Shock!

Bevallom, az idei Accept album eddig még nem zárkózott fel nálam elődje, a frenetikus Blood Of The Nations mellé: úgy voltam az utóbbi hónapokban a Stalingraddal, hogy tök jó hallgatni, de valahogy kevesebb dal tűnt róla megismételhetetlennek, mint a 2010-esről, amit tíz év múlva ugyanolyan klasszikus Accept műként emlegetünk majd, mint a '80-as évek alapvetéseit. A Mark Tornillo énekessel megerősített felállás második budapesti fellépése láttán azonban végig úgy éreztem: a hiba ezúttal bizony csakis bennem lehet, és azonnal megfogadtam, hogy a következő hetekben alaposabban beleásom magam az új lemezbe. Tulajdonképpen elég lenne csupán annyit írnom, hogy heavy metalt ennél professzionálisabban egyszerűen nem lehet ma játszani, és a lényeg tényleg ennyi. Wolf Hoffmannék ezúttal is megalázóan jók voltak.

A korai kezdés miatt az Omen elejéről lemaradtam, pedig igencsak igyekeztem időben érkezni, hiszen Koroknai Árpival még nem sikerült elkapnom őket élőben, a visszatérő Nomen Est Omen album mérlege azonban abszolút pozitív. A banda zeneileg is passzolt a fő attrakcióhoz, és elég jól is szóltak, szóval az összkép így is meggyőzőnek tűnt. Árpi hangja nekem egyelőre még kissé szokatlanul hatott a régi dalokban, de ez nem bírálat, mert jól hozott mindent, csak hát ugye nehéz elvonatkoztatni a berögzült változatoktól – ebből a szempontból elég hálátlan feladata van, hiszen Kalapács Józsi nagyon markáns hang, nehéz utána fazont adni a daloknak vagy a bandának. Összességében azonban sikeresen vette az akadályt, az új szerzeményekben pedig minden túlzás nélkül remekelt. A három gitárossal (Nagyfi Laci és Szupermen mellett az időnkénti beugró Nagy Mátéval) kiálló Omen javára írandó, hogy nem is az egyszerűbb utat választották: nem akartak csak és kizárólag a múltjukra támaszkodva olcsó sikert bezsebelni, hanem kimondottan sokat játszottak az új lemezről is. A favorit Világvége Talponálló ráadásul záródalként is több volt, mint pusztán figyelemre méltó.

Elég nehéz mit írnom az Acceptről a tavalyiak fényében, hiszen már a Club 202-ben megrendezett koncert után is csak lelkendezni tudtam, de más lehetőségem most sincs nagyon. A pár éve teljesen váratlanul új életre kelt veterán germán heavy metalosoknak ugyanis ezúttal sikerült a lehetetlen: ez a koncert még talán a 2011-esnél is ütősebben sült el, pedig lényegi különbségekről nem nagyon számolhatok be. Talán a helyszín tette, nem tudom... Mindenesetre már akkor éreztem, hogy itt nem nagyon lehet gond a hangulattal, amikor beléptem a csarnokba, és megláttam, hányan leszünk, pedig ezt illetően előzetesen bizony finoman szólva is kétesélyesnek tűnt a helyzet. Gondoljunk csak mondjuk az egymáshoz képest szintén egy év különbséggel megrendezett két Black Label Society fellépés közötti nézőszám-eltérésre... Itt azonban nemhogy kevesebben, hanem határozottan többen jöttek el megnézni az este főszereplőit, mint legutóbb: szerintem közelítette az ezret az összlétszám, ami aligha igényel további kommentárt. Németország ma már javarészt Amerikában élő hősei pedig nem is okoztak csalódást.

Azért vagyok kicsit gondban az események részletezésével, mert tulajdonképpen semmi extra nem történt odafent a deszkákon, túlzásnak tűnő jelzőhalmozásba pedig nem szeretnék bonyolódni. Ott kezdődik minden, hogy a zenekar tökéletesen szólt. Hoffmann és Herman Frank gitárjai olyan kristálytiszta erővel hozták a patinás, hihetetlen ízekkel megformált riffeket, hogy már csak önmagában ettől libabőrös lett a hátam, de emellé még akkora energiaszinten is pörgött a csapat, ami fiataloknál is párját ritkítja. Mindenféle feszülés nélkül, hatalmasakat vigyorogva vetették bele magukat a dolgok sűrűjébe, tényleg le sem tagadhatnák, mennyire jól érzik magukat a bőrükben, és ennek láthatóan odalent is nagyon örült mindenki. A hatás elementáris volt, pedig még csak a program összeállítása sem tért el drámai mértékben a tavalyi buliétól. Négy új szám ugyan beférkőzött a szetbe, de a műsor gerincét a hőskori Accept alapműveken szereplő régi klasszikusok képezték, és noha a sorrendbe is belenyúltak egy kicsit, igazi lényegi különbségről azonban nem tudok beszámolni. De már a nyitó Hung, Drawn And Quartered – Hellfire kettősnél éreztem, hogy ez bizony kiütéses győzelem lesz, amikor pedig ezek után egyből a Restless And Wild (mekkora dal!) és a Losers And Winners párosa következett, már tényleg nem tudtam mást tenni, mint idióta módon vigyorogni, és hagyni, hogy sodorjon magával a lendület.

A mai Accept mellett szóló szintén komoly fegyvertény, hogy a produkciót ég és föld választja el a nosztalgiashow-tól. Az csak a dolog egyik fele, hogy a banda büszke az új korszak darabjaira, és nem is csinál ebből titkot, mert mások is vannak így ezzel, ilyen eufóriát azonban ritkán látni hasonló patinás csapatok friss témáira. A négy idei szerzemény mellett a Blood Of The Nationst is ugyanennyi darab képviselte, és nem túlzás, hogy ezeket ugyanakkora üdvrivalgás és ugyanolyan heves reakció kísérte, mint a '80-as évek favoritjait. Emellett azt sem lehet megkerülni, mennyire lehengerlő dinamikával nyomul a színpadon a csapat: egy percig sem az jön le a nézőnek, hogy itt egy ötvenes arcokból álló egykori nagyság próbálja bizonyítani, hogy még mindig megy a dolog a kék tabletta nélkül is, hanem egy minden ízében jelen lévő, ereje teljében tündöklő formáció szaggatja le módszeresen az arcbőrünket. Bocsásson meg mindenki, legfőképp Udo Dirkschneider, de ezt vele a fronton soha az életben nem lehetne így elővezetni. Kerülgethetném a forró kását, de annak sosincs igazán értelme: nagyjából úgyis mindenki tisztában van vele, hogy az Accept csakis Udo miatt nem lett még nagyobb sztár a '80-as években, főleg a tengerentúlon. Ettől még persze semmi baj nincs a méregzsák germán törpével, neki is ugyanakkora része volt az Accept hajdani diadalában, mint a többieknek, de ha elvonatkoztatunk az évtizedes beidegződésektől, Mark Tornillo bizony minden szempontból jobb választás nála ezen a poszton. Nagyobb a hangterjedelme, meggyőzőbb a kiállása, és ugyan nem beszél sokat a dalok között, mégis olyan frontemberként áll az élen, akivel akárhol, akármikor meg lehet jelenni, és garantáltan senki sem fogja aranyosnak nevezni vagy elnézően mosolyogni rajta. Hoffman, Frank és Peter Baltes szintén nem pocakosodó egykori rocksztárok benyomását keltik, mind állati jó kondiban vannak, és a felsőfokú zenélés mellé még végig mozogtak is. Stefan Schwarzmannról meg inkább nem is mondok külön semmit, ő amolyan igazi csúcskategóriás német dobos gőzhenger a Jörg Michael, Uli Kusch féle ligából.

Mivel a buli alatt egyetlen pillanatig sem csökkent az iram, nehéz csúcspontokat kiemelni. A már említett überkedvenc Restless And Wild, illetve az új korszak egyik legjobb darabja, a Pandemic mellett nagyon örültem a Russian Roulette egyik csúcsdala, a Monsterman leporolásának, nyilván a Fast As A Shark mellett sem lehet szó nélkül elmenni (főleg, ha belegondolunk, hány zenekarnak nem lett volna mit játszania a '80-as években, ha nem születik meg...), a Neon Nights, az Up To The Limit vagy a Princess Of The Dawn pedig naná, hogy még a leggátlásosabb ősmetalosokat is megénekeltették. A Midnight Movert most is hiányoltam, de hát ez van, nem lehet mindig mindenkinek a kedvére tenni... Viszont cserébe még Hoffmann gitár- és Baltes basszusszólóját sem éreztem túlzásnak, pont annyit engedtek meg maguknak, ami még nem tűnik tolakodónak egy ilyen koncerten. Annál pedig aligha igazolja bármi is fényesebben az újkori Accept létjogosultságát, hogy a ráadásban játszott Teutonic Terror még az emblematikus Metal Heart és minden idők egyik legnagyobb heavy metal himnusza, a Balls To The Wall közé ékelve is jelentőségteljes bírt maradni. Az ezt fogadó ováció sem volt kisebb, mint a másik kettőnél...

A tízpontos dalok mellett valószínűleg az lehet az Accept aduásza, hogy egyrészt ismerik a tökéletes koncerthangzás féltve őrzött titkát, másfelől pedig állatira élvezik, amit csinálnak. Ezer és egy idősebb csapat produkciója áraszt magából hakniszagot, náluk azonban fel sem merül ilyesmi: germános feszességgel játszanak, de mindenféle sarkosságtól mentesen, és hálistennek megint akkor aktivizálták magukat újra, amikor éppen volt mit mondaniuk. A mostani leosztást elnézve belátható időn belül nem igazán tartok náluk újabb leszállóágról vagy szétrobbanástól, és most már Udo közönség által kipréselt visszatérésétől sem: aki ebből a zenekarból bárkit is hiányol, az egyszerűen nem látja a fától az erdőt. Tökéletes teljesítmény, tökéletes banda, tökéletes koncert. Remélem, innentől kezdve tényleg minden évben visszajárnak majd hozzánk.

Fotó: Németh Wera