől fogva úgy fürödtek a pénzben, mint Dagobert bácsi, súlyosan téved: mire 1990 tavaszán belefogtak a Mötley-turnéba, gyakorlatilag minden pénzük elfogyott. Hannon: „Baromira nem tudatosult bennünk, mennyire szerencsések vagyunk, amiért az emberek tényleg szeretnek bennünket, ugyanis az első években abszolút nem jutottunk érdemi pénzhez a zenekarból. Iszonyatosan sok lóvéval tartoztunk az első két lemez után a kiadónknak. Eleve volt egy rakás üzleti probléma a kezdeti időszakban, aztán ennek tetejében még egyenként nagyjából 200 ezer dollárt szórtak el a kibaszott klipekre, a Modern Day Cowboy vagy a Hang Tough ugyanis egyenként kábé ennyit emésztett fel..." Senki sem gondolta volna, hogy ebben a helyzetben egy véletlen ötlet és lehetőség jelenti majd a mentőövet számukra. Wheat: „A Mötley heti három estén játszott, mi viszont nem engedhettünk meg magunknak ennyi szabadnapot, egyszerűen nem fért bele pénzügyileg. Így aztán a szünnapokon saját koncerteket adtunk, egy klubtól pedig befutott a kérés Peter Menschékhez, hogy nem vállalnánk-e el egy akusztikus fellépést."

Érdekes módon a Love Songért korábban körömszakadtáig harcoló csapat elsőre nem nagyon kapott rá a dolog ízére: úgy érezték, nem igazán passzolna hozzájuk egy efféle unplugged buli. Brian: „Amikor Peter előállt az ötlettel, azt feleltük: ne már, bazmeg, ez egy hard rock zenekar! Peter viszont nagyon okosan provokálni kezdett bennünket, és azt mondta: nem baj, nem is igazán hiszi, hogy képesek lennénk a dologra, mert ahhoz, hogy egy ilyen buli megfelelően sikerüljön, tényleg baromi jó zenészekre van szükség. Ezzel valójában arra célzott: srácok, szerintetek nem fér össze veletek ez az egész, szerintem viszont nagyon is. Mi viszont pontosan azt hittük, amit akart, hogy higgyünk: hogy basztatni akar bennünket. Ezek után persze azért is azt mondtuk, hogy vállaljuk a bulit!"

A koncertet végül a philadelphiai Trocadero Theatre-ben játszották le 1990. július 2-án, és a csapat – tulajdonképpen mindenféle konkrét célzat nélkül – rögzítette is a fellépést, benne saját dalokkal és más előadók szerzeményeivel. Valahol vicces, hogy a Tesla majdani leghatalmasabb slágere, a Five Man Electrical Bandtől feldolgozott, 1971-es Signs szinte csak az utolsó pillanatban került be a programba. Keith: „Oklahomában nevelkedtem, ahol hatalmas slágernek számított a Signs. A koncertre készülődve mindannyian választottunk egy-egy feldolgozást: Briantől jött a Beatles We Can Work It Outja, Tommy a Stones Mother's Little Helperjét választotta, Frank a Truckin'-t a Grateful Deadtől, Troy meg a Lodit a Creedence-től. Én egyből azt mondtam: oké, legyen a Signs. A többiek meg: mi a franc az a Signs? Kiderült, hogy soha nem hallották korábban a nótát. Oklahomában ugyanis nagyon futott, Észak-Kaliforniában ellenben a kutya sem ismerte... Mindenesetre előkerestük valahonnan, nekik meg szintén tetszett, így megtanulták. Utána pedig már csak arra eszméltünk fel, hogy hatalmas sláger a nóta."

Ehhez persze az az újabb véletlen is kellett, hogy a zenekar egy turnéközi rádiós promófellépés keretében is eljátssza a dalt pár héttel a philadelphiai fellépés után. Keith: „Azonnal mindenki megőrült, csörögni kezdtek a telefonok, és persze egyből bejelentkezett a Geffen is, akik rádöbbentek, hogy egy teljes lemeznyi áll a rendelkezésünkre ehhez hasonló felvételekből. Gyakorlatilag azonnal közölték, hogy kiadják a koncertfelvételt, bár eredetileg azt akarták, hogy vegyünk újra rajta ezt-azt. Például panaszkodtak, hogy nem énekeltem igazán jól. De hát élőben így énekelek. Közöltük, hogy ha nem tetszik nekik tényleg élő formában az anyag, akkor nem jelentetjük meg. Megint az volt a válasz, hogy később bánni fogjuk, ha így jelenik meg, de végül belenyugodtak..." Némi utómunkára azért szükség volt, mert – mivel eredetileg nem akarták megjelentetni a felvételt – Wheat basszussávjai teljesen eltűntek valami helyi gikszer következtében. Brian ezeket néhány sör után, a felvétellel párhuzamosan újrajátszotta a stúdióban, de ezt leszámítva tényleg nem nyúltak hozzá az anyaghoz. A Signs eredeti előadói alapján adta magát az ötlet, hogy a koncertlemez kapja a Five Man Acoustical Jam címet, és a Geffen végül 1990. november 2-án, a karácsonyi piacra ki is hozta az albumot.

Noha tényszerűen nem igaz az a gyakran hangoztatott állítás, miszerint az MTV a Five Man Acoustical Jamből vette volna az ötletet a maga unplugged sorozatához – a széria valójában már 1989-ben elindult –, annyi bizonyos, hogy a lemez elképesztő sikert hozott a csapatnak. A spontán, roppant jó hangulatú lemez az amerikai listák tizenkettedik helyéig került, a Signs pedig a kislemezlista nyolcadik pozíciójáig ugrott – innentől fogva a Tesla tényleg a rockzenekarok elitjébe tartozott a tengerentúlon. És végre elkezdtek csordogálni hozzájuk a pénzek is... Hannon: „A Five Man Acoustical Jam megjelenése idején gyakorlatilag csődközeli helyzetben voltunk. Még az a szerencse, hogy amikor az album berobbant, már nem igazán kellett járulékos dolgokra költenünk, hiszen egy koncertfelvételről beszélünk. Azzal az anyaggal végre már kerestünk valamit..." Még ennél is többet jelentett azonban számukra mindaz az elismerés, amit bezsebelhettek a kiadványért. Wheat: „Az a korszak az imázsvezérelte zenekarokról szólt, ezekről a hajlakk-csapatokról. Sokan minket is igyekeznek utólag összemosni ezekkel, de valójában sosem tartoztunk közéjük. És arra vagyok a legbüszkébb, hogy az akusztikus lemez volt az, amelyik végképp leválasztott róluk, akkor ugyanis nagyon sokan rádöbbentek, hogy mi tényleg tudunk zenélni. Akkoriban találkoztam például először Jimmy Page-dzsel is, ami hatalmas élmény volt számomra, hiszen hatalmas Led Zeppelin-rajongó vagyok. Ő meg egyből azt mondta: imádja az akusztikus lemezünket! Haver, de hát azt sem hittem volna, hogy egyáltalán tudod, ki vagyok! Jimmy erre annyit felelt: nem ti készítettétek el az első akusztikus lemezt, de a tiétek az első akusztikus koncertlemez. Szerintem nem is kaphattunk volna komolyabb dicséretet ennél, hiszen Jimmy rengeteg elképesztően jó akusztikus nótát írt például a Led Zeppelin III-ra."

Az újabb amerikai platinalemez kicsit a Geffen szívét is meglágyította a Tesla irányában, és a harmadik album, az 1991 szeptemberében kiadott Psychotic Supper anyagába már nem is igazán szóltak bele. Talán ennek köszönhető, hogy a zenekar tagjai a mai napig ezt tartják a legjobb lemezüknek. Én nem igazán tudnék választani az első három közül, ezek az anyagok tényleg tökéletesek: a Psychotic Supperen is olyan Tesla-alapdalok kaptak helyet, mint az Edison's Medicine (Man Out Of Time), a Don't De-Rock Me, a Steve Clark emlékére írt Song & Emotion, a Freedom Slaves vagy a What You Give. Viszont ekkor már küszöbön állt az új éra, a lemez is lényegesen lassabban platinázódott be, mint a The Great Radio Controversy vagy a Five Man Acoustical Jam, az alternatív korszakban pedig a Teslára is keményebb idők köszöntöttek. Viszont épp imázsmentességük miatt a grunge-cunami tetőpontján is állva maradtak, még az 1994-es Bust A Nut is bearanyozódott Amerikában.

Persze a teljes ábrához hozzátartozik, hogy ez a lemez szerintem már nem meccselt egy súlycsoportban az első hárommal (ezt persze értsd jól: ha azokat száznak vesszük, ez mondjuk úgy kilencven, annál semmiképp sem kevesebb), ráadásul belső problémák is jelentkeztek náluk az egyre durvábban heroinozó Skeoch miatt. Mindezek eredőjeként végül az 1995-ös Time's Makin' Changes válogatás megjelenése után nem sokkal feloszlottak. A kihagyás ugyanakkor csak néhány évig tartott, a 2000-es évek elején visszatértek, és ugyan Skeoch néhány év után ismét lemorzsolódott, a banda láthatóan azóta is remekül elvan Dave Rude-dal. Szó sincs persze róla, hogy a 2004-es Into The Now, a 2008-as Forever More vagy a 2014-es Simplicity bármilyen szempontból is egy szinten lenne az első korszak lemezeivel, de azért korrekt anyagok ez is, a márciusban megjelenő, Phil Collen producerelte Shock pedig érzésem szerint a legerősebb kiadványuk lesz a 21. században. Ráadásul a tengerentúlon továbbra is sokat turnézó banda iránt bőven mutatkozik igény napjainkban is: az említett Time's Makin' Changes kollekció például, amely a maga idejében alig került fel a Billboard Top 200-ra, pont tavaly év végén érte el a platina minősítést.

És hogy mi is a hosszútávú siker, valamint az egy pontot leszámítva változatlan felállás titka? Hannon: „Hétköznapi körülmények közül érkeztünk, kisvárosi zenekar vagyunk, és nagyon keményen megdolgoztunk mindazért, amit elértünk – ennek következtében alaposan meg is becsüljük ezt. Vagyis a zenekarnak mindig is nagyon jó volt a munkamorálja, szemben sok más csapattal, rengeteg zenész ugyanis lusta. Emellett nálunk nincs alkohol a turnébuszon, illetve bármilyen helyzetben, ahol össze vagyunk zárva. Ha egy fedél alatt töltöd az időt másokkal, és mindenki piál, abból csak problémák származnak. És természetesen ott vannak a dalok: a rajongók a mai napig imádják a dalokat, amiket írtunk, ez pedig abból fakad, hogy mind a szívünkből érkezett."

A Tesla legsikeresebb albumának számító, csak az Államokban több mint 2 millió példányban elkelt The Great Radio Controversy tökéletes példa erre. De tényleg akármelyik lemezüket választhatod az első három-négy közül, kizárt a csalódás. És nagyon-nagyon jó lenne már, ha egyszer végre elvetődnének felénk egy koncertre...