Shock!

Bármennyire is leszokik az ember a szuperlatívuszokról egy bizonyos kor után, és kezd eltolódni az értékítélete az objektivitás irányába, az Accept visszatérése kapcsán egyszerűen nem lehet mellőzni bizonyos nagy szavakat. A Blood Of The Nations ugyanis nemcsak 2010 legerősebb lemeze volt tradicionális metal fronton, de a metal történelem legütősebb comebackjét is sikerült összehoznia a csapatnak. Mindezt pedig egy olyan pozícióból, ahonnan a lemez megjelenése előtt szinte elképzelhetetlen volt komoly sikert elérni – igaz, így legalább nyomás nélkül, az esélytelenek nyugalmával dolgozhattak. Nem úgy most: a Blood album és az ahhoz kapcsolódó hatalmas siker bizony feladta a leckét a Wolf Hoffmann vezette brigádnak. Ugyanakkor a Stalingrad – bár semmilyen értelemben nem robbanhat akkorát, mint elődje – simán hozza a megismert-megszokott-megszeretett színvonalat, mindezt ezúttal is totál görcsmentesen.

Velem együtt sokakat letaglózott az előző anyag: már az első riffnél érezhettük, hogy klasszikus születésének vagyunk tanúi, ami a 21. század második évtizedében minden, csak nem szokványos. Nos, ezt az érzést nyilván nem adhatja vissza a Stalingrad, amely az új időszámítás szerint már „csak" egy következő lemez a sorban. Még csak az Objection Overruled – Death Row párhuzam sem állja meg a helyét, hiszen akkoriban az „utód" kicsit modernebb hangot próbált megütni (sikerrel), itt pedig egy az egyben ugyanaz a stílus, mint legutóbb. Az mindenesetre okos lépés volt, hogy ezúttal nem hízlalták 70 perc felettire az anyagot, mert így az első pár hallgatás gyorsan átszáguld a hallgatón, szembesülhetünk a dalok ütősségével, később pedig bele is mélyedhetünk a most is brutálisan megszólaló muzsika finomságaiba (egyetértek Hoffmannal: talán még jobb is a hangzás, mint a múltkor). És bármennyire nem fair az U.D.O. zenekarral való hasonlítgatás, nem lehet nem megemlíteni, hogy a régi énekes mostani csapata egyszerűen nincs egy szinten az Accept hangszereseivel, ezért a – persze főleg a rajongók által gerjesztett, de valójában nem létező – versenyből egyértelműen az anyabanda kerül ki győztesen. Más kérdés, hogy a régi U.D.O. gárdája bizony nagyon is versenyképes volt, dehát Stefan Schwarzmann dobos megfordult ott is, most meg itt van – nem véletlenül.

Az persze már eleve sok mindent eldönt, hogy Wolf gitársoundja, riffjei, díszitései kilométerekről felismerhetőek, de egyszerűen a húzása is teljesen más a zenének. Mark Tornillo pedig olyan Udo-hatású énekes, akinek nagyobb hangterjedelem jutott, mint példaképének. Ezáltal ha dallamosan énekel, az nem csak sima „érdekesség". Sajnos ezt most is ritkán teszi (Hellfire), pedig sokan szívesen meghallgatnánk vele egy teljes lírai dalt, akár egy következő lemezen, akár élőben, mert az életmű bizony nem egy zseniális lassú dallal rendelkezik.

Egy szó mint száz, bár az első pár hallgatás után érthető okokból (lásd fent) nem lelkesedtem annyira, mint a Blood esetében, a lemezanyag beérik, és egy kis szünetet tartva, majd újra elővéve bizony rákattan az ember. Klasszikus heavy metal szinten idén sem lesz nagyon méltó kihívója, és ezúttal is kíváncsian várom, mely dalokat teszik majd be a turnéprogramba. A Hung, Drawn And Quartered, a címadó dal (bár az orosz himnuszos betétről megoszlanak a vélemények), a Hellfire, az Us Against The World mindenképpen oda kívánkozik, de felőlem elnyomhatják az egész lemezt egy az egyben, ha már a hírek szerint a műsoron lévő klasszikusokon úgysem nagyon változtatnak...

Az Accept október 26-án Budapesten, a PeCsa Music Hallban lép fel. További részletek a Concerto honlapján.