Shock!

Benne volt a levegőben, hogy valami történni fog. A kinti vibráló hőség, a félig sem megtelt Aréna furcsán ható, kicsit talán lelombozó látványa, amiben teljes szektorokat lezártak, és leterelték a küzdőtérre az embereket, hogy ezzel is mentsék a menthetőt (hiába némileg más a tábor, de nagy kár volt a QOTSA koncerttel egy napra szervezni, de hát ezt mindenki tudta előre). Meg amúgy is, egy Nick Cave koncerten mindig történik valami. Illetve mindig megtörténik Nick Cave. Akinek annyira erős a jelenléte, hogy hiába van körülötte hat zenésztárs (ráadásul milyen erős karakterek, gondoljunk csak a Raszputyin-imitátor Warren Ellisre, a legrégebbi társ Thomas Wydlerre, aki a laza elegancia szobra lehetne, vagy a hórihorgas, suta mozdulatú Jim Sclavunosra!), itt lényegében minden pillanat róla szól. És a közönséggel való sajátságos kapcsolatáról, amire – legyen bár szó az Aréna, egy fesztivál, vagy éppen egy színházterem színpadáról – mindig az intim a legjobb jelző. Cave valahogy megoldja azt, hogy lebontja a nézőt a zenészektől elválasztó falat – még ha az ő világában a koncertek akár színpadi performansznak is elmennének. és ezt a hatást csak erősítik a kékes-lilás, erős fények, a középen elhelyezett versenyzongora, a zenészek kötelezően előírt zakó-fekete ing „egyenruhája" és minden más is.

„Leestél az égből" – ez az első sor, amit negyed kilenc magasságában elénekel, és mindenki tudja, hogy itt most jó néhány percig Nick fiáról, a néhai Arthur Cave-ről lesz szó, aki tizenöt évesen egy szikláról lezuhanva lelte halálát. És ez az információ – groteszk módon - elengedhetetlenül fontos a későbbi események megértéséhez is. Szól a Jesus Alone minimalista témája, és az embernek már itt facsarodik a szíve összefelé, amit a soron következő Magneto csak felerősít. Ez is a legutóbbi nagylemezről van, és az ember szinte látja is maga előtt a Csontvázfát, és érti, hogy ez az ember egyszerűen csak úgy képes hellyel-közzel feldolgozni a tragédiáját, ha szavakba önti, kiénekli, kirendezi magából a dolgot. És ezért nem tűnik tőle még csak túlzásnak sem az, ami mástól már-már megengedhetetlen pojácáskodásnak hatna: a közönséggel való állandó kapcsolat-keresés, legyen az vissza-visszaszólás a bekiabálóknak, vagy éppen a kinyújtott kezek állandó fogdosása.

És erről szól a Do You Love Me? is, a kielégíthetetlen szeretet-éhség dala, aminek refrénjében először dörren úgy meg istenigazából az addig inkább csak kamara-zenélgető kompánia, hogy aztán Cave kijelentse, hogy most egy lányról akar beszélni, és már robban is ránk a From Her To Eternity, zajosabbra facsart és vadabb hangszerelésben, mint amikor Bruno Ganz hallgatta a Berlin felett az ég című Wenders-klasszikusban, de legalább ugyanannyira remekül. Ráadásul az egész cucc valami veszett jól is szól, minden hangszer a helyén, pedig itt aztán tényleg fel van adva a lecke a hangosítóknak: egyszerre kell figyelni Vjestica gitárjára, Ellis hegedűjére, Casey basszusára, Dammit orgonájára, Cave zongorájára, és akkor még ott van ugye a Wydler/Sclavunos ütős-páros is. Nem lehet egyszerű feladat, de az illetékesek ragyogóan megoldották. A zenészek muzikalitásáról pedig csak annyit, hogy a zongorát az este folyamán négy különböző személy is megszólaltatta, volt, hogy egyszerre ketten is.

És ezzel el is értünk a koncert legenergikusabb részéhez, előbb a Metallica által is feldolgozott Loverman érkezett, majd egyik legnagyobb kedvencem, a Red Right Hand közönség-énekeltetős előadása. És bár tényleg nem volt hatalmas tömeg, a küzdőtéren azért elég szorosan álltak az emberek, és a hangunk is elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy a legkevésbé se váljon cikivé a dolog. Se az említett daloknál, sem pedig a csapat érzelmesebb oldalát megjelenítő The Ship Song/Into My Arms/Girl In Amber hármasánál. Mindhárom igazán szépre sikeredett, amivel minden bizonnyal az a fickó is egyetértene, aki nem messze tőlem mindegyik végén közölte, hogy „Ez volt a világ leggyönyörűbb szerelmes dala". (Igaz, az Into My Arms szerintem is az.)

És akkor szerintem itt jött el a csúcspont, előbb a Tupelo igazán gigászivá növesztett, apokaliptikus víziójával, amit remekül hangsúlyozott a hatalmas kivetítőn megjelenő képsor a tomboló trópusi viharban hajladozó pálmafákkal, majd pedig azzal a Jubilee Streettel, amitől lemezen nem vagyok különösebben elájulva, itt viszont lehetetlen volt neki ellenállni. Ahogy a végén káoszba fordult át a korábbi nyugalom, és zajjá vált a harmónia, majd ugyanez visszafelé, egészen tanítani való volt. Olybá tűnt, ezt már nehéz lesz fokozni, de aztán csak sikerült, amikor is a Weeping Songban a főhős kijött a közönség közé, hogy ott énekeljen és tapsoltasson minket hosszú percekig, miközben néha teljes csendbe és nyugalomba burkolózott. (Nekem pedig kifejezetten nagy mázlim volt, ugyanis Mr. Cave közvetlenül mellettem ment el, így sokakhoz hasonlóan én is megtapogattam kicsit a vállát.)

Közben Martyn P. Casey elkezdte a lüktető basszustémát, és érkezett egy gyilkos ballada, a Stagger Lee, ami alatt megkezdődött a színpad közönség általi elfoglalása, Cave-ék invitálására. Nem akarok hazudni, de vagy nyolcvan rajongó termett hirtelenjében a színpadon, akik egy része sajnos még a következő dal, a kifejezetten intim hangulatúra vett Push The Sky Away alatt is – itt Nickék már leültették a színpadon lévőket a földre - azzal volt elfoglalva, hogy önfeledten szelfizgessen. És amikor az egyik hölgyemény még a főhőssel is akart egy közös képet, nem törődve vele, hogy mondjuk ő éppen énekel, akkor azért látszott, hogy Cave-nek minden önuralmára szüksége van, hogy ne hajtsa el a picsába. Ráadásul még a Stagger Lee elején történt az a szomorú eset, amiről ez az este minden bizonnyal ismert lesz a későbbiekben: az egyik felmászó nő sajnálatos módon leesett a színpadról, talán még el is ájult, és innentől kezdve nyilván nem is lehetett teljesen száz százalékos a produkció, amin az előzmények ismeretében nem is lehet csodálkozni.

És emiatt volt az is, hogy a rendkívül hosszúra nyúló visszataps után már egyedül csak Cave jelent meg a színen, aki mindenkinek megköszönte a részvételt és a lelkesedést, és elmondta, hogy bármennyire is sajnálja, de nem szeretnének ráadást adni, mert nem tudja, hogy mi van a pórul járt rajongóval. És valóban nagyon zaklatottnak tűnt, láthatóan megviselte a dolog. Csalódottan vettük tudomásul, hogy akkor ennyi volt, és indultunk is kifelé, és már egész a terem végében jártunk (szerencsére jó lassan vonultunk), amikor a jó Nick újfent visszatért a színpadra és boldogan közölte, hogy az érintett jobban van, így ha még nem kaptak szét minden kábelt, akkor mégis eljátsszák a ráadást is. Kár, hogy addigra már kábé a jelenlévők fele el is hagyta az Arénát, és tényleg nem akarom fájdítani a szívüket, de a zenekar felszabadultsága bizony abban is lejött, hogy az utolsóknak eljátszott City Of Refuge/Rings Of Saturn párosa egészen fenomenálisra sikeredett – különösen az előbbi volt meglepően jó. Nick még azon is elpoénkodott, hogy az utolsónak visszatérő Thomast és Martint már a bárból kellett összeszedni.

Lehet, hogy nem volt hatalmas tömeg, lehet, hogy a vége felé túl sok előre nem tervezett izgalom vegyült az előadásba, de nekem bizony egy életre szóló, lenyűgöző élményt jelentett, hogy ismét láthattam Nick Cave-et előadni, és újfent megállapíthattam, mennyire karizmatikus alak is ő, még így, a hatodik ikszen túl is. „Mondják néhányan, hogy ez csak rock and roll, de mégis a lelked legmélyébe tart." – énekli, és már megint mennyire igaza van.

(És innen is jobbulást kívánok a balesetet szenvedett hölgynek, remélem, tényleg nem lett semmi komoly baja!)