Shock!

Az Alice In Chains fellépése a roppant sűrű nyári koncertszezon kellős közepén is olyan eseménynek bizonyult, amit nem lehetett kihagyni: VOLT ide, Shinedown, Nick Cave, Queens Of The Stone Age, Stone Sour, Billy Idol meg ki tudja még, ki mindenki oda, a közönség Jerry Cantrelléken szerencsére nem akart spórolni. Így aztán határozottan jelentős mennyiségű ember gyűlt össze a Budapest Parkban, hogy megnézze Seattle egyik '90-es évekbeli alapzenekarát. Ha azonban valamit bizonyított a csapat ezen a kissé hűvös vasárnap estén, az pont az volt, hogy ez itt minden, csak nem nosztalgiázás a lassan harminc éve történteken.

Éppen akkor érkeztünk meg a Budapest Park bejáratához, amikor a ruszkik, Akinfejev vezetésével, nekikezdtek a spanyolok számára végzetesnek bizonyult büntető-párbajnak. (Ez aztán szépen keretbe is foglalta az estét, hiszen a koncert után még megtekinthettük a horvát-dán meccs legvégét is.) Már ekkor egészen sokan üldögéltek, sörözgettek, beszélgettek a füves placcon, és ez adott is az egész rendezvénynek egy kedélyes, piknik a parkban-hangulatot. Pedig a főszereplők muzsikájára igen sok mindent mondhatunk, de a kedélyes jelző pont nincs közte.

De ne szaladjunk ennyire előre, mert előbb még itt volt nekünk egy tiroli trió (ez nyelvtörőnek sem rossz), a Mother's Cake, akik szerencsére nem bőrgatyában léptek fel (hanem kockás flanelingben, mi másban), és nem is jódlival kínozták meg a jónépet, hanem egyfajta pszichedelikus/indie/hard rock ötvözettel, ami arra mindenképpen megfelelő volt, hogy felkeltse az emberek érdeklődését, de az eléggé letekert hangerő miatt arra is bőven volt lehetőségünk, hogy el-elbeszélgessünk a színpad előterében. (Ha engem kérdezel, a hangerővel sajna a főműsor alatt is bőven adódott probléma.) Sógoréktól számomra a záródal, a (talán) Runaway tetszett a leginkább, valahogy ezt éreztem a legkerekebbnek, és Yves Krismer sokszor Plantet idéző hangja is tán itt szólt a legjobban. Tényleg nem volt velük semmi gond, a nekik szánt szűk negyven perc egész gyorsan le is futott.

(N.A.)

Szinte hihetetlen, hogy lassan már kilenc év telt el az Alice In Chains első és egyetlen budapesti koncertje óta. Azóta elég sok minden megváltozott a világban, fazonra Jerry Cantrell is valami egészen döbbenetes módon megöregedett, a lényeg azonban szerencsére érintetlen: a seattle-i színtér egyik nagy túlélője továbbra is a kategóriákon felüli csapatok közé tartozik, akik nem váltották aprópénzre saját legendáriumukat, és továbbra is muszáj odafigyelni minden egyes lépésükre. A nyár végére várt Rainier Fog lemez megjelenése is eseménynek ígérkezik, ezek a koncertek pedig pont a megfelelő ütemben készítik fel a közönséget a harmadik újkori Alice-anyagra. A Park is elég rendes nézőszámot hozott aznap este, hivatalos adataim nincsenek, de saccra jó ötezren bizonyosan összegyűltünk.

Néha még ma is bele lehet futni egy-egy fanyalgó megjegyzésbe azt illetően, hogy Layne Staley nélkül ez már nem az igazi, de engem ez a koncert is csak megerősített abban, amit egyébként eddig is így gondoltam: az Alice In Chains visszatérése a rocktörténet legjobban sikerült feltámadásai közé tartozik. Sőt, William DuVall érezhetően még sokkal magabiztosabb, karizmatikusabb előadó lett a pecsás buli óta eltelt években felszedett rutinnak köszönhetően, és ezen az estén már egyértelműen ő vitte a hátán a dolgokat a csapatban. Ezzel most nem azt mondom, hogy legutóbb gond lett volna vele, de akkor azért sokkal inkább háromfrontemberes sztorinak látszott a dolog, mint most. Ebben persze az is közrejátszhatott, hogy a mikulásszakállas Jerry a buli első felében kissé visszafogottnak tűnt – tekintve, hogy énekfronton lényegesen több volt nála a hamis hang is a szokásosnál, azt valószínűsítem, hogy valami ragály kínozhatta, vagy simán csak fáradt volt. Mindez azonban egy percre sem okozott gondot, DuVall ugyanis végig már-már pofátlanul jól, szinte lemezminőségben hozta a klasszikus énektémákat, és ugyan nem beszélt túl sokat, de tényleg úgy vitte a hátán a produkciót, ahogy kell. Karöltve a feltűnően vidám, oldott Mike Inezzel, meg persze a jellegzetes figuráit a háttérben hozó Sean Kinney-vel.

A Parkban sosem valami egetverő a hangerő, és ha nem is mennék addig, hogy a koncert rákfenéjének tituláljam a dolgot, azért – akárcsak két héttel korábban ugyanitt a Body Count – bőven lehetett volna hangosabb az Alice In Chains is. Viszont ahol én álltam, ott elég jól szóltak, plusz menet közben számról számra javult is a hangzás, szóval nem panaszkodom. Ráadásul fület gyönyörködtető volt, mennyire szépen betöltötte a teret Inez hangszere, amikor William éppen letette a gitárt, és csak az énekre koncentrált, egyáltalán nem ürült ki a kép ilyenkor sem.

Ami a programot illeti, a közvetlenül lemezmegjelenés előtt követendő egyetlen értelmes modellt követte a csapat: nyomtak egy lehetséges best of műsort, amelyben azért helyet kapott egy új dal is. A ráadást a The One You Know-val nyitották, de nem erőltették a még ismeretlen számokat, és szerintem nagyjából mindenki ezt is várta tőlük. Vagyis a közönség az első perctől, a meglepő, de kiváló választásnak bizonyult Bleed The Freak nyitástól fogva a banda oldalán állt. És amikor azt írtam, hogy lehetséges best of, abba természetesen a DuVall-éra dalait is beleértettem, ezek ugyanis most sem lógtak ki semmilyen módon sem a korai korszak klasszikusai közül. A Check My Brain másodikként például helyből a koncert első nagy össznépi felhördülését és tömeges együtténeklését hozta, a Hollow és a Last Of My Kind kettőse pedig még az elég durván elementáris Again – Them Bones – Dam That River trió után is képes volt megmaradni jelentőségteljesnek. Kábé ennyit arról, hogy a mai Alice In Chains nem méltó a '90-es évek első felének örökségéhez...

A zenekar nem tartozik a nagy színpadi akciózók közé, sokkal inkább a dalok kifinomult interpretálására helyezik a hangsúlyt, hangulatot csinálni viszont így is baromira tudnak, főleg, hogy nagyon szépen építették fel a műsort. A hatalmas közönségkórussal kísért Down In A Hole és a No Excuses viszonylagos nyugija után a Stone-t hajították a kissé letisztult vízfelszín kellős közepébe: utóbbi dal nálam az este egyik abszolút csúcspontjának bizonyult, valami elképesztően nagyot dörrent benne az az elvetemült riff, hogy aztán a rendes műsoridő végére igazi slágersorjázással folytassák. We Die Young, Nutshell, Heaven Beside You, It Ain't Like That, Man In The Box egymás után – mit lehet erre mondani? Naná, hogy jól be is rekedtem, mire lementek a szünetre...

Ami a ráadást illeti, a két új nóta közül nekem pont a The One You Know tűnik alapjáratosabbnak, de élőben kimondottan meggyőzőnek bizonyult ez is, szóval nem lesz semmi gond az új albummal sem. De nyilván a Would? és a Rooster kettősével nem nagyon lehet versenyezni, és itt már tényleg olyan össznépi örömünnepbe torkollott a buli, hogy odafent is szélesen vigyorgott mindenki, mint pék kutyája a meleg bucira. Különösen szívmelengető volt nézni Jerryt, amikor a számára személyesen köztudottan rengeteget jelentő Rooster húú-úú-húú-húúúzós nyitását is ezrek énekelték velük – akár fáradt volt, akár beteg, akár csak egy gyengébb napot fogott ki, itt határozottan látszott rajta, mennyire elérzékenyült. Viszont nézz hülyének, számomra az egész este legnagyobb libabőrét így is az az apró momentum okozta, amikor a szintén elégedetten vigyorgó Kinney elkezdte pörgetni az ujjai között a dobverőket a riff berobbanása előtt. Lényegtelen, spontán kis nüansz, mégis pont ott és pont akkor történt, amikor kellett. A dalról meg nyilván nem tudok sok újat elmondani ennyi év után, ugyanolyan generációs himnusz, mint a Would?, egyszerűen ezekkel kell zárniuk, és kész.

Nyilván sorolhatnám még, mi maradt ki, főleg, hogy igazából nem is játszottak többet bő nyolcvan percnél, de nincs értelme. Olyan dalt viszont nem tudok említeni, ami helyett inkább valami mást hallgattam volna, ez pedig nagyjából mindent elárul a koncertről. Láthatóan ők is élvezték az estét, és végre azt is elmondhatom, hogy nemcsak virágcsokrokat (!) kapó zenekart, hanem a pengetőhajigálás közben banánt evő zenészt is láttam már a színpadon. Kicsivel lehetett volna melegebb július első estéjén, de összességében körülbelül ez az egyetlen negatívum, amit össze tudok kaparni az Alice In Chains második magyarországi jelenéséről.

(D.Á.)