Shock!

Éppen negyven esztendővel ezelőtt jelentette meg életműve talán legkerekebb és legkiforrottabb anyagát az Írországból származó Thin Lizzy. A Black Rose - A Rock Legend az akkor már tíz éve létező, legnagyobb sikereit maga mögött tudó csapat kilencedik nagylemeze volt, és az évforduló jó apropót szolgáltat rá, hogy végre megemlékezzünk a Klasszikushockban erről a kivételes zenekarról.

Talán nem okozok nagy meglepetést azzal, ha ezt az albumot nevezem meg a legkedvesebb és a hozzám legközelebb álló Thin Lizzy-anyagnak, hiszen ez volt az ír rockerek első olyan albuma, amelyet annak idején kiturkáltam édesapám bakelit nagylemezei közül. Az évre már nem is emlékszem pontosan, de arra igen, hogy a '70-es években tomboló Lizzy-mánia akkorra már réges-régen lecsengett, és a korom miatt tulajdonképpen le is maradtam az egészről. Nem maradt hát más hátra, mint az egyik legkedvesebb feladat, amit egy megrögzött zenefanatikus teljes erőbedobással elvégezhet: visszaásni a múltba, felkutatni és magáévá tenni egy nagyszerű csapat örökségét. A folyamat azóta többszörösen is meghálálta önmagát, aminek köszönhetően megismertem egy remek zenei örökséggel rendelkező csapatot és egy kiemelkedően tehetséges és egyedi stílusú frontembert, aki mellett nem akármilyen zenészek tették le védjegyüket.

Phil Lynott persze nem attól vált ikonná, hogy mindössze 36 évesen csatlakozott az akkor már Elvis Presley társaságában whiskey-t kortyolgató Jimi Hendrixhez, hanem sokkal inkább még életében felmutatott munkásságától és személyiségétől. A gyertyát mindkét végén égető frontember-basszusgitáros-énekes-dalszerző nem csak életvitelével, de már csak a megjelenésével is a '70-es évek szimbolikus rockzenészévé nőtte ki magát, akinek tragikus sorsa talán nem is alakulhatott volna másképp. 1986-os halála idején tizenöt évig működő eredeti csapata már nem is létezett, akikkel e másfél évtized alatt gyakorlatilag mindent le is raktak arra a bizonyos asztalra, bár persze azóta is mindenkiben ott motoszkál az ilyenkor elmaradhatatlan, „mi lett volna, ha..." kérdés. De ha ezt félretesszük, sajnos be kell érnünk a még így is félelmetesen gazdag életművel és a klasszikus sorlemezekkel, amelyek egyetlen komoly gyűjteményből sem hiányozhatnak.

A Thin Lizzy eredeti felállása még valamikor 1969-ben alakult Dublinban, és trióban működött: Lynott mellett Eric Bell gitározott, illetve Brian Downey ült a dobok mögött, és összesen három, a későbbieknél jóval szerényebb minőségű dalokat tartalmazó albumot (Thin Lizzy, Shades Of A Blue Orphanage, Vagabonds Of The Western World) jelentettek meg, amelyek közül az utolsón azért már egyértelműen lehetett érezni, hogy akad némi potenciál a zenekarban. A The Rocker, a hazájukban első helyre kúszó, tradicionális ír dal Whiskey In The Jar feldolgozása és a címadó már elsőrangú szerzemények voltak, és az addigi folkos, kelta, bluesos és boogie-s hatásokat is egyre inkább felváltották a gitárközpontúbb dalok. Nem mellékesen az akkor még nagyon fiatal, ide-oda sodródó Gary Moore is vendégszerepelt az első három-négy album egy-egy kompozíciójában. Az ezeket követő anyagokat pedig már egy friss, két gitáros felállás rögzítette: a távozó Bell helyére Scott Gorham és Brian Robertson került, akik a '74-ben megjelenő Nightlife-on még kevésbé, de az ezt követő Fightingon már teljes mértékben összecsiszolódtak Lynottékkal. Erre egyértelmű bizonyítékként szolgálnak az olyan nagyszerű szerzemények, mint például a For Those Who Love To Live, az egyedi módon magukévá tett Rosalie (Bob Seger-feldolgozás), a Suicide vagy akár a Wild One. Ezeknek köszönhetően a csapat egyre meggyőzőbb nemzetközi listás helyezéseket ért el.

Ami viszont ezek után következett, arra nem sokan számítottak a vállalkozásból, ugyanis a következő – szintén hatalmas kedvenc – Jailbreak lemezről kimásolt The Boys Are Back In Town nótával szintén megcélozták az ír lista dobogójának tetejét, de a dal emellett világszerte is roppant népszerűségre tett szert, és azóta sem vesztett népszerűségéből. Ahogyan a parádés szerzeményekkel teleszórt nagylemez sem, amelynek legnagyobb erőssége talán Gorham és Robertson egyedi, terces dallamokkal operáló ikergitár-játékában keresendő. Nem kell túl sokat kutakodni, ha a későbbi metalzenekarokra (Iron Maiden és társai) olyannyira jellemző kétgitáros felállás hatásairól szeretnénk meggyőződni: amennyiben még nem találtuk meg a választ, elég csak valamelyik Lizzy-anyagba belefülelni (a korabeli Judas Priest-művek mellett). A címadó és a már említett gigasláger mellett az Emerald, a Cowboy Song, a Running Back, netán a Warrior is mind csak azt bizonyították, hogy a zenekar stílusa véglegesen kikristályosodott, Phil dalszerzői vénája pedig csakis a legnagyobbakéhoz mérhető. A lemezt követő, a többek között az Aerosmith, a Rush és a Rainbow társaságában lezavart turnék is egyre nagyobb népszerűséget hoztak számukra.

A kissé szerényebb visszhangú Johnny The Fox már sokkal mostohább körülmények között készült el: Lynottot ledöntötte a lábáról egy csúnya betegség és a Robertsonnal egyre inkább megromló személyes viszonyuk is végül azt eredményezte, hogy az ezt követő Bad Reputationt is nagyrészt trió felállásban készítsék el. A gitáros ráadásul egy komoly kézsérülést is elszenvedett egy verekedés következtében, emiatt egy időre pihenőt javasoltak neki az orvosai. Ettől függetlenül az 1977-es keltezésű lemez is az erősebbik terméshez tartozott, olyan kultikus dalokkal, mint a Soldier Of Fortune, a That Woman's Gonna Break Your Heart, a címadó, a Dancing In The Moonlight vagy akár az Opium Trail. A trió felállás viszont egyszerűen nem működhetett hosszútávon ebben a csapatban, így mindenképpen keresni kellett egy turnéképes és a stílusba passzoló húrnyűvőt. E titulus betöltésére végül egy régi barát és kolléga tűnt a legjobb megoldásnak, aki már korábban is sokszor kisegítette Lynottékat, és nem mindennapi tehetsége által további pluszt adott az egyébként is karizmatikus szerzeményekhez. Gary Moore '78-ban csatlakozott a zenekarhoz, és már vele készült el a csapat addigi legnagyobb sikereit hozó albuma, a Lynott abban az időben született lányáról elnevezett Black Rose.

Az észak-írországi illetőségű gitáros azt a legendás brit progresszív jazzrock-formációt hagyta ott a Lizzy kedvéért, ahol nem akármilyen nevek voltak a társai: a Colosseum II-ban indult el a nagyobb ismeretség felé többek között a későbbi Whitesnake-, Black Sabbath-, Brian May Band-, satöbbi-basszer Neil Murray, valamint az egykori Rainbow- és jelenlegi Deep Purple-billentyűs Don Airey is. Moore még e nevek között is kitűnt tehetségével, amit Lynott, Gorham és Downey társaságában is kamatoztatott. Hiába volt az ír csapat hard rock muzsikája némileg populárisabb, könnyebben emészthető, a belfasti gitáros ehhez is könnyen alkalmazkodott. Moore markáns stílusa és jellegzetes Les Paul-soundja már az elsőnek felcsendülő Do Anything You Want To-ban is teljességgel meggyőző, Gorhamével egyetemben, akivel talán még jobban össze is passzoltak, mint elődjével. A feszesebb Toughest Street In Townban már Gary ezer közül felismerhető vokálját is hallhatjuk a főszereplő nem kevésbé eredeti hangszíne mellett, de az általa elkövetett, végtelenül nyers és spontán szóló is megállja a helyét akár önmagában. Az önálló karakterrel bíró Gibsonok egyébként már szinte a határokat feszegetik itt koszos és zajos megszólalásukkal, mert még a korábbi anyagoknál is sokkal lélegzőbbnek, élőbbnek hatnak.

Az S&M inkább a ritmusszekció, tehát Downey és Lynott pazar összjátéka miatt hatásos, azonban az ezt követő Waiting For An Alibi szinte minden egyes rezdülése kilométeres libabőrt kell, hogy okozzon a lendületes, valódi ösztönösségtől duzzadó rockdalokra fogékonyaknak. Bár Phil chorussal effektezett bőgője egy idő után zavaró lehet, e tökéletesen felépített dalnak még így is óriási hangulata van: tulajdonképpen egy oltári nagy sláger, amelynek klipjét még évtizedekkel később is turbófokozatban pörgette az MTV. Downey feelinges pörgetései mesteriek, de mégis inkább Gorhamék szikrázó gitárjátéka az abszolút különlegesség: ahogyan átpasszolják egymásnak az egyszerre spontán, de mégis precízen kimunkált szólókat, önmagáért beszél. Gary összekeverhetetlen második köre pedig élete egyik legszebb pillanata, amivel azóta sem tudok teljességgel betelni: csak pár másodperc, de mégis akkora érzelmi töltet és dallamérzék jellemzi, hogy semmi meglepő nincs abban, hogy a szakma és a közönség is egyaránt gitárhősként tekintett fel rá az efféle megnyilvánulások miatt.

A Lynott kislányáról szóló, finomabb húrokat pengető Sarah is nagyrészt Moore kompozíciója, amelyet akusztikus gitáron rakott össze, és nem összetévesztendő egy korábbi, 1972-es Lizzy-dallal, amely viszont a basszusgitáros hasonló nevet viselő nagymamájáról szólt. A szintén csodás melódiákkal kecsegtető nóta eredetileg Phil szólólemezére készült, így Downey és Gorham nem is szerepel a felvételen, helyettük Mark Nauseef kezeli az ütősöket, és Huey Lewis segít be harmonikán. Külön érdemes lecsekkolni, hogy Moore a hangnemváltós szóló mellett is mennyire ízléses díszítésekkel fűszerezi meg a frontember melódiáit. A Got To Give It Up pedig ismét száz százalékos Lizzy-esszencia, ami az ekkoriban már beteges drog- és alkoholmámorba fulladt Phil és Scott szenvedélyéről szól, pontosabban arról, hogy miként is lehetne kikecmeregni a saját maguk által kiásott gödörből. Feszültségtől szétpattanó tartalma és Phil mormogó hangszíne miatt a nóta egyedi, füstös hangulata talán a legkülönlegesebb az egész anyagon. A lendület a zsigeri Get Out of Here-rel sem törik meg, amelynek egyszerre technikás és energikus szólója megint csak fenomenális, és az ezt követő With Love is elsősorban a gitárosok által megduplázott harmóniáktól válik szerethetővé.

A lemezt záró címadó szerzemény pedig – ha fogalmazhatok ezerszer elpufogtatott klisékkel élve – külön kategória: a finom, hétnyolcados középtempóban induló dal egy idő után újra a gitárosok „kezébe kerül", akik ismételten megragadnak minden alkalmat, hogy elkápráztassák a nagyérdeműt és az akkori kortársakat. A zenekar egyértelmű kelta- és folkhatásai a dal csúcspontjának számító, felpörgetett hangszeres betétnél kristályosodnak ki talán a legintenzívebben, amely már csak azért is meggyőző, mert többek között azt is bizonyítja, hogy aki ért a hangszeréhez, az egy minimális torzítású, leharcolt Gibsonból is képes nagyszerű futamokat kipréselni. Moore-ék pedig villantanak, és nem is akárhogyan. Az ír kocsmabuliba átforduló légkör nem csak hangulatilag, de zenei szempontokból is tökéletes, és azt hiszem, nem mondok újdonságot azzal, hogy e finoman elcsípett pillanatokkal szinte soha nem lehet betelni. Nálam már csak ezzel az őrületesen megkomponált riffel is a kedvenceim közé katapultálta magát elsősorban Gary Moore, de természetesen ugyanígy a Thin Lizzy is.

A Tony Visconti által producerelt Black Rose a tengerentúlon már nem robbantott akkorát, mint elődei, a szigetországban viszont bearanyozódott, és a második helyen kötött ki a hivatalos listán, ami egyben azt is jelentette, hogy ez lett a csapat legsikeresebb sorlemeze (ha leszámítjuk az egy évvel azelőtt kiadott Live And Dangerous koncertanyagot). Az albumot akár még vízválasztónak is nevezhetnénk, ugyanis megjelenése után meglehetősen kaotikus állapotok uralkodtak el a zenekar háza tájékán: Moore megbízhatatlansága és a lekötött fellépéseket többször is elsumákoló viselkedése miatt repült a bandából, Gorham és Lynott kokainmániája egyre súlyosabb mértéket öltött, utóbbi pedig mindezek mellett még meg is nősült, és újabb gyermekkel gyarapította a családot. Ezen kívül még a saját szólóanyagára és más zenekarok producelésére is sokkal több időt szánt, mint a Lizzyre, így a koncerteken szereplő kisegítő gitárosok kiléte is bizonytalanná vált.

Az innentől szólókarrierjére fókuszáló Garyt először Midge Ure próbálta helyettesíteni, majd később csatlakozott Dave Flett is a Manfred Mann's Earth Bandből, de végül a Pink Floydban is valamelyest érdekelt Snowy White gitáros lett Gorham társa, aki a két következő lemezt, a Chinatownt és a Renegade-et is felgitározta. Utóbbiakat kis mértékben már felhabosítottak a korszellemnek megfelelő billentyűkkel Darren Wharton jóvoltából. E lemezek fogadtatását már közel sem koronázta akkora siker, mint a korábbiakét, bár dalok tekintetében itt sem voltak túlságosan nagy problémák (Killer On The Loose, Chinatown, Angel Of Death, The Pressure Will Blow, Hollywood satöbbi). Én mégis inkább a hattyúdalnak tekinthető 1983-as, Thunder And Lightningot választanám a tökéletes epilógusnak, amellyel sikerült is némileg visszatornázni magukat az élbolyba.

Utóbbi anyagon ismét új hathúrost köszönthettünk a kiemelkedően tehetséges John Sykes személyében, aki ugyan egészen más stílusban pengetett, de Gary Moore méltó utódja lett. Eredeti csapata a sokkal fémesebb felfogásban utazó Tygers of Pan Tang volt, amelyből természetesen hozta magával szikrázóbb, virtuózabb futamait is, és ettől a Thunder And Lightning címének megfelelően karcosabb muzsikát is tartalmazott. Sykes félelmetes játékával, ezer közül felismerhető, magabiztos nyújtásaival és vibratójával, s persze az olyan dalokkal, mint a Cold Sweat, a Baby Please Don't Go, a The Sun Goes Down, vagy a gyilkos címadó, egyszerűen képtelenség volt tévedni. A siker ellenére a banda több okból kifolyólag mégis kénytelen volt feloszlatni magát, azonban így talán elmondhatjuk, hogy sikerült nekik tizenöt év aktivitás után a csúcson abbahagyni. Persze a történet még Lynott három évvel későbbi, sajnálatos halálával sem fejeződött be igazán, hiszen az ős-tagok a '90-es években felélesztették a zenekart, sőt, Gorham a Lynotthoz megtévesztően hasonló orgánummal rendelkező Ricky Warwickkal a mai napig sikeresen működteti a Black Star Riders formációt, amit méltán lehet Thin Lizzy-utódnak nevezni.

Gary Moore rakétaként felívelő szólókarrierje és 2011-es halála persze már egy másik történet, ahogyan a Whitesnake-be meghívást kapó Sykes élete és munkássága is természetesen megérdemelne egy külön istentiszteletet. Azonban ne legyünk telhetetlenek: a Thin Lizzy örökségének felkutatása első lépésként meghatározó mozzanat lehet azoknak, akik még nem ismerkedtek meg ezzel az ír zenekarral, és azokkal a tehetségekkel, akik nagyrészt itt indultak el a nagyobb ismeretséghez vezető úton. A csodás dalokból álló örökséget, Gary Moore érzelmektől fűtött játékát, de főleg a fél szemébe logó Jimi Hendrix-frizurás, gyilkos tekintetű, Fender Precision basszusgitárjába oly sajátosan kapaszkodó Phil Lynottot soha nem fogjuk elfeledni.