Shock!

Nincs ezen mit szépíteni: nemes egyszerűséggel ciki, hogy a Uriah Heep még nem került be a Klasszikushock rovatba, és most, hogy az idei, amúgy is „remek" évben kis különbséggel a banda két, kilépés után is alapembere-családtagja is eltávozott, pláne kínos még mentegetőzni is emiatt. Mindazonáltal örvendetes, hogy az elmúlt években is sokszor és csakis pozitívan írhattunk aktuális tevékenységükről, már-már közhelyesen kihangsúlyozva, mennyire jók a mai napig, még az amúgy szintén jó formában lévő kortársaikkal összehasonlítva is. Az ugyebár egy dolog, hogy élőben ütős a zenekar, de lemezfronton is hihetetlenül erősek – talán emiatt sem valamiféle panoptikumban képzeli el őket az ember, hanem a mindenkori színtér fontos aktív szereplőjeként. Na, a bevezetés végére azért csak rittyentettem egy kidumálást, de így legalább biztos, hogy ezzel a cikkel elindulhat a Heep-lavina a rovatban.

A Salisbury személyes választás volt részemről, mert – bár ezen még nem Lee Kerslake dobolt, tehát csak Ken Hensley-re tudunk vele emlékezni – Top 3 kedvencem között van a csapat életművéből, emellett pedig, mivel 1971 márciusában jelent meg, az ötvenedik születésnapja is itt van a kanyarban. Persze ma már egyre kevésbé akadunk fel ilyen évfordulókon – bár nem is olyan régen még a huszonöt-harminc éveken is szinte elszörnyedünk –, ami szépen mutatja, hogyan halad a hard rock és heavy metal afelé, hogy a komolyzene, a dzsessz és a blues mellett, saját magát túlnőve beépüljön az egyetemes kultúrába. Ez azt is jelenti, hogy számíthatunk arra, hogy valamilyen formában minden nagy banda öröksége jelen lesz a következő évtizedek színpadain, viszont tényleg örvendetes, hogy Mick Box és nem eredeti felállás-tag, de ma már szintén veterán társai még mindig nyomják – nem lehet ezt elégszer elmondani.

Maga a lemez pedig mai tevékenységük szempontjából is meghatározó, hiszen ezen található legnagyobb lakossági slágerük, az ennek ellenére megunhatatlan és fantasztikus, akár folk rock himnuszként is aposztrolfálható, a későbbi akusztikus koncert-korszakot előrevetítő Lady In Black (klasszik módon az „A" oldalt zárja), amelyet Ken Hensley is gitározva adott elő szólófellépésein, és egyébként ő maga énekli eredetiben. Emellett a lemezt erőteljesen, mi több, vehemens módon nyitó Bird Of Prey-t tartják rendszeresen műsoron, nem véletlenül és nem kis örömünkre, hiszen ez a pörgős-kalandozós tétel a zseniálisan ripacskodó David Byronnal és a védjegyszerű ú-á vokálokkal a korai idők egyik legjobbja – tényleg, itt négy percben kábé három dal alapjai is megtalálhatók, mégis egységes és ütős.

De honnan is indult ez a páratlan történet? Amit tudni érdemes, hogy a Mick Box / David Byron / Ken Hensley keménymag már a Spice nevű elődzenekarban egymásra talált (a ritmusszekció posztjai Gary Thain és Kerslake csatlakozásáig kissé átjáróház-jellegűnek számítottak), és ezt nemcsak tudni érdemes, de lecsekkolni is, hiszen pár demós dal elérhetővé vált később, és egyértelműen hallatszik rajtuk, hogy a későbbi Heep már akkor több volt, mint egy a hatalmas brit színtér sokszáz, sokra nem jutott zenekarai közül. Egyrészt nagyon ott van a később ismertté vált stílus, és persze néhány elsőlemezes daluk is visszaköszön, esetleg más formában, ahogy ez már csak lenni szokott. Egyébként már az 1970-ben kiadott debüt, a Very 'Eavy Very 'Umble is jelezte, hogy komoly dolog van készülőben (innen a Gypsy lett alapvetés, ami lassú hammondos súlyosságával sokmindent megihletett az elkövetkező évtizedekben), de már a második albumon is nagyot ment a zenekar, elvégre akkoriban – bár nem volt példa nélküli a Deep Purple-t leszámítva sem – elég kevesen mondhatták el magukról, hogy nagyzenekarral közösen vettek fel egy negyedórás eposzt.

Merthogy a Salisbury címadója eposz a javából: ami itt 16 percben elhangzik, az gyakorlatilag progresszív rock, egy tökéletesen felépített, igazi mestermű, ami sajnos nem akkora hivatkozási alap, mint a prog műfajba beskatulyázott előadók, a Purple Concertója meg Child In Time-ja pedig pláne beárnyékolta népszerűségét, de attól még korszakának kiemelkedő alkotása, ilyesmit utána nem is nagyon csinált a Heep. És ha már prog rock, a már említett többtémás Bird Of Prey sem mentes ezektől a behatásoktól, de amikor finomabb húrokat penget a csapat, arról is eszünkbe juthat mondjuk a Yes, például a második, The Park című tétel egészen olyan, mintha ők hagyták volna le az első lemezükről – van is olyan jó, főleg hogy én személy szerint amúgy is Jon Andersonék korai, kevésbé elborult korszakát kedvelem leginkább. Ami még érdekes, és korábban nem is annyira tűnt fel, hogy a Time To Live menetelős alaptémáját elmondani sem lehet, hányan vették kölcsön később, legyen szó hard rockról vagy fajsúlyosabb metálról – ez azért is fontos, mert a Heep hatásáról is vajmi keveset beszélünk általában.

Kevés szó esik kevésbé ismert gyöngyszemeikről is: a High Priestess mindenképp ilyen szösszenet, vidám, játékos, és vélhetőleg Michael Schenkerre is hatással lehetett. Érdekes, hogy az eredeti amerikai kiadáson ez volt a nyitó dal, de a Bird Of Preyt nem máshova tették, hanem egyenesen lehagyták a lemezről, helyette egy Simon The Bullet Freak című, zongorás, borongós, bluesos hatású dal szerepel, illetve született egy Here Am I című is. Erről azon kívül, hogy a Salisbury dalszerzési időszakában született, és nem került fel húsz évig semmilyen kiadványra, nem sokat tudni, de tény, hogy a két plusznótával együtt már túl hosszú lett volna az album a kor sztenderdjei szerint. És lehet, hogy a koncepció is csorbát szenvedett volna, a Here Am I ugyanis nyolc perc körüli, epikus megközelítésű, kissé jazzes-progos-pszichedelikus és ilyen elem végülis volt már bőven az anyagon. Ezzel együtt nagyon jó dal, érdemes mindkét verzióját meghallgatni a 2016-os újrakiadáson, ahol egyébként más lemezes szerzemények eltérő változatai is megtalálhatók. Persze az eredeti album mindig úgy jó, ahogy van, sose véletlen, hogy valamit úgy zártak annak idején lemezbe, ahogy, de ha már szarrá hallgattuk, érdemes utánajárni az extráknak is, hiszen ezek is a történet részei. A Uriah Heep munkásságát pedig mindig érdemes, sőt erősen ajánlott újra és újra felfedezni.