Shock!

Életemben nem láttam még annyi embert a Barba Negra Trackben, mint ahányan a Stone Sour pontos, fél kilences kezdésére összegyűltek. Ez annak fényében különösen figyelemreméltó, hogy a zenekar 2006-os, Alice In Chainsszel közösen meghirdetett budapesti bulija állítólag a száz darab (!) alatti jegyelővétel miatt maradt el annak idején. De hát azóta elég sok víz lefolyt a Dunán, és a magyar közönség is elég alaposan megtanulta Corey Taylor másik zenekarának nevét. Kvázi-hivatalos információk szerint bőven több mint ötezren gyűltünk össze, vagyis gyakorlatilag megtelt a hely. A nyitó Nothing More nálam kimaradt, de az utólagos visszajelzések alapján kaptak tapsot, ovációt ők is rendesen.

Szinte napra pontosan nyolc évvel ezelőtt, a cseh Sonisphere-en láttam a Stone Sourt eddig először és utoljára, kicsivel az Audio Secrecy lemez megjelenése előtt. Mivel ennek alapján pontosan tudtam, hogy Corey ebben a konstellációban is lazán, egymagában elvisz a hátán bármilyen bulit, nem állítanám, hogy aggódtam volna a koncert miatt, ugyanakkor nézegettem előzetesen a programot, és elég nyilvánvalónak tűnt, hogy ezt a műsort elsődlegesen nem nekem állította össze a csapat. Ez aztán kicsit – nem nagyon – rá is nyomta a bélyegét az estémre, de erről majd később.

Először is szögezzük le: a zenekar, amelyet annak idején sokan csak amolyan mellékprojektnek tekintettek a Slipknot oldalvizein – pedig ugye Corey előbb énekelt itt, mint a maszkos terrorbrigádban... –, mára maradéktalanul kinőtte magát. Már a cseheknél is marha szórakoztatóak voltak, mostanra azonban – a felállás változásaival együtt – tényleg egy vérbeli arénazenekart látunk a deszkákon, és annak fényében, mennyire imázsmentesre veszik a dolgokat, mindez különösen komoly dolog. Most persze elsődlegesen nem a rockzene egyik utolsó nagy frontemberéről beszélek, hiszen ő azt adja, amit el is várunk tőle: Taylor tényleg folyamatosan kitölti a teret, nem hagyja, hogy elkalandozzon a néző figyelme, és annyira szuggesztív kisugárzása van, hogy képtelenség szabadulni a hatása alól. Viszont a két újabb tag, a kaporszakállú Johny Chow basszer, illetve a langaléta Christian Martucci is akciózott valamennyit, amivel jól ellensúlyozták a faarcú, mellényes-csokornyakkendős Josh Rand szokásos visszafogottságát. De sokat figyeltem Roy Mayorgát is, akit akkor zártam örökre a szívembe, amikor valamikor régen, még egy másik életben ő segítette ki a Sepulturát élőben, és kábé az egész koncertből ő maradt meg bennem a legjobban, annyira elsőrangú teljesítményt nyújtott. Ízes, bivalyerejű játéka ebben a lazább, rockosabb környezetben is remekül érvényesül, élvezet volt nézni-hallgatni.

Egy ilyen dobossal és egy ilyen frontemberrel tehát eleve könnyű dolga van a csapatnak, az évek óta kiéhezett közönség pedig gyakorlatilag az első pillanattól kezdve Taylor tenyeréből evett. A kissé Martin Gore-szerű frizurával kiálló Corey az első pár percben egyébként nem tűnt annyira lelkesnek, de aztán átragadt rá a lenti eufória – mindazonáltal néha később is támadt egy-egy olyan benyomásom, hogy kicsit fáradt lehet. Aztán persze a fene tudja. És mindez persze a saját hiperaktivitásához mérten értendő... Mire észbe kaptam, már le is ment a Whiplash Pants – Absolute Zero – Knievel Has Landed nyitás, hogy aztán a Say You'll Haunt Me-vel megérkezzen az első igazán nagy együtténeklős-népünnepélyes pillanat. A rendezői balon nem szólt lemezminőségben a cucc, de simán élvezhetőnek bizonyult, szóval ezen a téren sem érheti szó a ház elejét. Még a show-ra is figyeltek: a vetítés kimerült egy háttérvászon-képben, viszont rendesen nyomatták a tűzoszlopokat, sőt, Corey még egy impozáns konfetti-ágyút is többször segítségül hívott a hangulat fokozásához.

És hogy akkor miért nem vagyok annyira lelkes, hogy évkoncertjézzek és halmozzam a jelzőket, még azzal együtt sem, hogy egyébként kimondottan élveztem a bulit? Kizárólag a saját egyéni hülyeségem miatt, amiben viszont csak megerősített ez a fellépés. Jelesül, hogy a zenekar House Of Gold And Bones 1 és 2 lemeze, illetve a Hydrograd pár dalt leszámítva az istennek sem tud közel kerülni hozzám, és a mai napig úgy tartom, hogy a Come What(ever) May, illetve az Audio Secrecy mutatta őket a legjobb formájukban. Itt viszont összességében egyértelműen az újabb albumokra került a hangsúly (öt dallal képviseltette magát a tavalyi album, és hárommal az egyes House), ami önmagában természetesen érthető, viszont a szóban forgó nóták közül sajnos élőben sem győzött meg mindegyik. A Rose Red Violent Blue alcímével például továbbra sem tudok vitatkozni, valóban rém bugyuta, a bandához méltatlanul gyenge szerzeményről beszélünk, és sajnos a Song #3 power/popos, béna Foo Fighters-áthallásait sem sikerült megszeretnem a koncert hatására. Corey persze ezeket is faszán énekelte, szódával elmentek, viszont tényleg üvöltött a különbség mondjuk a 30-30/150-hez vagy a Made Of Scarshoz képest. Nem is beszélve az első lemezről előásott két durvulatról, a Cold Readerről és a Get Inside-ról, amelyeket egymás után nyomtak el, és számomra egyben az este csúcspontját is jelentették.

Hangsúlyozom: számomra, a közönség ugyanis nagyjából kiegyensúlyozottan fogadta az összes korszak szerzeményeit. Mert amúgy tapasztaltam némi eltérést ezen a téren is. A Cold Reader morózus riffjeire érezhetően inkább a csúnya, szakállas, sört lóbáló, már a negyvenhez közelítő férfiak hördültek fel, az újabb keletű darabokra pedig határozottan több fiatal csaj tűnt fokozottan vidámnak. (Ha már itt tartunk: irgalmatlan mennyiségű lány tette tiszteletét a bulin, és a reakciók alapján sokan közülük azonnal feleségül is mentek volna Corey-hoz, ha azt kéri tőlük. Az efféle rocksztárságtól, ikonságtól sajnos elszoktunk az utóbbi években, lassan évtizedekben, szóval én a magam részéről örültem neki, hogy legalább egy este erejéig ismét megtapasztalhattam.) Viszont minden dalra őrjöngött valaki, szóval fagyást semmi sem eredményezett, ami jó. És éppen ezért kérem is, hogy senki se bombázzon kurvaanyázó kommentekkel meg e-mailekkel, mert nem bántom a zenekart. Mint mondtam, a fentiekkel együtt is élveztem a koncertet, az meg már az én bajom, hogy a Stone Sour a lemezein szerintem nem halad jó irányba. És természetesen nem is kötelező velem egyetérteni ebben.

A legnagyobb – össznépi – együtténeklést azért természetesen a két legnagyobb sláger, a Corey által szólóban, kiválóan elnyomott Bother, illetve a Through Glass eredményezte, utóbbi után pedig már csak egy rövid ráadás fért bele az RU486 és a Fabuless kettősével. Talán a zárószám bizonyult egyedül olyannak a frissebb keletű témák közül, amely tényleg lényegesen nagyobbat ütött koncerten, mint lemezen, ez azért rendesen odavert a finisben, ezt el kell ismernem. Mint ahogy azt is, hogy hiába nem játszott maratoni hosszúságú bulit a Stone Sour, a koncert azért összességében nagyon rendben volt. A cseheknél is csak azért tetszettek annak idején jobban ennél, mert az akkori setlist sokkal inkább feküdt nekem. Ez azonban, mint említettem, az én bajom. És persze we need a living passion to believe in, burning hearts and a brand new feelin'!