Shock!

Egy hatvanéves faszi újra úgy fog koncertezni, hogy fehérre mázolja a képét (bár ez igazából nem is biztos), és elővesz olyan másfél-kétperces dalokat, amik nagy részét majd' négy évtizeddel ezelőtt írta – a rockvilág pedig megőrül a hírtől. Van ebben bármi ráció? Hát hogyne, hiszen Glenn Danzigről és a Misfitsről beszélünk, akikről még azok is tudják, hogy közmegegyezéses kultkedvencek, akik egyetlen dalukat sem hallották. Mármint az ő saját előadásukban, mert azért az olyan kis feldolgozás-szösszeneteket, mint amiket például a The 69 Eyes, a Backyard Babies, a Cradle Of Filth, az Entombed, a Green Day, a Hatebreed, a The Hellacopters, a NOFX, a Prong, a Sick Of It All vagy épp a Volbeat követett el, simán lehet, hogy ők is ismerik. És akkor még nem is ejtettünk szót a modern kori rocktörténet talán két utolsó igazi nagy dobásáról, a Metallicáról és a Guns N' Rosesról, de hát róluk meg úgyis mindenki tudja, hogy átértelmeztek Misfits-dalokat.

Azért ez nem semmi névsor (ráadásul még csak nem is teljes), és tegyük hozzá gyorsan: a feldolgozások eredetijének túlnyomó többségét egy épphogy egy éve létező, húszas éveik legelején járó fiatalokból álló banda követte el, nulla stúdiótapasztalattal a hátuk mögött. Hát ezért olyan nagy szó, hogy harminchárom hosszú év elteltével ismét közös színpadon tartózkodik majd Glenn Danzig és Jerry Only (na jó, legyünk rendesek, és vegyük ide harmadiknak Doyle Wolfgang von Frankensteint is, bár ő a történet szempontjából majdhogynem elhanyagolható jelentőségű). Mi pedig örülünk neki, hogy végre nem egy haláleset, vagy egy szimpla jubileum szolgáltatja az apropót egy klasszikus-cikkhez, pláne, hogy a Misfits történetében azért tényleg sok mesélnivaló akad.

A New Jersey államból származó, olasz, német és skót felmenőkkel egyaránt rendelkező Glenn Allen Anzalone mindig is iszonyatosan jó volt abban, hogy olyasmit műveljen, ami kilóg a sorból. Már az sem éppen szokványos, hogy egy klasszikus zenei tanulmányokkal rendelkező (zongorázni és klarinétozni még így tanult, később gitározni, basszusgitározni és dobolni már autodidakta módon), egyébiránt Elvis-, The Doors-, Black Sabbath- és nem mellékesen bluesrajongó fiatalember punk rockot kezd játszani. De ha már punk, akkor meg illene olyan rendkívül komolynak, politikusnak és dühödtnek lenni, mint a nagyjából vele egyszerre startoló és szép lasssan az amerikai punkkánon kikezdhetetlen alapköveivé váló Black Flag, Dead Kennedys és Fear. Erre ezek a megátalkodottak nem kisminkelik magukat, mindenféle hülye frizurákat növesztenek, meg horrorszövegekkel operálnak? És az egészről üvölt, hogy maximum félig kell csak komolyan venni, ráadásul politika még ott sincs benne, ahol egyébként lehetne (mint például a Kennedy-merényletről szóló Bulletben). Ja, és vajon hány punk nevezte el a zenekarát egy 1961-es drámáról, ami leginkább azáltal vált híressé, hogy mind Marilyn Monroe, mind Clark Gable legutolsó filmje lett (magyar címe egyébiránt Kallódó emberek)? Szóval az ifjú Glenn Danzig már a kezdetektől fogva konok önfejűséggel járta a maga útját, ami a legkevésbé sem tűnt könnyen járhatónak, más kérdés, hogy végül neki lett igaza.

Az 1977 januárjában életre hívott banda alig egy hónapig húzza tagcsere nélkül: mind a gitáros Jimmy Battle, mind a basszer Diane DiPiazza lelécel, egyedül Manny Martínez dobos marad a főnökkel, és be is ajánlja gyermekkori jóbarátját, Gerald Caiafa, Jr.-t basszusgitárosnak. Aki annak ellenére el is nyeri a hőn áhított posztot, hogy akkor mindössze két hónapja, hogy megkapta – karácsonyi ajándékként – élete első basszusgitárját. A csapat gitáros nélkül (!), trióban folytatja hát a működést, és így rögzítik '77 augusztusában a Cough/Cool single-t (B-oldalán a She figyel), amit Danzig időközben megalapított, Blank Records nevű szobakiadója dob piacra. A kiadvány két fontos dolgot is maga után von: egyrészt elhatározzák, hogy csak kell az a fránya gitáros, így aztán beveszik Frank Licatát (barátainak csak Franché Coma), illetve Martíneznek is szednie kell a sátorfáját. Helyére Mr. Jim, azaz Jim Catania kerül, aki már egészen fiatalon is játszott Glenn-nel különféle sulizenekarokban. És mivel a korai időkben Caiafa nevét minduntalan elírják a szórólapokon, plakátokon, de még a Cough/Cool hátoldalán is, szokásává válik úgy bemutatkozni, hogy „Jerry, only Jerry." Hát így lett belőle Jerry Only, a Misfits hányatott történetének egyetlen kontans tagja.

Az ifjú Anzalone/Danzig már huszonéves korában sem volt hülyegyerek, mivel elsőként levédette a Blank Records nevet, aminek hamarosan igen nagy jelentősége is lett: még ugyanebben az évben történt, hogy a Mercury Records szerencsétlenségére ugyanezen elnevezés alatt kívánt kihozni egy anyagot, és hogy megelőzzék a bajt, felajánlottak a névhasználatért cserébe harminc óra stúdióidőt a hangosan ágáló punkkölyöknek és barátainak, akik bele is mentek az alkuba. Az akkortájt épp egyéves szülinapját ünneplő banda annak rendje és módja szerint be is vonult a New York-i C.I. stúdióba, és felrántott tizenhét szerzeményt, amiből tizennégyet készre is kevertek, és ezt kívánták piacra dobni első nagylemezükként, Static Age név alatt. A dolog aztán úgy alakult, hogy a tizenhét dal együtt, önálló lemezként csak majdnem húsz évvel később (!), 1997 júliusában fog megjelenni. Az időközben ilyen-olyan kislemezeken, EP-ken, válogatásokon kijött verziók persze ennnek ellenére közkézen forogtak, sőt, idővel a helyükre lépő kalóz-kiadványok is aranyáron cseréltek gazdát a feketepiacon. Egy időben több mint drága mulatság volt eredeti Misfits-hangzóanyagot beszerezni.

A tizennégy kikevert dallal aztán a srácok sorra látogatták a kiadókat – szerény haszonnal. „Ez volt a legelső stúdiómunkánk, és marha büszkék voltunk magunkra. Gyorsan körbe is vittük az anyagot, és megmutogattuk az összes manhattani kiadónak. Mindenhol kiröhögtek minket, hallani sem akartak a lemezről", emlékezett később Jerry Only. A fiúk azonban nem esnek kétségbe, Danzig Plan 9-ra átkeresztelt kiadójánál júniusban megjelentetik a Bullet EP-t, a hírhedt kennedys borítóval, és rajta a Bullet mellett az Attitude, a We Are 138 és a Hollywood Babylon dalokkal, majd alig fél évvel később a Beware EP-n kihozták későbbi legismertebb „slágerüket", a Last Caresst is. Az év végére azonban sajnálatos módon mind Coma, mind Mr. Jim lelécel, helyükre Joey Image, Arthur Googy, végül Robo dobosok, illetve Bobby Steele gitáros kerülnek, végül ez utóbbit váltja majd 1980 októberében az alig 16 éves Doyle (aki nem mellékesen Jerry Only kisöccse). Az új tagok mellett némileg módosul az irány is: még inkább előtérbe kerülnek a horror-szövegek és -klisék, és innentől válik egyre markánsabbá a smink és a sajátos frizura, a „devilock" is. Olyannyira új a megközelítés, hogy a Static Age dalaival nem is fogalkoznak többé, inkább új zenéket kezdenek írni.

Helyzetük persze ettől még nem lett könnyebb: második teljes értékű nagylemez-kezdeményük, a '80 augusztusában rögzített 12 Hits From Hell szintén a kukában landol (csak 2001-ben jelenik majd meg). Így aztán egészen 1982 márciusáig kell várniuk, míg végre megjelentethetik legelső lemezüket, a Misfits-katalógus gerincét jelentő, alig 25 perces Walk Among Ust (illetve némileg ehhez kapcsolódóan az év legvégén az Evilive EP-t.). Végül mire a folyamatos tagcserékkel küzdő banda második „teljes értékű" lemeze, a szűk 15 perces (!) Earth A.D./Wolfs Blood (mellé pedig a Die, Die My Darling EP) kijön '83 decemberében, már nem is léteznek. A Misfits meghalt tehát, a legenda viszont csak ekkor kezdett élni!

Az ismert eseményeknek (pláne majd a Metallica Last Caress / Green Hell feldolgozásának) köszönhetően igazi üzlet lesz Misfits anyagokkal foglalkozni, és ez nem csak a már említett markáns feketepiaci jelenlétet jelenti, hanem az időközben a Samhain, pláne a Danzig által majdnem-majdnem igazi sztárstátuszba lépő Glenn üzleti fantáziáját is megragadja. A Caroline kiadóval karöltve megszórja Misfits-válogatásokkal a piacot (1985 – Legacy Of Brutality, 1986 – Misfits, 1995 – Collection II), ráadásul egy elég rohadt trükköt alkalmazva: a már régóta elfekvőben lévő Static Age dalokban újra feljátssza/feljátszatja a gitár-, dob- és basszussávokat, így aztán senki mással nem kell osztoznia a jogdíjon (a zene és szöveg úgyis kizárólagosan tőle származott – ezzel bizonygatta saját igazát). Az akkor épp metal-közeli zenével (mégpedig Jeff Scott Soto társaságában!) próbálkozó Jerry Onlyéknak nyilván nem tetszik ez a kedves eljárás, így aztán hosszú-hosszú pereskedés és üzengetés veszi kezdetét, amelynek végére majd csak '95 környékén kerül pont. A bíróság verdiktje az, hogy a Misfits nevet az Only-féle banda kizárólagosan használhatja, ám mindenféle merch bevételeken meg kell osztozniuk Mr. Danziggel, azonban sokkal fontosabb, hogy a korai anyagok bevételeit is szét kell osztani, Glenn bátyó nem nyúlhat le mindent egyedül.

Jerry Onlyéknak a hír hallatán első dolga lesz újraalakítani a bandát (Danzig nélkül természetesen), majd 1996 februárjában kiadni egy négylemezes, koporsó alakja miatt Coffinnak is nevezett box setet, amiből az igazán érdekes az utolsó korong, ez ugyanis nem más, mint a Static Age eredeti tizennégy dala. Ezt persze már Danzig sem tűrhette, és Alan Douches, valamint Tom Bejgrowicz segítségével kikeverte a még elfekvőben lévő maradék három dalt (She, Spinal Remains és In The Doorway), és '97. július 15-én piacra dobta az egységcsomagot, megfejelve egy kábé tízperces, „így készült"-jellegű stúdió-hangkollázzsal, ami inkább érdekes, mint jó (de őszintén bevallva, még csak nem is érdekes). Ez a verzió tekinthető a hányatott sorsú Static Age végleges, teljes kiadásának: tizenhét dal alig harmincöt percben, köztük olyanok, mint a Last Caress, az Attitude, az Angelfuck, vagy a Return Of The Fly.

A lemez fentebb vázolt paraméterei is jól jelzik, hogy itt azért olyan hosszadalmas elemzésre nincs is szükség: a dalok az ötperces Come Back kivételével másfél-két és fél perc alatt elreszelt, direkt és erőszakos punkrock-tételek, bár azért az is igaz, hogy Glenn bársonyos baritonja már-már popos könnyedségű dallamokat hoz az olyan darabokban, mint például a Some Kinda Hate, az Angelfuck, vagy az In The Doorway, míg az említett Come Back a maga kifacsart módján már-már bluesos hatásúnak is tekinthető. Hát igen, a jó Glenn már ekkor is igazán jól tudott énekelni, és ezt bizony a legkevésbé sem lehetett elmondani az olyan rivális pacsirtákról, mint Henry Rollins, Jello Biafra vagy pláne Lee Ving. A zene egyszerűsége mellett a szövegek sem kívánták megváltani a világot: a később totális egyeduralkodóvá váló horror-tematika itt még csak helyenként jön elő (Return Of The Fly, Teenagers From Mars), sokkal markánsabb a hideg, barátságtalan és technokrata világgal szembeni ellenérzés megfogalmazása (Static Age, TV Casualty, Some Kinda Hate, Hybrid Moments, Hollywood Babylon), máskor meg ugye többnyire a polgárpukkasztás a cél a durva fogalmazásmód miatt (Last Caress, Angelfuck, Bullet, Theme For A Jackal). De olyan is előfordult, hogy az egész nemes egyszerűsséggel nem szólt semmiről, mint a koncerteken többször is Henry Rollins vendégénekével előadott We Are 138.

Megsaccolni sem tudom, hogy a jelenleg mindössze két alkalomra bejelentett, újra összeborulásos történetből mi fog kijönni, sem azt, hogy mikor és milyen hangosan lesz majd vége a kacskaringós Misfits-életút újabb fejezetének (náluk aztán tényleg bármi benne van a pakliban...), de azért biztos, hogy kevés nagyobb hatású, eredetileg ki sem adott, hosszú-hosszú évekig a fiókban dekkoló album létezik az egyetemes rocktörténetben, mint épp a Static Age. Mai füllel hallgatva már elég poros ugyan, de az energia, a lendület és a kreatív düh még így is átjön rajta. Ha nem ismernéd, mindenképp tégy vele egy próbát, már csak a kuriózum jellege miatt is!