Shock!

Szégyenletesen nagy csúszással sikerült megírni ezt az ismertetőt régi jóbarátaink, a Holopainen / Koivusaari duó elnyűhetetlen gépezetének legújabb, immár tizenegyedik lemezéről. Talán a júliusi 40 fok, vagy a FEZEN-bulit megelőző várakozás az, ami mégiscsak meghozta a gyümölcsét, és újra jólesik meghallgatni a hamisítatlan északi dallamokat, noha megjelenése idején, valamikor áprilisban – bevallom – kicsit csalódásként éltem meg ezt a lemezt, és viszonylag hamar ráuntam.

Fura belegondolni, hogy a Circle már az ötödik lemez a sorban, amit Holopainenék változatlan felállásban készítenek el menetrendszerűen, és talán pontosan ez a beállt munkatempó az, ami rányomja a bélyegét a végeredményre. Nyilván komoly hátulütői vannak a folyamatos tagcseréknek, mégis azt kell mondjam, az Amorphis esetében ezek mind azt eredményezték korábban, hogy minden egyes albumukat komoly izgalommal lehetett várni, hiszen sosem lehetett előre tudni, mivel fognak éppen előrukkolni. Nos, ez a fajta izgalom már az előző néhány albumon eltűnni látszott, és bármennyire is hangzatosak voltak az előzetes ígéretek („eddigi legdallamosabb lemezünk", „új dimenzió", „számos újdonság" satöbbi), amiket az esetek 99,99 százalékában alapból nehéz komolyan venni, én itt semmiféle komoly előrelépést, pláne definitív Amorphis-művet nem hallok.

Oké, a legendás Peter Tägtgren nevéhez méltó ütős hangzást kreált, így talán a gitárok vastagabban szólnak, mint az utóbbi, Marco Hietala által producelt albumokon, és az olyan nótákban kifejezetten előtérbe is kerülnek, mint például a nyitó Shades Of Gray vagy a Nightbird's Song zúzós-dallamos death témái. De összességében én ezt a lemezt nem érzem semmivel erősebbnek vagy változatosabbnak, mint két évvel ezelőtti elődjét, a The Beginning Of Timest, és a számomra a Joutsen-éra egyértelmű csúcsalkotásainak számító Eclipse-nél és Skyforgernél pedig mindenképpen kevésbé izgalmas. Félreértés ne essék, semmi bajom ezzel az irányvonallal (ahogy a szaxofonos/progresszív-vonallal sem volt tíz évvel ezelőtt), inkább csak azt a fajta jó értelemben vett kiszámíthatatlanságot, változatosságot hiányolom, ami az utóbbi néhány lemezig egyértelműen megvolt a csapatnál. Ahhoz pedig nagyon nagy fanatikusnak kellene lennem, és sokkal jobban beleásni magam a szövegekbe és a sztoriba, hogy a Kalevala-motívumokat felváltó, Pekka Kainulainen által kreált világot önmagában formabontásnak tekintsem, és gyanítom, hogy erre viszonylag kevesen fogják venni a fáradtságot. (Ők persze minden tiszteletet megérdemelnek.)

Ezzel együtt sem gondolom, hogy gyengék volnának a dalok, nagyon tetszik például a Narrowpath, amelyet a jellegzetes északi motívumok és az erős refrén mindenképpen a lemez egyik legfogósabb nótájává tesz. Másik kedvencem a Nightbird's Song, a lemez legdinamikusabb szerzeménye, benne masszív, zord riffekkel, agresszív vokálokkal, remekül eltalált refrénnel, és hangulatos, hammonddal kísért fuvolaszólóval. Van ezeken kívül is egy rakás nagyon jól eltalált refrén is, például a Hopeless Days, és a záró New Day folkos témázgatása is kifejezetten bejön (különös tekintettel a szaxofonra), de bármennyire is kellemes ezeket hallgatni, az összhatás mégis kicsit szürkének tűnik.

Ettől még persze a zenekar nimbusza abszolút töretlen, különösen hazai pályán, ahol ezúttal is gond nélkül a listák élére kerültek, de ez semmiképpen sem a megújulásnak, vagy az állítólagos „új produkciós megközelítésből adódó atmoszférikusabb hangzásnak" köszönhető, hanem kizárólag a hihetetlenül hűséges és elkötelezett rajongótábornak (akik ráadásul még hajlandók is hagyományos hanghordozókat vásárolni). Abban is egészen biztos vagyok, hogy a magyar rajongók sem fognak csalódást okozni (és viszont), és Székesfehérváron pár nap múlva az új nóták cseppet sem lógnak majd ki a programból, mert a fogósságukkal tényleg az égvilágon semmi baj nincsen. Sőt, ebben az elviselhetetlen hőségben kifejezetten üdítő érzés a Circle dalait hallgatni. Ennél azonban szerintem sokkal többet nem tudnak.