Shock!

Az önvizsgálat és a megbékélés napja volt ez, vagyis nem csak ez, mert két napos rendezvényt szervezett a Periferic, a két évvel ezelőtti terrortámadás “emlékére”. Az első nap rockosabb formációkat nézhettünk meg, a második inkább a world music jegyében telt. Nyilván az első nap érdekelt minket.

A Fugato még játszott mikor a helyszínre értem, tele volt velük a színpad rendesen. Huszonakármennyi nagyon fiatal srác/lány mint szimfonikus zenekar létezett a színpadon, plusz szinti és dob. Saját szerzemények mellett játszanak feldolgozásokat is, ezekből a koncert végén villantottak egyet, a Beverly Hills Cop című film főmotívumát. Bár ez ismert, azért választhattak volna jobbat is. Hogy ne unatkozzon nagyon a zenehallgató, kivetítőn mindenféle bizarr animációban lehetett gyönyörködni a műsoruk alatt. Na ez nem volt éppenséggel rossz. A zenéjük nem ragadott eltúlzottan, még olyan “iskolás” egy kicsit, az igazi tűz hiányzott számomra. Bár az igaz, hogy nem figyeltem 100%-osan, ide-oda rohangáltam közben.

A Mindflowersen ellenben már nem, lecsücsültem az első sorba jól, aztán vártam, majd elkápráztatnak, mint ahogy azt a bemutatkozó lemezzel tették. Nos, nem így történt. Szendőfi Balázs egy rendkívül képzett és tehetséges basszusgitáros - már ha egyáltalán basszusgitárnak lehet nevezni azt a szinte harminc centi széles hangszercsodát - Gáspár Gergely pedig egy isten dobos, aki jó sokat használja a cineket, ami a gyengém, ha technikás dobolást hallgatok. Nagyon szívesen meghallgatnék tőle egy dobszólót, ahol igazán elengedi magát, nincs korlátok közé szorítva, mint itt, ebben a formációban. A gitáros srácnál éreztem leginkább, hogy nem használja ki a kvalitásait, “elprüntyög”, elszólózgat, itt-ott még egy-egy riffet is eleresztett, ám úgy ennyi. A szintinél új ember ült, a nevét sajnos nem értettem, de ő is szólózott olykor.

Valahogy túl statikus volt számomra az egész koncert, mintha beraktam volna egy cd-t, aztán egy állóképet néztem volna közben. Oké, ez a zene nem arról szól, hogy fel kell túrni a színpadot mindenáron, de akár olvashattam is volna zenehallgatás közben, mert a színpadon az égvilágon semmi nem történt. Már én éreztem kínosan magam lent a székben, amikor ránéztem a gitárosra, ahogy néha olyan szerencsétlenül állt és félszegen mosolygott. Komolyan lecsukódtak a szemeim pár pillanatra. Pedig ha jól sejtem, volt egy LTE feldolgozás is.

Zeneileg meg vártam a nagy csodát, hogy majd apró darabonként szedegetem fel az államat a padlóról, ami tulajdonképpen meg is történt, ha csak azt nézem, hogy mekkora hangszeres tudás birtokában vannak már most a srácok. Viszont a lemez óta még inkább jazzes irányba mentek, ami lehetne izgalmasabb is, de az valahogy nem kápráztat el, ha azt kell hallgatni, hogy a basszusgitáron Balázs épp megtalál öt üveghangot és az szerinte milyen jó. Úgy festett az egész koncert, hogy ő vezényel szépen, a többiek meg követik, olykor eljammelgetnek, ha úgy adódik. Konkrétan előfordult az, hogy a gitáros csak lesett egy számlezárásnál, hogy akkor most mi van és miért... Nem tudom mennyire volt ez valaha zenekar, de most Szendőfi Balázs és kíséretének tűnt az egész. Sajnos úgy érzem elveszett a ZENE valahol a nagy művészkedés közepette. És ez baj.

Gyors átszerelés után - már egy kicsit csúszásban volt az egész program - jött az After Crying. Most láttam másodszor őket, először még nyáron, ráadásul nappal, az nem volt annyira hangulatos, meg akkor fogalmam sem volt mire számítsak tőlük koncerten. Most már azért tudtam, fel voltam készülve krájingilag.

Nyilván a nemrég megjelent After Crying Show című lemezükről szólt a műsor, persze most magyarul (de jó lenne ha megjelenhetne az a lemez magyarul is...). A New World Cominggal kezdtek - hú nem is tudom mi a pontos magyar címe, de azért ki lehet találni -, rögtön két énekessel: a már egy ideje állandó taggá vált Bátky “BZ” Zoltán mellett a bőgős Pejtsik Péter felesége Andrejszki Judit is vokálozott, ráadásul sokhónapos terhesen. Ez a nem semmi, tiszteletre méltó dolog. Mondjuk ilyen szép hangot vétek lenne nem megszólaltatni élőben. BZ jóval agresszívebben szólaltatta meg a dalt, mint a lemezen, tetszett, még hörgött is. Mielőtt az ortodox Crying rajongók a kardjukba dőlnének, elárulom, szépeket és szépen énekelt. Ez után jött egy spoken wordös szösszenet, ez nem annyira tetszett, majd csellószóló.

Nem hagyhatom szó nélkül, hogy kivételesen gyönyörűek voltak a színpadi fények, noha nem volt hatszázötven számítógép vezérelte lámpa, és nem vibrált minden, de pont eltalálták mikor mi szép, lehetett gyönyörködni a fények játékában is akár. Még a füstköd is pont elegendő mennyiségben terjengett. A koncert elején próbáltam türtőztetni magam és az előadásra figyelni (mármint nem fotózni még), aztán a Titkos Szolgálatnál már nem bírtam magammal. Több okból sem. De előtte volt még csellószóló kettő, az elsőnél kékes fényben játszott a füst Peti mögött, itt a végén egy csodaszép képet nem sikerült elkapnom: Peti teljes átéléssel játszik, az utolsó hang után felemeli a vonót, abból néhány szál már szerteszét lóg, mindez a füst és a kék fény játékával hihetetlenül csodás összhangot alkotott. A második szóló pirosban játszott, itt a szóló is zaklatottabb volt, olykor olyan hangokat fogott le Peti, amilyenek nincsenek is, és tényleg nincsenek...

Ha már Crying, akkor koncepció, most éppen a globalizáció veszélyeire figyelmeztetve, így a koncertet meg-megszakító narrációban erre hegyezték ki a mondanivalót (kapott a politika is rendesen), szinte már vonnegutos szarkazmussal. Mint ahogy mostanában minden, ez is megosztotta a közönséget, nekem tetszett, jókat derültem, a globalizációt meg én sem kedvelem túlzottan. A fuvolaszóló is a keverő tájékáról szólt, de kár, színpadra való lett volna ez is, még szebb lett volna ez is fényekkel, füsttel. Bár ehhez előbb fel kellene találni egy teleportálót Egervári Gábor részére...

Folytassuk a Titkos Szolgálattal. Ez a dal gyönyörű és pont. Oké, nem csak gyönyörűség van benne, hanem Ravel is, ami inkább felkavar, mint. Ahogy elkezdődött a dal, valami méteres libabőr kezdett szétkúszni rajtam. Ahogy láttam nem csak én éreztem ilyen szépen elvarázsolva magamat, hanem néhányan a színpadon is átélték a Hangokat. Utána Minden Jót (mármint ez a dal címe), énekkel indítva, aztán jöttek a hangszerek is, meg mindenféle szólók, én meg elvesztettem a fonalat, hogy melyik dal és hang miből honnan folyik és hova, de jó volt.

Torma Feri (gitárosember) is elengedte magát olykor, nem csak a saját szólóinál, sőt, a billentyűs/trombitás Winkler Balázsra tekintve is úgy tűnt, mintha élvezné a koncertet (mondjuk a másik szintihegynél Lengyel Zolit teljesen eltakarta a cucca, de a végén láttam mosolyogni, szóval ő sem aludta végig a koncertet csendben elbújva), de a legmeglepőbb Pejtsik Peti önfeledt ugrálása, már-már headbangelése volt. Ez is megosztja a véleményeket, van akinek tetszik az, hogy ezentúl nem csak egy pontra szögezett zenészeket kell néznie, hanem igazi előadást láthat, van akit ez idegesít. Eddig ők adtak életet a zenének, most a zene adjon életet nekik.

Emlékezetes pillanat volt még Madai Zsolt dobszólója - még egy dobosisten! - ritka az olyan dobszóló, ahol benne marad a groove is, nem csak villant a dobos (vagy éppen parasztvakít hangzatos, de nem túl nehéz elemekkel), na itt igazi villantást hallhattunk, groove-osan. Technopolis viszont nem volt, kár. Az tetszik nagyon, főleg a vége a jazzes zongorázással.

Ráadásként egy duettet hallhattunk ismét Judittal, aztán tényleg vége lett, én meg nagyra tárt szemekkel néztem az órámra, hogy máris? Hiszen alig pár perce kezdődött el... Idén voltam már pár koncerten, hangulatilag azonban az elsők között helyezkedik el ez. Most mondjam azt, hogy hangulatilag jobban tetszett, mint a Szigetes Slayer? Mondom. Legyen még sok ilyen.