Shock!

Nyolc év után – egyelőre egyetlen koncert és két kiadatlan nóta erejéig, de ki tudja, mi lesz még ebből – visszatért minden idők egyik legvagányabb rock and roll bandája, a The Hellacopters, ráadásul nem is akármilyen felállásban! A múlt hónapban lezajlott Sweden Rockon ugyanis az eredeti, azaz a mára klasszikussá nemesedett első két lemezt elkészítő négyes tért vissza, ami ugye azért igazán nagy hír, mert így aztán cirka tizennyolc év elteltével újra ott küzdött a csapatban Nicke Andersson balján a svédek másik ikonikus fenegyereke, Dregen (Kenny Håkansson basszer és Matz Robert Eriksson dobos ugye mindvégig kitartott Nicke mellett). A múltidézésnek persze volt apropója is: jelesül az, hogy éppen húsz éve jelent meg a galeri legelső, istentelenül nyers és mocskos lemeze, a Supershitty To The Max!, amit az említett koncerten annak rendje és módja szerint teljes egészében el is nyomtak. Mi pedig bolondok lennénk nem kihasználni az alkalmat, és megemlékezni arról a korongról, ami közel sem a Hella legjobb, pláne nem legkiforrottabb munkája, viszont amely túlzás nélkül kisebbfajta zenei forradalmat indított el a skandináv államokban (és nem is csak ott).

Ha nem tudod, ki is az a Nicke Andersson, és honnan is kell ismerni őt, akkor nem túl sok keresnivalód van errefelé, ezért hagyjuk is a felvezetést, inkább kezdjük azzal, hogy ugyan az Entombed már ekkoriban legendás dobosáról majdnem minden valamirevaló zenebuzi tudta, hogy mennyire imádja a korai KISS-, Alice Cooper- és Motörhead-féle muzsikát, még így is hatalmas megrökönyödést keltett, Amikor híre ment, hogy a jó Nicke rockandroll-projekt ötletén töri csökönyös koponyáját, amely – a fentieken túl – teljes mellszélességgel vállalja fel az olyan detroiti garázs rock bandák örökségét, mint az MC5 vagy a The Stooges. De hatásként nevezett meg holmi punkrock-csapatokat is, mint például a The Damned, vagy épp a New York Dolls.

Nemcsak azért nyíltak nagyra a szemek, mert egy kultikus deathmetal-banda dobosáról (meg persze fő zeneszerzőjéről és szövegírójáról) volt szó, aki itt ráadásul énekelni meg gitározni akart, hanem azért is, mert 1994 végén – a Hellacopters indulása idején – azért nem igazán az ilyesfajta zenéktől volt hangos a zenei közélet. A grunge még bőven tartotta magát, a Pantera, a Sepultura és a Machine Head szépen vonult befelé minden igazhitű fémszívébe, de már megjelentek olyan – új időknek új dalaival támadó – zenekarok is, mint a Korn, vagy épp Marilyn Manson, még ha ez utóbbiak igazán gigászivá válásához bőven kellett is két-három év. A néhány évvel korábban bankot robbantó, valamire való rock and roller nagyságok közül a Black Crowes éppen kezdett megszürkülni, a Guns N' Roses nekivágott a kissé túl hosszúra nyúló tetszhalotti állapotba merevedésnek, a Sunset Strip egykori sztárzenekaraira pedig már túlzás nélkül a kutya sem volt kíváncsi. A maszkos KISS feltámadásához is kellett még egy kis idő, az éppen befutó, idiótán vigyorgó kalipunk-vonulathoz pedig a Hellacoptereknek túl sok köze sosem volt. És akkor jött ez a fickó, akinek a zenekara épp addigi legnépszerűbb lemezét, a Wolverine Bluest adta ki, és belekezdett valami teljesen másba.

Persze, aki igazán odafigyelt a dolgokra, az tudta, hogy egy ideje már fortyog valami a Skandináv-félsziget mélyén: már működött a Gluecifer és a The Hives, a Backyard Babies és a norvég Turbonegro pedig már lemezeket is kiadott (ez utóbbi ráadásul többet is), még ha a nagyközönség ezekről kevéssé is értesült. De messzebbre tekintve: már jó ideje üzemelt a briteknél az a Ginger vezette The Wildhearts, amely mind felfogásában, mind pedig zenei elképzelései révén igazán közelt állt Anderssonékhoz. Nem minden előzmény nélkül kezdett hát el zajongani a nevét a CIA mexikói drogültetvényekre vadászó helikoptereiről elnyerő négyes. Nicke olyan társakat rántott maga mellé, mint az akkoriban éppen az Entombednak roadoló Backyard Babies-gitáros Dregen, vagy a szintén 'tombed-road Matz Robert Eriksson dobos, illetve Nicke gyermekkori jóbarátja, Kenny Håkansson basszusgitáros, aki már olyan régen sertepertélt a svéd halálmetal-brigád környékén, hogy a Clandestine lemezre még egy-két szövege is felfért. (A sok -son végződésű név amúgy nem kell, hogy bárkit is megzavarjon, hiszen a tagság Ramones-mintára lezajlott újrakeresztelkedése során mindnyájan a Hellacopter vezetéknevet nyerték el.)

Az időkitöltő projektnek induló csoportosulás '95-ben saját kiadójánál, saját maga és baráti köre szórakoztatására kiad két single-t (Killing Allan és 1995), amik olyan meggyőzőre sikerülnek, hogy több kiadó figyelmét is felkeltik. A srácok végül a White Jazz Records mellett döntenek, és az Entombed koncertek közötti szünetekben megírják, majd alig 26 óra alatt (!), 1996 februárjában, a stockholmi Sunlight Studiosban fel is veszik az első nagylemez dalait, amely később az igen érdekes Supershitty To The Max! névre keresztelődik.

A '96. június 1-jén megjelent, tizenhárom számos adrenalinbombára pedig igen sokan felkapták a fejüket. A négyes jól hallhatóan bárminemű előzetes tervezgetést kizárva, zsigerből és dühből rántotta fel a dalokat, amikhez ráadásul egy olyan iszonyat mocskos, zajos és visszhangos hangzásképet alkottak meg, amely valóban méltó volt az egykori detroiti szcéna nagyságai zenei örökségének ápolására. A Hellacopters muzsikája nem tisztelt senkit és semmit, kérdés nélkül ütött és köpött, és pillanatokra nyugodott csak le – már ha egyáltalán. A némi kis szövegelést követően (a sorok amúgy a VHS-korszak egykori klasszikusából, a Texasi láncfűrészes mészárlás 2-ből származnak, amelyben egyébiránt Dennis Hopper is szerepelt, még ha minden bizonnyal nem is ezt jelölte volna meg élete főművének) beinduló lemez rögtön egy programadó slágerrel nyit. A (Gotta Get Some Action) Now! mindent felvonultat, amiért a Hellát illett szeretni: féktelen iram, erőszakos ritmusszekció, zajos gitárok és agresszív, mégis azonnal rögzülő, ezáltal második hallásra más vígan üvölthető refrén.

A soron következő 24H Hell ezzel együtt is tudja fokozni a tempót, ez már színtiszta brit-vágású punk rock, szarrá torzított énekkel, és nem mellékesen kimondottan fanyar humorú szöveggel a srácról, akit kizár a nője, ezért kénytelen a parkban éjszakázni, ahol hajnalban a rátaláló rendőrök jól helyben hagyják. Miután másnap visszamegy a csajhoz, látja, hogy az összes lemeze és képregénye a kukában landolt, így aztán inkább önként visszamegy a parkba, és gunyorosan cigarettázva várja a zsarukat, hogy ismét jól megverjék. Ez a szöveg is jól jelzi, hogy a 'kopterek nem annyira felhőtlenül vidám zenét toltak, sokkal inkább volt jellemző rájuk egy kicsit torz, sírva vígadós világlátás, ami sokkal életszagúbbá is tette őket, mint amerikai versenytársaikat. A gyors adrenalin-löket számok közül kiemelendő még a rafkós Bore Me, a slágeres How Could I Care, a herfli-szólóval támadó, amúgy szintén igen punkos Random Riot és a zabolátlan Such A Blast – de majd' mindegyik ilyesmi darab.

Viszonylagos megnyugvást csak néha kapunk – más kérdés, hogy szerintem pont ezek a legjobban sikerült tételek. Olyanokról beszélek, mint az agyasan középtempózó Born Broke, a kissé idegpróbáló, disszonáns szólókkal felvértezett (és ezáltal nagyon-nagyon stooges-os) Tab, vagy a záró, manapság talán stoneresnek mondható Spock In My Rocket, ami amúgy a lemez leghosszabb száma is egyben. Viszont természetesen nem 22 perces, mint az a CD-borítón is látható, hanem „csak" 6, hiszen tíz percnyi szünet után kapunk még egy titkosított tracket, a bombasztikus Tilt City live verzióját. A némi részeg hőzöngést követően berobbanó zajmassza élvezeti értéke sajnos erősen konvergál a nullához, maradjunk anyiban, hogy nem véletlen dugták el. A korong különböző verzióin egyébiránt helyet kapott még egy New York Dolls- (It's Too Late) és egy The Misfits-feldolgozás is (Bullet), szerintem az utóbbi, eredetileg a nemrégiben ugyanezen rovatban kivesézett Static Age lemezen szereplő darab feldolgozása sikerült jobban, de nagyban azért egyik sem befolyásolja a képet.

A szesz-, fű- és dohányszagú fattyú Supershitty megjelenése ugyan nem rengette meg alapjaiban a világot, de szűkebb környezetében a hatása felért egy benzinkúton felelőtlenül elpöccintett cigarettacsikkével: az eredetileg ötszáz példányban, bakeliten megjelentetett, öntörvényű és zabolátlan lemez nagy meglepetésre elkezdett felfelé mászni a svéd slágerlistákon, hogy végül a harminckilencedik helyen álljon meg. Ennél is fontosabb volt azonban, hogy a legjobb hardrock-lemez kategóriában elnyerte a svéd Grammyt, és az Entombed tagjai valószínűleg ekkoriban kezdtek el igazán aggódni. Nem is alaptalanul: Nicke még leszállítja a csapatnak a minden korábbinál rockosabb (nem mellékesen zseniális) To Ride... nagylemez nagy részét, majd bejelenti, hogy innentől fogva főállásként tekint egykori projektjére, és kilép a bandából. A Hellacopters eközben mind nagyobbá válva előzenekaroskodik a KISS-nek, kezdetben kisegítőnek, majd teljes értékű tagnak bevesz egy billentyűst (Anders Lindström mindvégig a zenekar tagja marad majd), és '97-ben elkészíti a debütlemez vonalát továbbvivő, ám annál agyasabb és kerekebb kettes korongot, azt a Payin' The Duest, amit sokan tartanak a banda legerősebb anyagának (én is).

A második lemez a svéd és a finn listák élvonalába kerül, mindenki tudja, hogy immáron a kézzel fogható kereskedelmi siker sem várathat sokáig magára, erre nem kicsit megdöbbentő módon a kiszámíthatatlan Dregen húz egy meglepőt: neki akkor ennyi elég is volt a jóból, és visszamegy gyermekkori pajtásaihoz, a Backyard Babiesbe. Hogy aztán velük adja ki a stílus általam legtöbbre tartott darabját, a Total 13-t, miközben a Hella zenéje szép lassan finomodni kezd, nem csak Anders szintijének hatására, hanem azért is, mert a punk helyére mind markánsabban jönnek be bizonyos surfrock-, neadjisten blues-hozzátevők. Ezzel párhuzamosan a csapat olyan nagyra nő, hogy majdnem megcsípi a svéd listák első helyét (By The Grace Of God), és ugyan Grammyt nem nyer többet, de sikere maga után húzza a már említett Gluecifer-Turbonegro-Backyard Babies-Hives nevekkel fémjelzett arany hordát. Ezáltal a stílus, amelyről egykoron azt híresztelték, hogy autentikusan kizárólag amörikás zenészek tudják játszani, szép lassan átalakul „skandináv típusú rock and rollá".

Ez pedig mindenképpen megsüvegelendő dolog, mint ahogy az is, hogy a Hellacopters egyetlen gyenge lemezt sem adott ki tizennégy évig tartó röpködése során (talán csak az utolsó, kizárólag feldolgozásokat tartalmazó Head Off necces), és még ha hatodik lemezük címében halottnak is nyilvánították a rock and rollt, mindenképpen sokat tettek annak továbbélése érdekében. Nem különösebben szeretem az ujjáalakulásokat, de ebben az esetben talán még én is félretenném ellenérzéseimet. Csak történjen végre valami – MOST!