Shock!

Alberta és Ontario egyesítette erőit erre a turnéra, és a két kanadai rockcsapat kiütéses győzelmet aratott Budapesten is – nagyjából így lehetne összefoglalni a Nickelback és a Monster Truck péntek esti koncertjének tanulságait. Mindez persze elég kevés lenne, ha pedig a főzenekar kiemelten ellentmondásos, megosztó voltát vesszük alapul, nem is feltétlenül mutatja meg a teljes ábrát. Lényeg, ami lényeg: Chad Kroegerék zenéjében, attitűdjében, színpadi jelenlétében, sőt, közönségének összetételében is minden egyesül, amire huszonöt-harminc évvel ezelőtt is sikkes volt köpködni bizonyos körökben. Azonban semmi okuk sincs arra, hogy emiatt zavartassák magukat, miközben egy teljes estényi programot képesek felépíteni csak és kizárólag hatalmas slágerekből.

A Monster Truck esetében már a kiválóan sikerült idei Sittin' Heavy album alapján is gondoltam, hogy jók lesznek, azt azonban nem, hogy az ontariói négyes ilyen fölényes magabiztossággal csavarja majd az ujja köré a főbanda közönségét. Sokszor leírtuk már, hogy mainstream sikercsapatok előtt arénabulikon bemelegíteni ugyan nagy lehetőség, de valahol hálátlan feladat is, hiszen a nézőket baromira nem érdekli, ki erőlködik odafent a nagy slágerekig. Emellett sok klubokban szocializálódott csapat nem is igazán áll még készen arra, hogy ilyen méretekben is megállja a helyét. Nos, a Monster Truck marhára nem ilyen, és tényleg mindent elárul arról, mennyire jók voltak, hogy nagyjából a műsor derekáig kellett eljutniuk, és a küzdőtér már a keverőig villázott rájuk. Mindehhez ilyen léptékekben persze a hatásosan megírt dalok mellett színpadi jelenlét is szükségeltetik, amit a zenekarban elsősorban Jeremy Widerman gitáros hoz. Gyakorlatilag végig minden szem rá szegeződött, ugyanis a srác klasszikus lelőhetetlen, kiszámíthatatlan rock'n'roll vadállat. Félmeztelen kiállása és féllábas ugrálása, szüntelen ide-oda rohangászása alapján egyértelmű, hogy Angus Young volt a példaképe, és mivel a legtöbb rockzenekarba elkelne egy Angus Young, mondanom sem kell, mennyire jót tett mindez a látványnak és a hangulatnak...

Persze nem akarok úgy tenni, mintha a Monster Truck csak Jeremy miatt lett volna jó, de mivel Steve Kiely dobos mellett Brandon Bliss billentyűs is kötött helyen játszik, Jon Harvey énekes/basszer meg nem különösebben szószátyár vagy színpadszántó arc, mindenképpen Widerman játszotta a főszerepet. Meg persze a nagyszerű dalok, amelyek élőben is ugyanolyan meggyőzőek voltak, mint lemezen, különös tekintettel a Don't Tell Me How To Live-re – utóbbi valószínűleg hosszabb távon is a csapat örök himnuszává válik majd. A For The People southern slágeréhez Ryan Peake is feljött némi vendégeskedésre a honfitársakhoz, de ekkorra igazából már nélküle is megnyerte a csatát a Monster Truck, mire pedig eljutottak a műsor végéig, tényleg mindenki hangosan ünnepelte őket. Nem is emlékszem, mikor tapasztaltam hasonlót efféle nagy bulin az előzenekar alatt... Ebből persze adódik a törvényszerű következtetés is, hogy ez a csapat még elég sokra viszi, amennyiben nem szúrnak el valamit irgalmatlanul. Ha Chad Kroegeréket nem is fogják majd be (ahhoz azért túl karcosak, koszosak), a Black Stone Cherry meg az Airbourne szintjére simán felnőhetnek a következő években, és meg is fogják érdemelni ezt. Ha még nem hallottad volna az új albumukat, ne késlekedj tovább!

A Nickelback változatlanul a világ egyik legmegosztóbb csapata, mindez ráadásul olyannyira közhelyes és közismert tény, hogy a csapatot övező gyűlölethullámokkal még egészen komoly elemzések is foglalkoztak az utóbbi években. Szerintem ugyanakkor nincs ezen mit túldimenzionálni. A zenekar kommersz, mainstream, tömegeket megmozgató rockja elsődlegesen azért vált ki egyesekből ösztönös utálkozást, mert kommersz, mainstream és tömegeket megmozgató, az ilyesmi pedig – mint tudjuk – ciki, és alapból utálni kell. Szerintem amúgy jó másfél évtizeddel ezelőtt maga a Roadrunner is nem keveset tett azért, hogy mindez így alakuljon, amikor mindenáron a poszt-grunge skatulyával marketingelték Chad Kroegeréket, és emiatt téves képzeteket keltettek egy csomó mindenkiben. Miközben a Nickelback igazából már akkoriban sem volt más, mint manapság: egy kommersz, mainstream, tömegeket megmozgató rockot játszó csapat. Ezt a zenét pedig igazából mindig is jól nyomták, még ha nyilvánvalóan ugyanúgy nem kell náluk filozofikus mélységeket, nagy gondolatiságot keresni, ahogy mondjuk a '80-as években a Poisonnál meg a Warrantnél sem kellett. Ez szórakoztató zene, ha úgy tetszik, soundtrack a mindennapokhoz, és kész – viszont ahogyan ez a koncert is fényesen bizonyította, a köpködőkórus azért elég alaposan alábecsüli a dolog zeneiségét.

A legutóbbi Nickelback-lemez cukrossága egyébként már nekem is sok volt (még a fentiek fényében is), élőben viszont egyrészt nem a No Fixed Addressre helyezték a fókuszt, másrészt még a zenekar munkásságának ismeretében is sokkoló volt szembesülni vele, milyen játszi könnyedséggel tölt meg a négyes egy csaknem kétórás műsort slágerekkel. Már úgy értem, tényleges slágerekkel: ha valakit csak úgy berángattunk volna az utcáról a koncertre, aki még a zenekar nevét sem tudja fejből, jó eséllyel az is képben lett volna az elhangzott dalok mintegy nyolcvan százalékával kapcsolatban. Hirtelen nehéz lenne a 21. századból olyan hardrock-csapatot mondanom, akinek mindezt sikerült így elérnie... És mint általában az e szinten mozgó zenekarok, úgy természetesen a Nickelback is vérprofi előadók gyülekezete, akik ösztönösen, letaglózó rutinnal állítanak a maguk oldalára egyszerre többezer embert, viszont végig ügyelnek arra, hogy a rutin ne tűnjön hideg, lélektelen ipari kaszálásnak. Igen, nyilván biztosra mentek (arénaszinten nem is nagyon lehet spontánnak lenni), de mint mondtam, ez azért nem olyan nehéz ennyi sikerdallal... Így aztán mire lement az Edge Of A Revolution – Something In Your Mouth – Animals – Too Bad kezdőnégyes, és megérkezett az első lírázós blokk a Far Awayjel, a Photographfel és az If Today Was Your Last Dayjel, már túlzás nélkül óriási hangulat kerekedett odalent, ami aztán végig ki is tartott.

Mivel a Nickelback esetében általában gyalázkodni vagy lenézően mosolyogni szokás, ritkán esik szó róla, mennyire jó zenészek játszanak a csapatban. És itt most nem Kroeger lemezminőségű énekléséről és a hasonlóan izmos vokálokról beszélek, mert ezeket a képességeket hümmögve ugyan, de általában még a zenekart gyűlölők is elismerik. Hanem mondjuk arról, hogy a Ride The Lightning-pólós Daniel Adair elementáris erejű, roppant okos és technikás dobjátéka egyenesen lenyűgöző, igazán hagyhatnák játszani például a lemezeken is. Meg arról, hogy a Chadet szólóénekben is sokszor kisegítő Ryan Peake gitárjátéka is mennyire egyben van – sőt, ha már itt tartunk, a főnöké is... Mike Kroeger ugyan háttérarc, viszont az ő alapozása is nélkülözhetetlen az összképhez, Adairrel karöltve meg olyan témákat nyomott néha, amelyek nagyszerűsége igazából még nekem sem tűnt fel eddig a lemezek kristálytiszta hangzásképébe simulva. Vagyis abban lehetnek véleménykülönbségek, hogy a dalok tökéletesen megírt pophimnuszok avagy nyálas, gyomorforgató giccsparádék-e, a dolog zeneisége viszont ezzel együtt is elvitathatatlan.

Emellett koncerten még nyilvánvalóbbak a Nickelback hajmetalos-arénarockos gyökerei, mint az albumokon. Néha szó szerint olyan volt a feeling, mint valami klasszikus Def Leppard- vagy Bon Jovi-videó alapján képzeli az ember a '80-as évek Amerikájának nagy bulijait. A Nickelback persze mindennek a 21. századi változatát hozza, de nem kérdés, honnan érkeztek. Nem véletlen, hogy a saját slágerdalok közé szuszakolt, egyébként marha jól feldolgozott Don Henley-örökzöld, a Dirty Laundry is tökéletesen illeszkedett a műsorba. Amúgy meg tényleg egymás után jöttek a nagyobbnál nagyobb rádiós sikerszámok a Somedaytől kezdve a When We Stand Togetherig, sőt, még a főnök szuperhősös szólóslágere, a Kiss From A RoseHero is felcsendült. És valahogy még a sok lírázás ellenére sem ült le a buli, amihez bizonyára az is hozzájárult, hogy az idő előrehaladtával nyilvánvaló lett: maga a zenekar is kimondottan élvezi az estét, amelybe egyébként ténylegesen bevonták a közönséget is. És persze itt is muszáj megjegyeznem, hogy Chad és Ryan mozgása, dumálásai, átkötői, a piákat szállító, Bradley nevű road állandó színpadra rángatása, netán a Tamás nevű srác felcitálása némi Rockstar-énekés erejéig egyaránt a '80-as évek klasszikus rockklisé-forgatókönyvét követték. Tényleg nem értem, kinek a fejében fogant meg a Silver Side Up környékén, hogy ezt a zenekart a grunge-hősök utódjaként kellene eladni a közönségnek...

Az előző budapesti bulin nem voltam, így nincs összehasonlítási alapom, de anyánk, aki hideget-meleget kapott az akkori koncertbeszámoló után, már közben is írta, hogy ez a mostani fellépés SOKKAL jobb annál. Ezért aztán bátran ki merem jelenteni: a rendes játékidő végét a How You Remind Me-vel igazi népünnepéllyé változtató, majd a bulit egy Ryan által énekelt Foo Fighters-feldolgozással (Everlong) és a klasszikus Mood-riff ikertesójával operáló Burn It To The Grounddal záró Nickelback határozottan óriási formát mutatott a hét-nyolcezres konfigurációra kialakított, korrektül megtelt Aréna színpadán. Nyilván lett volna még mit játszani (Never Again, Follow You Home, Fight For All The Wrong Reasons, Shakin' Hands, Just To Get High, This Afternoon), de tényleg nincs mibe belekötni, még a nem kedvelt dalokat (például a What Are You Waiting Fort) is el tudtam viselni ebben a tálalásban. Utálni meg aztán főleg nincs mit. Aki a '80-asok arénarockjának híve, és most nem jött el, annak javaslom, hogy legközelebb ne maradjon otthon – garantáltan rég nem tapasztalt jó érzések támadnak majd benne.