Shock!

Van valaki aki még nem tudná, hogy a Stone Sourban maszktalankodik két Slipknotos? Méghozzá Corey Taylor énekes és Jim Root gitáros. A történet a következő. 1992-ben (!) Corey és Joel Ekman (dobos) alapította a zenekart, hozzájuk csapódott egy régi jó barát, Shawn Ecinomaki (basszusgitáros), így kluboztak szerteszét mindig másik gitárossal, amíg '95-ben meg nem ismerkedtek Jim Roottal.

Innentől kezdve írogatták a dalokat közösen, de semmi extra nem történt velük, ezért eshetett meg, hogy Corey '97-ben a Slipknothoz csatlakozott. Joel családalapításba fogott, Jim pedig egy év múlva lett Slipknot tag. Shawn pedig háttérmunkásként szegődött a maszkosokhoz. És akkor a Stone Sournak befellegzett. Egészen addig, amíg Josh Rand gitáros - szintén egy jóbarát - felkereste Coreyt néhány dalával. Másfél évig tököltek a dalokkal, aztán kitalálták miért ne keltsék életre a zenekart és miért ne az eredeti tagokkal? S lőn. Hat évvel az utolsó fellépésük után jöttek így össze és támasztották fel a Stone Sourt. (Egyébként már várható volt, hogy lassan megszabadulnak így-úgy a maszkoktól a 'knotosok, mielőtt végleg belerohad a fejük. Amúgy meg tökmindegy hogy néznek ki, egyszerű srácok, minden csoda három napig tart.)

A hosszú bevezető oka annyi, hogy eloszlassam a félreértéseket, miszerint a Stone Sour egy, a Slipknot sikere mellett elevickélő pénzcsináló projekt lenne. Biztos lesz belőle kasza, de a zene megérdemli, nagyon is! Arról sajnos nincs jelen pillanatban infóm, hogy a dalok közül van-e régi szerzemény vagy mind friss, előbb-utóbb ez is ki fog derülni. El ne felejtsem megemlíteni, hogy néhány dalban vendégeskedik Sid Wilson (Slipknot DJ), de korántsincs annyira az előtérben, mint az anyazenekarában, a háttérben színesít csupán.

Ha valakinek a Slipknot túl brutális, de szimpatikus volt az énekes hangja, annak a Stone Sour a tökéletes megfejtés, a zene egyfajta keveréke az amerikai dallamos/súlyoskodó/érzelmekben dús/kicsit slágeresbe hajló/de mindenképpen modern zenéknek (hatalmas jópont, nem lehet skatulyázni és hasonlítgatni sem igazán), Corey meg olyanokat énekel!!! Teljesen másképp mint a Slipknotban, nagyon kevés helyen hasonlít eddigi önmagához, akkor is inkább az üvöltéseknél. Az leszögezhető, hogy aranyból képződött a torka a srácnak! Eddig is imádtam, de most már végképp meggyőzött a tehetségéről.

A zenére meg nem lehet más jelzőt illeszteni, mint azt, hogy színes. Az egyszerű beindulós rocknótától kezdve (nyitó Get Inside, állat jó dal, és az első klipnóta vagy a Ministry hatású Tumult) a fájdalmasabb elborulásokon át (Inhale - ebben valami hátborzongató a refrén) a vérpezsdítő lüktetésekig (Choose - az egyik favoritom a lemezről, nagyon ott van!). Aztán van egy csodaszép lírai akusztikus, vonósokkal megtámogatott dal, a Bother (második klipes dal, igényes ez is, mint az első), a szívnek meg kell szakadnia, tényleg. Ja, jók a szövegek is, csak úgy mellékesen. És így tovább. Lehetne elemezni őket egyesével, én inkább azt ajánlom, hallgassátok meg. Az utolsó track majd' három perces szövegelés, a miértjét nem értem, de majd megmagyarázzák ezt is valahol, bár a fákkjúzást utálom, ezért itt kikapcs.

Hogy néhány támpontot mégis adjak, kik azok, akiket megtalálhat a Stone Sour (hozzáteszem: NEM hasonlítgatok), mondjuk a Deftones, Alice In Chains, Engine, de még a Tool kedvelők táborában is biztos tetszést fog aratni. Ezt hívják igényes amerikai zenének. Kár, hogy olyan kevés van belőle. Sokat gyötörtem a lemezt, mielőtt nekiültem volna értékelni, de nem csökkent a szememben, inkább egyre jobban a szívemhez nőtt. Hozzá kell tennem mindehhez, hogy annyira nem vagyok elfogult, hogy bármelyik 'knot tag próbálkozásait feltétel nélkül szeressem. Viszont. Ehhez nem kellene az anyazenekar óriási sikere, önállóan is megállná a helyét. Ezért ennyi.