Shock!

Mikor szűk egy évtizede Tomi Joutsen váltotta az Amorphis élén Pasi Koskinent, a banda egyértelműen új erőre kapott, minek eredményeként megszületett az Eclipse, egy, a gyökerekhez és a hörgéshez visszanyúló, méregerős album. A következő lemezekkel aztán ugyanezt az utat járták tovább, épp csak hangyányival minden egyes alkalommal gyengébb minőséget produkálva. Ez aztán odáig fajult, hogy a 2011-es The Beginning Of Times szinte észrevétlenül ment el mellettem, így nagyon kellemes meglepetést jelentett, hogy a tavaly kiadott Circle-lel ismét sikerült egy roppant izmos dalcsokrot összeállítani, mely véleményem szerint a legjobb a Tomi debütálását jelentő Eclipse óta. Mi sem bizonyítja mindezt jobban, hogy annak ellenére is igen komoly nézőszám várta a finn hatost, hogy bő fél évvel ezelőtt ezt a turnét már minden érdeklődő elcsíphette a FEZEN fesztiválon.

Már a bemelegítő csapat, a feröeri Hamferd fellépését is szépszámú közönség csekkolta, bár ekkor még közel sem voltunk annyian, mint az Amorphis műsora alatt. Mivel előzetesen utánanéztem a csapatnak, tudtam, hogy a Hamferd doom metalban utazik, így habkönnyű muzsikára nem érdemes tőlük számítani, de a csapat súlyossága még így is meglepett. Képzelj el hat fekete öltönybe és nyakkendőbe öltözött fickót, akik gyakorlatilag mozdulatlanul, meredten maguk elé bámulva állnak a színpadon, miközben énekesük, Jon Aldará hol gyomorból jövő, öblös hörgésével, hol pedig végtelenül elkínzott, meggyötörten fájdalmas énektémáival ostromolja a hallójárataidat. Iszonyat súlyos és nyomasztó volt az egész, de annak ellenére is érdekes, hogy sok újat nem tettek hozzá a doom metal műfajhoz. Utolsó nótájuk egy olyan hősről szólt, aki a dalban épp megfojt egy troll asszonyt. Ennél többet azt hiszem felesleges is mondanom.

Az Amorphis élő teljesítményével sosem volt gond az utóbbi években, ami leginkább annak köszönhető, hogy Tomi rendelkezik mindazon kvalitásokkal, amelyek egy frontember esetében elengedhetetlenek: remekül énekel, fazonra is nagyon rendben van, jól kommunikál a közönséggel, és iszonyú látványos, amit a deszkákon művel. Egy személyben el is viszi a hátán a koncerteket – valljuk be, a többieken nincs sok néznivaló –, még akkor is, ha éppen egy meleg nyári napon játszanak, tűző napsütésben. Így a FEZEN-en sem volt gond, de az azért továbbra is egyértelmű, hogy az Amorphis zenéje ezerszer jobban működik egy klubban, mint a fent részletezett körülmények közepette. Erről a Club 202-őt rendesen megtöltő publikum maradéktalanul meg is győződhetett, mert amit itt a srácok elővezettek, az egyszerűen hibátlan volt. Hatszor már biztos láttam a finneket, de talán ez volt mind közül a legjobb bulijuk. Épp csak kicsit rövidre fogták, de erről majd később.

A meghirdetett programnak megfelelően nyolc óra előtt nem sokkal a Shades Of Grayjel kezdtek, mely nem csak a buli, de az aktuális lemez, a Circle nyitánya is egyben. Meg egy méregerős Amorphis dal, mely mindent felvonultat, amiért szeretjük a bandát. Élőben is rendesen odatették, Tomi pedig rögtön be is dobta magát: méretes rasztái repkedtek, speciális, kétkezes mikrofonját pedig úgy szorongatta, mintha az élete függne tőle. Mindehhez némi újdonságot jelentett (legalábbis Fehérvárról nem emlékszem erre) a megjelenésében komoly steampunk hangulatot árasztó mikrofonállványa is. Sokat nem lacafacáztak, a szintén új lemezes Narrow Path, valamint a Sampo után érkezett is a slágerblokk a Silver Bride-dal és a Wandererrerel, majd a két kötelező alapvetés az Elegyről, az Against Widows és a My Kantele. Bár hosszú éveken keresztül utóbbi számított a nagybetűs Amoprhis Dalnak, ezen a bulin világosan kiderült, hogy már nem ez a finnek legnagyobb slágere. Ettől függetlenül imádom, csakúgy, mint az egész Elegyt, de sajnos ezúttal be kellett érnem ezzel a két tételével.

Főleg, hogy mire ezeket lezavarták, nagyjából már túl voltunk a műsor felén. Le is vonultak egy rövid időre a deszkákról, miközben a Tales intrója szólt, majd némi szünetet követően az Into Hidinggal robbantak be megint. A Fezenes koncerthez képest annyi változás volt, hogy ezúttal több régi dal fért be a programba, hiszen a Karelian lemezes Vulgar Necrolatry is elhangzott, illetve a múltkor kihagyott Black Winter Day is befért a ráadásba. Tokkal-vonóval sem volt az előadás több azonban, mint 85 perc, ami egy önálló turné esetében meglehetősen karcsú. Annak ellenére, hogy a záró, mára a legnagyobb slágerükké váló House Of Sleepet mindenki boldogan énekelte a csapattal, mégsem sikerült belőlük némi kis extra muzsikálást kicsikarni. Kár, mert a közönség nagyon vette a lapot, a hangzás tökéletes volt, Joutsen láthatóan roppant mód élvezte a koncertet elejétől a végéig, és úgy tűnt, a maguk visszafogott módján a többiek is jól szórakoznak. Reméljük, legközelebb a játékidővel sem fukarkodnak majd.