Shock!

Chad Kroeger és Corey Taylor elég jó extra kampányt biztosított mind a Feed The Machine-nek, mind a Hydrogradnak egymás kölcsönös lefikázásával, és ugyan a mondás szerint jó bornak nem kell cégér, mind tudjuk, hogy a zeneiparban azért másképp működnek a dolgok. Itt sokkal inkább a mickjaggeri alapvetés az irányadó, miszerint mindegy, mit írnak rólad, csak te legyél a címlapon. Valamennyire érdekes amúgy, hogy ebben az esetben a nagyobbik hal szállt bele először a kisebbikbe, hiszen a Nickelback és a Stone Sour státusza eléggé nincs szintben, de hát ilyenek ezek a rocksztárok, folyamatosan dumálnak, az újságírók meg természetesen kapva kapnak a szépen kiemelhető tételmondatokon. Én mindenesetre jót röhögtem az egész afféron, és simán lehet, hogy a háttérben a két főhős is váltott pár vidám üzenetet...

És hogy miért is kezdem egy végső soron jelentéktelen médiabalhéval a Hydrograd recenzióját? Hát mert ugyan Chad kijelentése arról, miszerint a Stone Sour csak egy felhabosított Nickelback, a szó szoros értelmében nyilvánvalóan baromság, viszont Corey Slipknot melletti bandája még soha nem akart ennyire leplezetlenül átváltani arénamuzsikába. Nem mintha eddig ne lettek volna melodikus, dallamos dolgaik, lírai pillanataik, az új anyag összképe azonban minden korábbi munkájuknál egyértelműbben ment el egy rockosabb irányba. Ez a csapat a maga módján persze mindig is változatos volt, és annak idején pont azt szerettem meg bennük, hogy mindenféle erőltetés nélkül fértek meg náluk az üvöltősebb zúzdák a direktebb himnuszokkal meg a finom balladákkal. Az agresszió természetesen a Hydrogradról sem hiányzik, de a mérleg nyelve ezúttal egyértelműen az amerikai rockrádiókba még jól beférő dalok irányába billent. Kétségtelenül Stone Sour-ízű az összkép, de egy fokkal mindenképpen visszavettek a súlyosságból.

Mivel Corey Taylor a mai metalszíntér egyik legkarakteresebb, legnagyobb kifejezőkészséggel rendelkező énekese, és a bandában is topmuzsikusok zenélnek, elég furcsa lenne, ha nem lehetne meghallgatni az albumot. Nincs különösebb bajom ezzel a nem vészesen, de egyértelműen könnyedebbre vett irányvonallal sem – mint mondtam, simán befér az ilyesmi a csapatnál. Az viszont kisebb probléma, ha valaki slágeresedni akar, csak éppen a slágereket felejti el megírni a kísérlet során. Ezen sajnos nem tudok mit magyarázni: fikázhatja Corey meg Josh Rand a Nickelbacket, de nem kérdés, hogy melyik csapat tudott több olyan dalt feltenni az aktuális lemezre, amelyek képesek lehetnek tényleges – és nem kizárólag rock/metalra orientált – tömegeket megénekeltetni. Ezzel most nem azt mondom, hogy a Feed The Machine jobb lemez a Hydrogradnál, mert nincs is sok értelme összehasonlítani a körtét meg az almát, de ezt az albumot biztosan nem emlegetjük majd tizenöt-húsz év múlva klasszikusként. És a szélesebb tömegek sem, mert egyszerűen hiányzik belőle a kellő potenciál ahhoz, hogy még magasabb polcra katapultálja a bandát.

Ha mindezt félretesszük, egyébként rendben van az anyag. Elég jól indítanak az intró után robbanó Taipei Person/Allah Tea marósabb riffelésével, majd az óóó-zós refrénű Knievel Has Landeddel, és zeneileg sehol sem lehet belekötni a dologba, valami extra pluszt azonban nagyon hiányolok a nótákból. Egyetlen számnál sem érzem azt, mint annak idején a Bother, a Hell & Consequences vagy a Digital (Did You Tell) hallatán, amelyek bemásztak az ember bőre alá, és egyszerűen nem hagyták nyugodni. Még talán a Whiplash Pants és a Somebody Stole My Eyes egyszerre zúzós, mégis pont jól eltalált arányban dallamos súlyossága, illetve a záró When The Fever Broke ködös epikussága áll a legközelebb a Stone Sour – szerintem – legjobb arcához. A St. Marie banális, akusztikus dalolászása meg valami egészen messze esik attól, és egyszerűen nem méltó az említett Botherhez, a Through Glasshez vagy az Imperfecthez. Jobb is lett volna meghagyni Corey szólóbulijaira két félvicces feldolgozás közé, és ugyanígy néhány arctalanabb témát is simán le lehetett volna hagyni középtájról, mert a 65 perces játékidő is túl hosszúra nyúlik.

Sajnos ugyanazt a tendenciát érzem a Hydrogradon, mint kettős elődjén. Tudom, hogy sokan szeretik a House Of Gold And Bones első és második részét, de én mai fejjel sem elsősorban a tagadhatatlan megalománia, hanem sokkal inkább a megtorpanás miatt nem tudok igazán jó szájízzel emlékezni azokra a lemezekre: dalok tekintetében a Come What(ever) May és főleg az Audio Secrecy mindenképpen erősebbek voltak náluk, és ez most is áll. Valami egészen elképesztően szépen szól az anyag (Jay Ruston a mai idők egyik abszolút topproducere metalban, ha engem kérdezel), Corey mellett dicséret illeti Cristian Martuccit is a szépen kidolgozott szólók miatt, de maguk a számok lehetnének ennél izmosabbak is. Tragédiáról nincs szó, de a húbazmegdejóez-érzéstől sajnos elég messze áll a lemez.