Shock!

Az előző Nickelback-lemez, a még a csapathoz képest is extrán poposra és rádiósra vett No Fixed Address elég rettenetesre sikeredett. Ugyan a zenekar régóta azon arénabandák sorát gyarapítja, akiknél igazából nem számít sokat, hogy milyen az éppen aktuális új lemez, azért alighanem Chad Kroegerék is érezték, hogy még tőlük is túlzás volt gyakorlatilag egy teljes albumon át mucinban fetrengeni, és Flo Ridát is vendégül hívni ehhez, így a Feed The Machine-t már az előzetes nyilatkozatokban is jóval harapósabbnak ígérték. A beharangozások hálistennek nem hazudtak, a banda visszakanyarodott korábbi önmagához.

A Nickelbacket övező iszonyatos közgyűlölet olyannyira dögunalmas és szétkoptatott téma, hogy már én is unom állandóan részletezni minden alkalommal, amikor a csapatról írok. Szerintem kábé annyira menő és naprakész dolog 2017-ben úton-útfélen őket basztatni, mint Torgyán-vicceket mesélni, vízbülazokszigéntezni vagy repatarurgyánozni, így a kötelező köröket ezúttal hagyjuk is, az őszi budapesti buli kapcsán utoljára fejtettem ki, mit gondolok a témáról. A lényeg, hogy amennyiben bírod a csapatot, a Feed The Machine egy kimondottan szerethető Nickelback-lemez lett. Üresjárattól mentesnek nem nevezném – talán az All The Right Reasonst leszámítva mindig becsúsztak náluk töltelékek is a menetrendszerű nagy nóták mellé –, de a mérleg egyértelműen pozitív.

A lemez kimondottan harapósan indul a címadó és a Coin For The Ferryman kettősével, ezek egyértelműen a banda legjobban megfogalmazott szerzeményei közé tartoznak a Dark Horse utáni korszakból: kellően húznak a gitárok, Chad védjegyszerű dallamai elsőrangúak, és persze ragadnak is a fülbe, ahogy kell. Lehet, hogy büntetendően klisés a „We're smokin' dynamite, too many fuses to light" duma a refrénben, de akkor sem vagyok képes elhessegetni hetek óta... Ugyanezt az iskolát követi a Must Be Nice, ahol a mondókás megközelítésű verzékben valami nagyon durván a '80-as éveket idéző érzésvilág érhető tetten. A Mutt Lange-féle albumon szerepeltek hasonló hangulatú témák, és a csapatnak marha jól is áll ez a modernizált rockdizsis vonal, jusson eszedbe róla akár a Def Leppard, akár a ZZ Top, akár Don Henley (akit ugye nemrég fel is dolgoztak). A legjobb riff díját azonban a For The Rivernek szavazom meg, ahol ugyanez az iskola jellemző, viszont közben mintha csak a banda egykori nagy cimborája, Dimebag Darrell vezette volna Kroeger és Ryan Peake kezét, és a kezdőtéma valami egészen gyilkos. És ha már ilyenek az alapok, egy hasonlóan szépen elkapott, Dime-ot és Eddie Van Halent egyaránt megidéző, fasza szóló is helyet kapott benne magától Nuno Bettencourttől... Ezeknél kevésbé nyilvánvalóbb, de hasonlóan erős a The Betrayal – Act III, a zenekar történetének egyik legsúlyosabb darabja is, a Silent Majority rádiórockja meg nekem annyira nem fekszik, de biztos vagyok benne, hogy sokaknak épp ez lesz a kedvence a lemezről.

Aztán a fentiek mellett persze ezúttal is akadnak bugyinedvesítő-könnycsorgató pillanatok, és ezeket már kevésbé érzem átütőnek. Nem a lassúság a bajom, de a Song On Fire például megint ugyanaz a líra, amelyik minden albumukon szerepel, némelyiken több kiadásban is. Szépen megírták, de nagyon unalmas megint más szöveggel hallani ugyanazokat a fordulatokat. Az Everytime We're Together egy fokkal életrevalóbb fél-lassú, de ugyanígy nem először és nem másodszor újrahasznosított panelekből építették fel, és az After The Rainre is ezt mondanám, viszont a verze hangszerelése utóbbiban abszolút nem tipikus, és nagyjából meg is menti a kliséhalmozó refrént. A lassabb pillanatok közül a fentieknél egy fokkal kevésbé nyilvánvaló Home viszi a pálmát szerintem, meg a szépen összerakott The Betrayal – Act I finom, akusztikus instruja.

Mint a fentiekből látszik, nem tökéletes lemez a Feed The Machine, viszont ami jó róla, az tényleg jó lett, az előző albumnál meg tényleg kategóriákkal ütősebb. Sőt, az azelőttinél is jobb. A Dark Horse-nál viszont nem, úgyhogy maradjunk egy lefelezett pontszámnál.