Shock!

A Kalifornia poros fővárosából, Sacramentóból elszármazott Tesla úgy vált többszörös platinalemezes sztárrá a hajbanda-érában, hogy hiányzott belőlük mindenféle hamis csillogás, ami kortársaikra olyannyira jellemző volt.

Nemcsak kinézetükkel, allűrmentességükkel számítottak sokkal inkább sör- és cigiszagú, loncsos hajú metal bandának, mint partikon nyomuló MTV-ikonoknak, de bluesosabb, nyersebb és dögösebb zenéjük is elsősorban a '70-es évek nagy hard rock csapatainak hozzáállását tükrözte. A '86-os Mechanical Resonance és a '89-es The Great Radio Controversy simán ott vannak a korszak legjobbjai között, a '90-es Five Man Acoustical Jam koncertanyag a zenetévés unplugged koncertek előfutára volt, de még a '91-es Psychotic Supper idején is kitartott a lendületük. Aztán persze a grunge őket is megrekesztette, és hiába volt még a maga tüskésebb valójában is méltó a névhez a '94-es Bust A Nut, már nem tudtak vele előrelépni. Némi szenvedés után végül bedobták a törölközőt, és csak a mostani évtized elején tértek vissza az iparba.

Ha máig nem tudtál kibékülni a négy évvel ezelőtti visszatérő lemez, az Into The Now modernebb hangzásával, borongósabb alaptónusával, a Forever More az az album, amivel már nem is nagyon érdemes kísérletezned, Jeff Keith-ék ugyanis ezúttal sem kanyarodtak vissza ahhoz a soundhoz és érzésvilághoz, ami 18-20 évvel ezelőtt jellemezte őket. Ettől még persze ez az anyag is ugyanúgy színtiszta Tesla, mint az előző volt, de minden tekintetben ízig-vérig 2008-as a produkció. A csapat hangzása ma is lélegzően természetes, nyers és élő hatású, bár a riffek a mai korszellemnek megfelelően náluk is némileg leegyszerűsödtek a korai időkhöz képest. A szóló is kevesebb, mint a klasszikus korszakban, ami kár, mert Frank Hannon már egészen tejfelesszájú korában is igazi mester volt, és a heroinista alaparc Tommy Skeoch helyére érkezett Dave Rude is remekül penget. Jeff rekedtes, ám energiától feszülő hangja és mérgezően fogós dallamvilága ugyanakkor a régi, és még a kevésbé ütős daloknak is egyből fazont ad. Ha csak egyvalakit dicsérhetnék a zenekarból, az egészen biztosan ő lenne, bár a Brian Wheat – Troy Luccketta ritmusszekció sem éppen bárgyúságáról híres.

A legfogósabb, legkarakteresebb téma egyértelműen a másodikként érkező I Wanna Live, ez ugyanolyan nyilvánvaló sláger, mint legutóbb a What A Shame volt, még az amerikai rockrádiókban is simán el tudom képzelni szimpla, ám ütős gitárjaival és kiverhetetlen refrénjével. Közel ekkora potenciál rejlik a So What!-ban, melynek hallatán ugyan senki sem fog whiskeys üveget lóbálva belerongyolni az éjszakába, de a kesernyésebb verzedallamok és a dinamikusan berobbanó kórus egyaránt tarolnak. Szintén erős a maga komorságában is ragadós nyitó címadó dal vagy a dinamikus tempójával egyértelműen a régi lemezeket idéző One Day At A Time, és nagy kedvenc az okosan építkező, a legszebb Tesla hagyományokat felidéző Breakin' Free vagy a pörgősebb All Of Me is. A lírai pillanatokat, betéteket sem mérték éppen szűkmarkúan, ami egyébként szintén a lemez leállósabb, kesernyésebb jellegét erősíti.

Habár összességében tetszik a Forever More, kétségtelen, hogy egyvégtében hallgatva néhol kicsit leül az album, ennyiben igazat kell adnom azoknak, akik minduntalan a régi Tesla lemezek világát reklamálják a bandán. Hiába villantanak fel gyakorlatilag minden dalban egy-egy gyilkos dallamot, különösen ízes riffet, meglepő átkötést, netán hangulatos akkordbontós részt, azért elfért volna itt több húzós, rockos lazasággal kirázott alapvető téma. Ugyanakkor persze elfogadom, hogy ők sem lesznek már soha többé 25 évesek, mint ahogyan azok sem fiatalodnak vissza, akik a fénykorban hallgatták őket, és most azon bosszankodnak, hogy nem tudják visszaidézni tinédzserkori érzéseket az új albummal. Rengeteg csapat nosztalgiázik manapság, sokan jól, még többen szánalmasan, a Tesla viszont nem hajlandó beállni a sorba, és csak a saját feje után megy. A végeredmény lehet, hogy nem tökéletes, de a respekt akkor is maximális mértékben jár nekik.