Shock!

Ha death metalról beszélünk, a legtöbben általában az amerikai vonulatra asszociálnak, és olyan sűrű, technikás, túlnyomórészt gyors zenét játszó bandák nevét kezdik el sorolni, mint a Morbid Angel, a Cannibal Corpse vagy a Deicide. Pedig a stílusnak annak idején kifejlődött egy sajátosan észak-európai változata is, amely a '90-es évek elején, a műfaj legtermékenyebb éveiben szintén roppant népszerűnek számított. E vonal elsősorban egyértelműen a stockholmi Entombed és néhány velük egyívású zenekar nevéhez fűződött – és paradox módon nem termelt ki ismertebb, sikeresebb és fontosabb lemezt nevezettek 1993-as, sorrendben harmadik albumánál, amely sok szempontból már egy gyökeresen új környezetbe ágyazta az irányzat jellegzetes elemeit. Ma húsz éve jelent meg minden idők egyik legerkölcstelenebb és egyben legellenállhatatlanabb metal klasszikusa, a Wolverine Blues.

Noha gyökerei elég egyértelműek a Black Sabbathtól a Venomon, a Celtic Froston és a Slayeren át egészen a punk/hardcore vonalig, ennyi év távlatából már lehetetlen pontosan megállapítani, mikor is született meg a mai értelemben vett death metal irányzat, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a stílus az Atlanti-óceán mindkét partján önálló fejlődési ágat produkált. Az ugyanakkor biztos, hogy a stockholmi Entombed az első európai és ezáltal az első svéd death metal formációk közé tartozott: a zenekart Nihilist néven alapította 1987-ben Nicke Andersson dobos, illetve két gitáros cimborája, Alex Hellid és Leif „Leffe" Cuzner, majd később Johnny Hedlund basszer és Lars-Göran Petrov énekes is csatlakozott hozzájuk.

A Nihilist soha nem adott ki teljes lemezt, csak pár demót és egy single-t, de underground hatásuk felbecsülhetetlennek bizonyult a stockholmi klubvilágban, hangzásukkal valóban egy újfajta megszólalás alapkövét tették le. A zenekar jellegzetes, gyakran találóan láncfűrészhez hasonlított gitárhangzása ekkor már bizonyíthatóan létezett, és kevesen tudják, hogy kifejlesztése elsősorban nem Hellidhez, hanem Cuznerhez kötődött: Leffe lejjebb hangolta a hangszert, összekötötte egy maximálisra felhúzott Boss HM-2-es Heavy Metal pedállal, illetve egy DS-1-es torzítópedállal, és az egészet egy Peavey erősítőn keresztül szólaltatta meg. Ez a hangzás kisebb-nagyobb mértékben gyakorlatilag a teljes svéd death metal színtérre hatott.

A sztorinak ebben a formában akkor szakadt vége, amikor a banda többi tagja és Hedlund egyre kevésbé értette meg egymást. Kapóra jött nekik, hogy egy amerikai csapat is működött ekkoriban ezen a néven, ami jogi problémákat vetett fel, így „kényszermegoldásként" Andersson feloszlatta a Nihilistet, majd Helliddel, Petrovval és Ulf „Uffe" Cederlund gitárossal kiegészülve Entombed-ként folytatta tovább. (Hedlund erre válaszul alapította meg az Unleashed-et, akiket szintén aligha kell bemutatni a svéd death metal vonal híveinek, Cuzner pedig Kanadába költözött, és felhagyott az aktív zenéléssel: legközelebb akkor lehetett róla hallani, amikor 2006-ban felakasztotta magát, és mindössze 33 évesen elhunyt.) Ahogy mondani szokás, a többi már történelem: a csapat 1989 végén a stockholmi Sunlight stúdióban, Tomas Skogsberg producerrel felvette első lemezét, amely aztán 1990 júniusában került a boltokba Left Hand Path címmel. Mivel az anyagnak saját jogán is itt a helye ebben a rovatban, a részleteket ezen a ponton inkább nem boncolgatjuk tovább: legyen elég annyi, hogy a tíz dal méltó alternatívát kínált az ekkorra már a köztudatba robbant amerikai death metal vonal csapataival szemben. A lassabb tempókra, gyilkos riffekre és lidérces hangulatokra alapuló, minden brutalitásuk ellenére is roppant fogós dalok megfogták az egyre súlyosabb zenékre áhítozó metalos közönség képzeletét, az a bizonyos gitárhangzás pedig már a következő években is számos más banda albumairól köszönt vissza. Nicke Andersson: „A '80-as évek közepén a death metal kuriózum volt, és minden a kazettacsereberélgetésről szólt. Akkoriban még csak nagyon kevés album jelent meg, de éppen ezért roppant izgalmas idők voltak azok, ellentétben a maival, amikor egyetlen kattintással mindent megtudsz egy zenekarról. Akkor az ilyesmi tényleges elmélyülést, kemény munkát igényelt, egyfajta elkötelezettséget és eltökéltséget, ami manapság már nagyon ritka... Természetesen tudtuk, hogy Svédországban először nekünk jelent meg lemezünk, de ez akkoriban egyáltalán nem volt fontos. Visszatekintve persze nagyszerű belegondolni ebbe, de akkortájt nem foglalkoztunk vele, simán csak tettük a dolgunkat."

Siker ide vagy oda, a koncertekre Lars Rosenberg basszerrel kiegészült Entombed felállása hamarosan érzékeny változást szenvedett el, de szerencsére csak időlegesen. Mivel Petrov egy személyes ügyben összekülönbözött Anderssonnal, a második lemez előtti kedvcsináló EP-t, az 1991 áprilisában kiadott Crawl-t Orvar Säfström, a Nirvana nevű helyi death metal csapat énekese bömbölte fel, a második nagylemezen, a novemberben világra szabadított Clandestine-on pedig maga Nicke vállalta be a vokálokat Cederlund hathatós segítségével, noha a lemezborítón a turnékon látható Johnny Dordevicet tüntették fel hörgősként. A lemez nem ütötte felül elődjét, de ezzel együtt is újabb mestermunka volt, amelynek sikere nem is lehetett kérdéses a death metal népszerűségének tetőpontján – pláne, hogy a csapat a roppant sikeres Gods Of Grind turné részeseként koncertezett Európában a Carcass és a Cathedral társaságában. Szerencsére a feleknek idővel megjött az esze, főleg, hogy Dordevic teljesítménye élőben hagyott maga után némi kívánnivalót, így a derék Lars-Göran már 1992-ben visszatért a frontra.

A zenekar ezután nekiállt a harmadik nagylemez anyagának, stúdióba pedig újfent a kétszer már bevált Skogsberggel vonultak. Az album ugyanakkor már az első pillanatoktól kezdve új arcot öltött a két elődhöz képest: a csapat összekeverhetetlen, mocskos és romlott hangzása megmaradt, ám a friss témák még fogósabbra, még változatosabbra sikeredtek, az igazi meglepetést pedig azok a határozottan ősmetalos, rock'n'rollos ízek jelentették, amelyek korábban inkább csak csíra formájában voltak jelen a dalaikban. Nicke: „Nem arról volt szó, hogy hirtelen szándékosan nekiálltunk mindent beemelni a zenénkbe. Szerintem egyszerűen csak jobban hallatszottak a hatásaink a Wolverine Blues dalaiban. Nagyon belemásztunk akkoriban az Amphetamine Reptile kiadó kínálatába, különösen Uffe: korai Helmet, Unsane és hasonlók... A Black Sabbath pedig mindig is óriási befolyással bírt az egész death metal színtérre. Nekem a KISS, a Cheap Trick, a Beatles és a Sweet voltak az első kedvenceim, amikre igazán rákattantam, innen jutottam el később a punk rockig. A G.B.H., az Exploited és a Discharge után pedig a Metallica, a Venom és a többi hasonszőrű zenekar volt a következő logikus lépés. Vagyis egyáltalán nem arról volt szó, hogy hirtelen felfedeztük a rock'n'rollt, mert az már kölyökkorunk óta velünk volt."

Az 1993. október 4-én kiadott Wolverine Bluest kicsivel korábban egy kedvcsináló EP vezette fel Hollowman címmel, rajta egyebek mellett két lemezes dallal, és már ezek is egyértelműen megmutatták, hogy az Entombed most valami egész másban gondolkodott. Mindebben persze pusztán pragmatikus szemmel nézve sem volt semmi meglepő, hiszen a műfaj népszerűsége ekkorra már esni kezdett, és a legtöbben a kiutat keresték a vegytiszta death metalból. (Elég, ha csak végigtekintünk rajta, milyen bámulatos kísérleti albumokat fialt a műfaj 1993-ban a Death Individual Thought Patternsétől kezdve a Pestilence Spheres-én és az Atheist Elementsén át egészen a Cynic Focusáig, de még a Morbid Angel is belement pár merész kísérletbe a Covenanten). A Wolverine Blues a csapat tagjainak említett hatásai nyomán nem a progresszív vonulat, hanem a klasszikus ősmetal és hard rock irányába indult el: nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy a lemez úgy rejtett száz százalékos rock'n'rollt, hogy közben vegytiszta death metal maradt, és tökéletesen passzolt a Left Hand Path – Clandestine kettős sorába. Nicke: „Sokan azt mondják ránk, hogy ezzel a lemezzel magunk mögött hagytuk a death metalt, pedig ez nincs így. Szerintem továbbra sincs megfelelőbb jelző a zenénkre a death metalnál: amit játszunk, az tényleg metal, méghozzá halálos témákkal. Azzal viszont nem értünk egyet, hogy csak az játszik death metalt, aki ugyanúgy szól, mint a többi zenekar. A death metal válságát pont a kópiacsapatok okozták, az olyan arctalan bandák, akik rájöttek, hogy ha ezerrel zúznak egy Boss Heavy Metal pedálon, akkor kicsit olyan lesz a megszólalásuk, mint a miénk."

A Wolverine Blues relatíve rövid album: mindössze 35 perces, intenzitása azonban többek között éppen emiatt páratlan. A zenekar szemei előtt bevallottan a Reign In Blood lebegett példaként ebből a szempontból: tíz dal, de töltelék nélkül, üresjárat, sőt, igazi pihenő és leállás nélkül. A célt maradéktalanul teljesítették is, de az album – a mintaképhez hasonlóan – végig roppant fogós, és az összes dal maximálisan kerek: miután végigment, hatását tekintve kicsit olyan a lemez, mintha a kelleténél eggyel több sör után belekeveredtél volna valami csúnya szituációba egy ismeretlen környéken, hogy aztán néhány kíméletet nem ismerő, tényleg kőkemény arc alaposan megverjen, és otthagyjon a sárban a hideg éjszakában – de végül mégis úgy mész haza, hogy inkább örülsz, amiért megúsztad, az adrenalin miatt pedig a sérüléseidet sem igazán érzed. Sötét, agresszív, dekadens, züllött, romlott – leginkább ezek a jelzők írják le az anyag hangulatát. Maga a hangzás is passzol ehhez, Skogsbergnek ugyanis maradéktalanul sikerült elkapnia a dalokhoz illő megszólalást Andersson teljesen naturálisan szóló dobjaival, Rosenberg betorzítva sustorgó-gyomrozó basszusával és a két gitár végtelenül elbrutalizált, dzsunga berregésével.

Az Eyemaster kissé a konkrét témákat tekintve is slayeres ízekkel nyitja az anyagot, majd mocskosan, a death metal mellett némi crossoveres érzettől sem mentesen kalapáló dallá fejlődik: L.G. vérhányó bömbölése, a fület gyönyörködtetően aljas megszólalású gitárok és Andersson kalapáló dobolása helyből megadja az alaphangulatot. A Rotten Soil valahol metszésponton helyezkedik el a doomos muzsikák, a hardcore és a death metal között, pont akkor és ott törik meg gyilkos kiállásokkal, ahol kell: az összhatás végtelenül intenzív. A címadó darab kicsit lassít a tempón, itt érdemes megfigyelni, mennyire ragadósak Petrov énektémái: ugyan hagyományos értelemben véve egyetlen sort sem énekel a lemezen, mégis elsőre a fülbe ül, amit csinál. A Demon meglassult, szanaszét koszolt, Black Sabbath-ízű riffeket hoz: súlya a földbe döngöl, és tökéletesen vezeti fel a slayeres gitárdallamokat is csatasorba állító Contemptet. Nálam mindenképpen utóbbi az egyik abszolút kedvenc a lemezről: a láb és a fej egyből beindul a hatalmas tempókra érkező, nagy terű szünetekkel és az azokból kifejlődő sabbathos radírozásokkal operáló verzeriffekre, amikor pedig Petrov a végletekig fokozott hangulatban eljut az „Emotionless – obscene" kezdetű kvázi-refrénig, tényleg robban a feszültség, egyszerűen zseniális a végeredmény. A végtelenül feelinges, ide-oda tekeredő old school szóló már csak amolyan korona a dal tetejébe.

A Contempt igen magasra helyezi a mércét, a Full Of Hell pedig szépen tartja is a színvonalat: ellenállhatatlan, szennyes death'n'roll téma hatalmas groove-okkal, fantasztikusan elcsípett tempókkal, riffekkel és nem mellesleg óriási dumákkal („I've got a heart like a graveyard, they are dying to get in"), ráadásul elsőre talán az album legfogósabb szerzeménye is, újabb hatalmas favorit. A Blood Song ismét lassít az ütemen: horrorisztikus, hideg és koszos hangulatú, vámpíros dal hisztérikus, pszichopata középrésszel, amely lassabban adja magát, bár a szólóbetétre itt is egyből felkapod a fejedet. Utána azonban újabb sláger érkezik a Hollowmannel, amely gyakorlatilag mindent egyesít, amitől csak annyira különleges ez a lemez: rock'n'roll láncfűrésszel, amire akár még táncolni is lehetne, ha az embernek az ösztönös léggitározás közepette eszébe jutna... A Heavens Die-ban elsősorban a cím elüvöltéséből álló refrén alatti gitártéma érdemel említést ördögi hangulatával, bár a szétpedálozott, a '70-es évek hangulatát idéző nyúlfarknyi szóló is perfekt benne. Az album végén pedig igazi kegyelemdöfésként érkezik az Out Of Hand, amely pumpáló dobjaival (Andersson őserejű, old school játéka az egész lemezen zseniális!), zúzós tempójával az anyag legintenzívebb szerzeménye. Megvadult B-közepes huligánseregként rongyol át a fejeden, és nem véletlen vált belőle a koncertek leghatalmasabb sikerszámává – az embernek automatikusan kedve támad teli tüdőből üvölteni Petrovval a „Jesus Christ – lord of flies – in disguise" refrént, nem is beszélve az azt betetőző orbitális fuckról. Ha lehetett valamivel summázni az elmúlt több mint fél órát, hát ezzel a nótával biztosan sikerült.

Ami az album címét illeti, a közhiedelemmel ellentétben a csapat egyáltalán nem akarta meglovagolni az X-Men képregénysorozat legnépszerűbb alakjának sikereit. Anderssonék kizárólag a kisebb termete ellenére is roppant agresszív, erőszakos ragadozó állat után választották ezt a címet, mert úgy gondolták, illik az anyaghoz. A marveles szuperhős (aki a későbbi mozifilmek idióta magyarításaival ellentétben természetesen nem Farkas, hanem Rozsomák) eszükbe sem jutott, az Earache és az ekkortájt a kis kiadóval átfogó terjesztési megállapodást kötött Sony/Columbia ugyanakkor hülye lett volna nem lecsapni egy ekkora labdát. Így aztán Wolverine a csapat határozott nemtetszése ellenére nem csak a címadó dal klipjébe került bele, hanem még a lemez egy exkluzív kiadása is megjelent vele a fronton, benne a Marvellel kötött megállapodás értelmében egy miniképregénnyel. Ezt a változatot ugyanakkor szövegileg alaposan kifilézték, az egyik húzótéma, az Out Of Hand pedig teljes egészében le is maradt róla. Nem csoda, hogy Anderssonék soha nem is bátorítottak arra senkit, hogy megvásárolja...

A zenekar azonnal nekiindult az útnak a lemez megjelenését követően mind Amerikában, mind Európában – 1994. június 1-jén Budapesten is felléptek a Napalm Death vendégeként, a Petőfi Csarnokban –, miközben a szakma által roppant pozitívan fogadott anyag villámgyorsan az Entombed addigi legsikeresebb lemezévé vált. A kiadó legmerészebb álmai persze nem jöttek be, hiszen Petrovékat még az erőltetett X-Men kapcsolat révén sem lehetett letolni a szélesebb tömegek torkán, a metalos közönség azonban hihetetlen lelkesedéssel fogadta a Wolverine Bluest. Az album a Headbanger's Ballban is folyamatosan nyomatott Hollowman, illetve Wolverine Blues videók révén egy olyan réteghez is eljutott, amely korábban nem hallgatta a zenekart. A lemez ennek köszönhetően a death metal műfaj legnagyobb számban elkelt albumai közé tartozik: nagyjából egy év alatt több mint 250 ezer példány fogyott belőle világszerte, és ennek mintegy ötöde az Egyesült Államokban talált gazdára, ami kimondottan jó eredménynek számított egy underground svéd csapattól.

A banda megállíthatatlannak tűnt, mindenki gyors folytatást várt tőlük a fantasztikusan sikerült lemez után, ám a sors közbeszólt. Alex Hellid: „Az Earache kiadónak semmiképpen sem akartunk leszállítani még egy lemezt, mert rendkívül kedvezőtlen feltételekkel dolgoztunk náluk. Tizennyolc évesek sem voltunk, amikor aláírtunk hozzájuk, és az a megállapodás tökéletesen meg is felelt az első két albumhoz, de amikor a Wolverine Blues már 150 ezer eladott példánynál járt, és mi még mindig nem kaptunk utána szinte semmi pénzt, úgy éreztük, lépnünk kell. Rendes feltételeket akartunk, az Earache azonban nem volt hajlandó változtatni a szerződésünkön." Az Entombed-nak kapóra jött, hogy a Warnerhez tartozó EastWest érdeklődést mutatott irántuk, ám végül két szék között a pad alá estek. A multikiadó nagy lelkesedéssel kivásárolta őket az Earache-től, de mire eljutottak volna addig, hogy nekilássanak a következő albumnak, az őket szerződtető lemeztársasági ember már nem volt a cégnél, így elfogyott körülöttük a levegő. A zenekar így megalapította a Threeman Recordings nevű saját céget (amely egy bennfentes, dobókockás-piálós játékról kapta a nevét), megvették a lemez jogait, és saját vállalkozásukon keresztül licenszelték a következő albumot a Music For Nationsnek.

A túlzásba vitt alkolholizálás miatt elküldött Lars Rosenberg helyére érkezett Jörgen Sandström basszerrel készített To Ride, Shoot Straight And Speak The Truth több halasztást követően végül 1997 tavaszán került a boltokba. Az album még tovább haladt az elődje által kijelölt mocskos-rockos vonalon, a szünet azonban egyértelműen túl hosszúra nyúlt, és az Entombed már egy gyökeresen más közegben kényszerült mozogni vele, mint 1993-ban (példának okáért metal műsor már sem az amerikai, sem az európai MTV-n nem futott ekkoriban). Az album értékeiből persze semmit sem vont le a maratoni várakozás: még ha nem is érte el a Wolverine Blues színvonalát, a To Ride... is közel tökéletes, tízpontos anyag, de nem tudtak vele előrelépni, és többek között ez is közrejátszott abban, hogy a kezdetektől fogva szellemi vezérnek és kreatív motornak számító Andersson végül a punk'n'roll hobbiprojektnek indult, de közben alaposan felfutott The Hellacopters kedvéért kilépett a csapatból az aktuális turnék után. A már nélküle felvett, 1998 őszén kiadott Same Difference-re sajnos túlságosan is rátelepedett Cederlund noise rock-őrülete, és ugyan mai fejjel az a lemez sem rossz, akkor és ott bizony kis híján kivégezte őket. Utána gyorsan észhez is tértek, és visszakanyarodtak a death'n'rollos vonalhoz, de értelemszerűen semmi sem lehetett már olyan, mint azelőtt.

Az Entombed teljesen átalakult felállásban azóta is létezik, és habár Cederlund 2005-ös kilépése után sokan temették őket, még a legutóbbi, 2007-es Serpent Saints - The Ten Amendments is baromi jól hallgatható anyag volt. Az igen régóta esedékes következő lemez eredetileg most, október végén jött volna ki, ám végül eltolták a megjelenését jövőre, és azóta kiderült, hogy nemrég a klasszikus felállás utolsó hangszerese, Hellid is otthagyta Petrovot. Az extagok egyelőre még nem dobálják egymásra a fekáliát a sajtóban, de akár még ez is megtörténhet, hiszen már tudjuk, hogy a lelépett gitáros két régi fegyvertárs, Cederlund és Andersson oldalán jövőre szimfonikus koncerten viszi színpadra a teljes Clandestine albumot. Vagyis a csapat a jelek szerint a lehető legjobb úton halad a rockzenekarok lehetséges legszánalmasabb végzete, a megkettőződés felé... Remélem, nem így lesz, de a mai napon toljuk is félre ilyen irányú félelmeinket, és örüljünk neki, hogy az Entombed pontosan húsz évvel ezelőtt a világra szabadította minden idők legsúlyosabb, legromlottabb, legmocskosabb rock'n'roll albumát. „At my worst I'm at my best, wide awake but let my sanity rest!"

Október 11-én, a Fucktoberfest II című nagyszabású tribute-est keretei között a Dürer Kertben a hazai Wolverine Blues Brothers teljes egészében előadja a Wolverine Bluest a húszéves évforduló tiszteletére.