Shock!

A szokásos siránkozást leszámítva is van abban igazság, hogy hozzánk a világban aktuálisan futó előadók valahogy tényleg csak évtizedes késéssel jutnak el. A Queens Of The Stone Age (vagy a héten Magyarországon először fellépő Avenged Sevenfold) példája igazán jól alátámasztja ezt, hiszen Josh Homme zenekarának bemutatkozó lemeze 1998-ban jelent meg, a csapat pedig azóta sikerrel vette be a mainstream kapuit is. Egy időben pedig tényleg ők voltak az aktuális, trendi rockzenei szenzáció, hozzánk viszont sosem értek el önálló koncerttel. Mostanra ugyan nem sikerült olyan státuszt elérniük, mint teszem azt, a Foo Fightersnek, de azért még mindig jól cseng a nevük, egy elmaradt pecsás buli után pedig végre a magyar közönség is láthatta őket nem fesztiválkörülmények között is.

A magam részéről sosem voltam Josh Homme-ék rajongója: igazából a Rated R kivételével egyik lemezüket sem tudtam teljes egészében megszeretni, így nem is elsősorban a zenekar miatt érkeztem, hanem hogy végre élőben lássam azt az embert, aki anno a Blues For The Red Sunt meg a Welcome To Sky Valley-t is felgitározta. Homme ráadásul – ha politikailag korrekt akarok lenni – igen karakteres egyéniség, aki ugyan finoman szólva sem szimpatikus figura, viszont tényleg megvan benne minden, ami ideális rocksztárrá teszi: önérzet, arrogancia, bunkóság meg egy igen erős szórakoztatói véna, így annak ellenére is csak őt figyelte mindenki, hogy talán az egy szem billentyűs/gitáros Dean Fertitát leszámítva a többiek sem jellegtelen, szürke alakok.

A csapat nem is vitte túlzásba a körítést, hiszen a színpadra mindösszesen néhány világító, pusztán alul rögzített, így a megfelelő pillanatokban elhelyezett rúgások során kilengő led-rúdat helyeztek, ezek mellett pedig csak a fényekkel operáltak – kifejezetten hangulatosan. Emellett a látványosságot a kockás ingben fellépő Homme egzaltált arckifejezése, Troy Van Leeuwen feldolgozhatatlan mozgáskultúrája, a folyamatosan headbangelő, szülinapos basszer Michael Shuman, meg a végig kifejezetten energikusan és látványosan játszó dobos, Jon Theodore jelentette. És mindez tökéletesen elég is volt.

Érdemes volt követni az esemény Facebook-oldalát, mert a koncert napján derült ki, hogy az eredetileg kiírt programhoz képest 15 perccel előrehozták a kezdést, így a QOTSA-nek két teljes órája volt, hogy mindent kifacsarjon a kifejezetten lelkes közönségből. Ugyan a Parkot közel sem töltötték meg, de a megjelentek viszont kifejezetten lelkesen álltak a zenekarhoz, ezt pedig Homme is többször kiemelte. Mindössze egy intermezzo zavarta meg az idillt: a kiemelt álló részen két srác még a koncert elején (talán a harmadik-negyedik szám alatt) feltartott egy molinót, ami miatt Josh annyira befeszült, hogy egy pillanatra azt hittem, leugrik a színpadról, és személyesen vesz elégtételt. A magam részéről ugyan nem láttam, de a kifeszített vásznon állítólag a „Kick me in the face!" felirat díszelgett, utalva Homme meglehetősen védhetetlen, közelmúltban történt akciójára, amikor láthatóan teljesen szándékosan rúgott fejbe egy fotós nőt az egyik koncertjük alatt. Amellett, hogy teljesen fölöslegesnek érzem az ilyen provokációt, egyértelműen túlzás volt, hogy a molinó elkobzása után pár perccel Homme még a koncertről is kidobatta az egyébként ekkor már semmit nem csináló, békésen álldogáló két kölköt, a „Goody bye cunts!" elbocsátó szép üzenetet harsogva a mikrofonba. A közönségnek viszont érezhetően tetszett a rigorózus fellépés, és innentől kezdve még nagyobb fordulatszámra kapcsoltak.

A végig kifejezetten jó hangzású bulin Homme-ék teljesen ki is használták a rendelkezésükre álló műsoridőt: ha jól számoltam, a kétórás programba pontosan húsz tétel fért be, ráadásul köztük kettő a Rated R-ről, bár Feel Good Hit Of The Summer sajnos nem volt. A Monsters In The Parasol és az In The Fade mellett számomra a buli vége volt igazán erős a népünnepélybe torkolló Make It With Chu-val és Little Sisterrel. A ráadás előtt aztán Homme elsütötte a „Ti vagytok a legjobbak!" formulát, és lehetett is benne valami, mert végül a turnén szokásos kettő helyett nálunk három ráadást is játszottak. Aztán meg mindenkit meghívtak a backstage-be, ahol Josh ígérete szerint Mike születésnapja alkalmából mindenkivel szexelni fog. Sajnos erre már nem volt időm – pedig biztos hatalmas élmény lett volna –, de legalább így is láthattam azt az embert a színpadon, aki anno a Spaceship Landinget írta.

Fotó: Nagy Marci / Budapest Park