Shock!

Ismét egy több mint korrekt összeállítású koncert Budapesten. In Flames-éket ugye mindig jó látni, ráadásul a gyenge hangzású Szigetes koncerten nagyon nem laktam jól velük, a Sepultura pedig meghatározó tinédzserkori überkedvenc, még akkor is, ha ez a banda már nem az a banda. A közönség a két illusztris fellépőnek köszönhetően folyamatosan gyűlt és gyűlt, a végére össze is jött egy bő háromnegyedház, ami szerintem kimondottan jó eredmény ilyen koncertdömping és a nem túl olcsó jegyár mellett.

A számomra teljesen ismeretlen Dagoba zenekar fellépése szintén teljesen ismeretlen okokból elmaradt, ami különösebben nem viselt meg, arra viszont nem számítottam, hogy a Sepultura ennyire jó lesz. Előrebocsátom, hogy a Max kiválása óta megjelent lemezek minden jóindulatom és rengeteg abortív “azért is szeretni fogom” próbálkozásom ellenére sem tudtak meggyőzni, a 3 évvel ezelőtti mezőtúri bulit a vérszegény, erőtlen hangzás miatt nem tartom számon legfeledhetetlenebb koncertélményeim között, most meg ráadásul még Igor Cavalera sem jött el velük.

Összességében tehát minden az ellen szólt, hogy igazán lelkesedjek, de a helyzet az, hogy már a nyitásnál éreztem: ez bizony nagyon be fog jönni. A perverz módon a Soulfly-t is megjárt Roy Mayorga egyből olyan vadállati intenzitással esett a doboknak, ami még a zseniális ütősökben nem szűkölködő extrém metal mezőnyben is ritka, így eleinte nem is nagyon lehetett másra figyelni, csak rá, de az egyébként teljesen vállalható módon megdörrentett friss nyitónóta után érkező Refuse / Resistnél azt kellett észrevennem: nemcsak jól szólnak, hanem kimondottan energikusan is játszanak.

Nyilván a Sepultura tagjai is érzik, hogy a tüskés újabb szerzeményeket annyira nem kedveli a nagyérdemű, ezért ugyan be-beszúrtak ezek közül is néhányat, de a hangsúly a régi nagy nótákra került. A most is igen barátságosan, rokonszenvesen viselkedő Derrick Green becsületesen teljesített, még ha a hangja messze nem is olyan karakteres, mint Max Cavaleráé volt, de én bizony a műsor jelentős részében még akkor sem bírtam levenni a szememet Mayorgáról, ha a fekete srác a maga két méterével és folyamatosan düllesztgetett szemeivel kimondottan látványos figura. A piros-fekete punkfrizurát viselő kis fickóról eddig is tudtam, hogy nem semmi, amit művel, de ilyen lehengerlő teljesítményre azért nem számítottam tőle. Láthatóan transzba esve, döbbenetes intenzitással és érzéssel csépelte a dobokat, egyetlen percre sem juttatta eszembe azt, hogy igazából nem neki kellene ott ülnie, hanem Igornak.

A fogadtatás egyébként önmagáért beszélt: a közönség eleinte csak óvatosan figyelgette a bandát, de ahogy haladt előre a műsor, úgy vált egyre harsányabbá az ováció, felharsant a banda nevét kántáló kórus és beindult a tombolás. Mezőtúron nagyon hiányoltam a második gitárt, ott egyszerűen nem tudták jól megszólaltatni a klasszikus thrash felállásra íródott klasszikusokat Andreas hangszerével, most azonban nem volt hiányérzetem. A szimplább Troops Of Doomnál Derrick is gitárt ragadott, de érdekes módon így sem szólt erőteljesebben ez az őspusztító zöngemény, mint a Dead Embryonic Cells, az Arise, és a tényleg nem várt, fékevesztett őrjöngést kiváltó Beneath The Remains egyetlen hathúrossal. Nem számítottam a Roots lemez egyik kevésbé egyértelmű darabjára, a hipnotikus Breed Apartra sem, de ennek is igencsak tudtam örülni. Feszesen, összeszedetten nyomultak - egy ilyen dobossal mondjuk nem nehéz -, Paulo Jr. szokása szerint csak szinte észrevehetetlenül álldogált baloldalt, Andreas viszont láthatóan élvezte a koncertet, és még a mikrofonhoz is odamerészkedett a rövid Hand Of Doom részlet erejéig (amit egyébként vérciki módon szinte senki sem ismert). Egy szó, mint száz, az utóbbi 8 év fényében nem számítottam rá, hogy ennyire tetszeni fognak. Még ha van is igazság abban a kijelentésben, mely szerint kicsit olyan ez a mostani felállás, mintha a Metallica Hetfield és Lars nélkül állna ki a színpadra, a Sepultura bizony meggyőző volt ezen az estén, még azzal együtt is, hogy alig két hónapja Max is ugyanezeken a deszkákon játszott a Soulfly eddigi legerősebb felállásával.

Egy In Flames koncert minden szempontból biztos befektetés, meg sem fordult a fejemben, hogy Jesperék esetleg csak 99 százalékosan teljesítenek majd. A svédek tarsolyában immáron nyolc nagylemez van, így tudnak miből válogatni, meg hát valljuk be: gyengébb dalokat nem is igazán szokásuk írni. A színpad elé áttetsző fehér függöny került, ami csak a Your Bedtime Story Is Scaring Everyone intro végén hullott le, a hangulat pedig ekkorra már pattanásig feszültté fokozódott. A jól bevált Pinball Map kezdés alatt kicsit furcsállottam a hangzást, de aztán rájöttem: csak azért kellett szokni, mert pont úgy szóltak, mint az utóbbi lemezeken, vagyis mélyebben, kevésbé körvonalazottan, mint azelőtt. Daniel Svensson dobjait az első másfél szám alatt egyébként mintha csak egy üvegfal mögül lehetett volna hallani, de aztán elmúlt ez a bizarr tompaság és az ember átadhatta magát a jobbnál jobb dalok felhőtlen élvezetének.

Anders Friden nem tartozik a legszószátyárabb frontemberek közé, most mintha a kelleténél egy kicsivel több almabort is fogyasztott volna a buli előtt, de ahogy kiállt a színpadra ingben, nyakkendőben a maga “hatalmas” rasztáival, az azért igen hatásosra sikeredett. A többiek is hozták a formájukat, a Jeff Hanneman svéd alteregójaként is leírható Jesper Strömblad, és a széttetovált Björn Gelotte összhangja tanítanivaló, az ősember-külsejű Peter Iwers meg jól elmolyol a háttérben. A kihagyhatatlan underground slágerek (System, Trigger, Drifter satöbbi) mellett megidézték az egészen korai érát is (a Behind Space ’99-es verziója még mindig gyalul), de bőkezűen mérték az egyébként kiváló friss Come Clarity legjobb pillanatait is. Ezek közül talán a Crawl Through Knives és a Take This Life működtek a legjobban, de érdekes volt hallani a meglepetésszerűen előrántott címadó témát is. A koncert csúcspontját számomra azért örök kedvencem, a Colony és a Reroute lemez Cloud Connectedje jelentették: előbbi szokás szerint ökörként húzott a maga masszív riffjeivel, utóbbit pedig annyira energikusan vezették elő, hogy egyből a fülemig szaladt a szám.

Amit egy kicsit sajnálok, az az, hogy a zenekart egy új szintre helyező Reroute To Remain óta mintha egyre inkább megfeledkeznének a Colony előtti lemezekről. Értem én, hogy az utóbbi években In Flames rajongóvá avanzsált fiatalabbak annyira nem ismerik a régi albumokat, és inkább az újabb keletű szerzeményeket szeretnék hallani a koncerteken, de azért nagyon jó lenne még valaha élőben hallani az Artifacts Of The Black Raint, a Jotunt vagy a többi patinás és mellesleg kiváló nótát a Jester Race-ről meg a Whoracle-ről. A Moonshield és az Episode 666 összegyurmázott változata jól esett ugyan a fülnek, de nagyon kevés volt, nekem legalábbis biztosan. Ez persze nem zavarta meg a feltűnően sok 15-16 évest rejtő közönséget a fékevesztett tombolásban. A fényshow is kimondottan ízlésesen eltaláltra és hatásosra sikeredett, ami csak fokozta a hangulatot.

Az In Flames általában nem játszik 70 percnél tovább, de most a szokásosnál hosszabb programot nyomtak: a ráadást a nagy közönségkedvenc Only For The Weak vezette fel a hozzá dukáló tömeges fel-le ugrálással - kétségtelenül ez az egyik legjobb koncertnótájuk -, majd érdekes módon egyben nyomtak le három Soundtrack-dalt a műsor végén. Talán ez a lemezük áll hozzám a legkevésbé közel, de a Quiet Place, Touch Of Red, My Sweet Shadow zárás viszont több volt, mint pazar, meg is fogadtam: ha lesz egy kis időm, nekifutok majd megint a 2004-es anyagnak, hátha ma már jobban működne.
Mivel még rengeteg koncert van hátra idén, egyelőre nem teszek nagy megállapításokat, de eddig nálam ez az este vitte a pálmát 2006-ban, mindenki sajnálhatja, aki kihagyta.

Fotó: Valentin Szilvia