Shock!

Tizenhét év és hat stúdiólemez után végre eljutott hozzánk Amerika egyik legismertebb poprock arénazenekara, a Shinedown. Épp ideje volt. Mostanában tényleg úgy érzem magam, mint amikor nyaranta fesztiválozni jártam, minden este koncert és nincs idő feldolgozni a valóban masszívan pozitív élményeket. 18-án este is két helyen kellett volna lennem egyszerre, de a Shinedown közelebb állt hozzám, mint az Asking Aleksandria/Bullet For My Valentine (a neve ellenére), ezért nem volt kérdés, hogy hol leszek hétfő este.

A nyitó hazai New Friend Requesttel előzetesen egy klip formájában találkoztam, és az alapján döntöttem el, hogy megnézem őket, ha alkalmam nyílik rá. Pofás, modern metal(core) zenéjük ugyan nem hoz sok újdonságot, de rendben volt a kiállásuk, meg a dal sem volt rossz. Sajnos azonban a Barba Track színpada még túl nagy falatnak bizonyult számukra, és ez főleg a frontember, Kerecsen Lászlón múlt, aki ugyan igyekezett megnyerni magának a közönséget, de sajnos a dallamos témák nagyon nem voltak a helyükön, gyakorlatilag végig tök hamis volt az ének. Hogy ez most annak köszönhető, hogy nem hallotta rendesen magát, vagy élőben tényleg ennyire képes, ki tudja, de ez így nagyon nem volt oké.

Az sem volt túl jó ötlet, hogy minden szám között hosszan beszélt a közönséghez, ami borzasztóan megakasztotta a lendületet, kétoldalán a hangszeresek ilyenkor csak tébláboltak, és nehéz volt újra megtalálni a tüzet, hogy folytatódjék a mozgás. Továbbá a túlzásba vitt káromkodás sem színpadra való, nem illik oda, a magyar nyelv elég gazdag ahhoz, hogy a sok kibaszottul, kurvára, stb helyett találjanak valami más kifejezést, ami passzol a hangulathoz és a mondanivalóhoz. Sajnos ez így együtt elég volt, hogy a dalokra kevésbé tudjak (akarjak) koncentrálni. A srácok a Depresszió basszusgitárosával álltak egyébként színpadra (és mivel nem követem a Depit, nem volt ismerős a srác), aki érezhetően a legrutinosabb volt közülük a színpadon. Az utolsó számban a hölgy vendégénekessel kicsit javítottak a renoméjukon, ott kelt életre igazán a zenekar. Sok klubbulit a csapatnak, ott ki lehet köszörülni a csorbákat, aztán majd meglátjuk, mennyi eltökéltség szorult beléjük.

Májusban jelent meg a Shinedown Attention Attention címet viselő új lemeze (három évvel az előző után, nem kapkodták el túlzottan), amibe még nem futottam bele, igaz, nem is igyekeztem, mert nem sok jót hallottam róla. A koncerten mégsem éreztem kiugróan másnak, vagy egyenesen rosszabbnak az új dalokat, amit talán elvitt az élő zene lendülete, ki tudja, mindenesetre a Devilt azonnal megjegyeztem (ami a setlist utoldó dalaként hangzott el), és kimondottan tetszik azóta, tehát nem kérdés, hogy érdeklődve fogom meghallgatni a teljes albumot is.

Nem gyengén indítottak, egy megaslágerrel, a Sound Of Madnesszel, ami kábé megalapozta az egész este hangulatát: az első másodperctől az utolsóig megállás nélkül pörgött, mozgott az egész zenekar, ha klisékkel szeretném érzékeltetni: magas hőfokon égett mindenki, Brent Smith meg két másodperc alatt kenyérre kente a közönséget. Apró termete ellenére bivalyerős és hibátlan a hangja, frontembernek meg elképesztően szuggesztív, a top 10-ben benne van ebben a műfajban. Mozgásra mint egy kis mini admirális, úgy vezényelte le a koncertet, jellegzetes, szaggatatott mozdulatokkal gesztikulált végig, amihez még fekete, egyenruha-szerű öltözéke is sokat hozzáadott. Persze mindig rá tudunk csodálkozni, ha egy zenekar ennyire végtelenül profi és pontosan azt hozza, amit a klipekben, és amit igazából kötelező is hozniuk azon a szinten, amin ők léteznek, de azzal talán egyetértetek velem, hogy ÍGY kizárólag amerikai bandák tudnak mozogni, természetesen nem feledve a kisugárzást sem. Az európai csapatok ennyire zsigerileg valahogy nem érzik ezt a fajta arénarockot.

A zenészek is óriási formát nyújtottak, Eric Bass basszusgitáros és a Zach Myers-t helyettesítő kisegítő gitáros alaposan bemozogták a rendelkezésükre álló teret, kokettáltak a közönséggel, Barry Kerch meg megállás nélkül vigyorogva röptette rasztáit a dobcucca mögött. Örök kedvencemet, a Bullyt másodikként játszották (2012-ben sokszor loopban hallgattam ezt a dalt), és szerencsére nem vitték túlzásba a lírázást sem: az ötödikként elhangzó I'll Follow You, meg kicsit később a Unity és a Second Chance sem törte meg a lendületet, ellenben Brent óriásit énekelt mindegyikben, tényleg zseni a fickó. Meg volt ugye a Lynyrd Skynyrd-feldolgozás, a Simple Man, libabőrös lett ott mindenki, bizton állítom.

A nyolcadik Enemies-nél jött minden rajongó álma: Brent a közönség közé ment, végigsétált, énekelt kicsit itt-ott, (egyébként érdemes rákeresni egy fesztiválos Enemies felvételre, az tényleg szenzációs, ahogy azon a nagy tömegen átvágja magát, a mai paranoiás világban meg főleg), innen meg aztán TÉNYLEG csak nyerni lehet. A közönség szintúgy fantasztikus volt, együtt énekeltek, ugráltak, mozogtak, és ugyan közel nem volt teltház, de a nagyjából félháznyi fanatikus rajongótábor lelkesedése láthatóan magával ragadta a zenekart is. (Jó, csajmágnes zenekar, tegyük hozzá.) Ha akarnék, sem tudnék hibát találni a koncertben, az, hogy ráadás nem volt, csak egy kompakt szett, nem lehetett meglepetés az internet korában, amúgy meg ez pont így volt tökéletes energiabomba. Ezek után, ha bármikor erre jönnek, vevő leszek a koncertre, ez nem kérdés.

(Ezt meg csak így utólag zárójelben: két napig tépelődtem, mi volt az a nagyon FURA az énekes kisugárzásában, aztán rájöttem, simán csak a hülyegyerekfrizura miatt éreztem, hogy nem stimmel valami, ez az a bilihaj, amit Jim Carrey is viselt a Dumb és Dumberben. Legközelebb remélhetőleg hátrafésüli a frufrut, jobb lesz az úgy mindenkinek.)