Shock!

Sokan sokféleképpen vélekednek az Amorphis-ban 2005-ben végbement énekesváltásról. Nem egyszer találkozni olyan véleménnyel, mely szerint az alapvetően kezelhetetlen, alkoholista, ám kétségkívül jellegzetes orgánumú Pasi Koskinen helyére egy kissé középszerű hang érkezett, az viszont vitathatatlan, hogy élőben ezerszer erősebb most a gárda, mint az elmúlt 10-12 évben bármikor.

Tomi Joutsen vokalizálásával a Skyforger már a harmadik Amorphis lemez, és nem férhet kétség ahhoz, hogy ez ismét egy méregerős alkotás, sőt, meg merem kockáztatni, hogy azokat is meggyőzi, akik eddig nem voltak teljes mértékben megelégedve Tomival. Jómagam a Tomi-debüt Eclipse-t hangyányival erősebbnek érzem, de az is biztos, hogy a Skyforger köröket ver a kissé talán elhamarkodott és ötlettelen Silent Watersre.

Érdekes, hogy míg az Eclipse-en jóval több volt a súly, mint az Elegy óta bármikor, az új lemezre jócskán visszatértek a finnek a melankolikus vonulathoz, bár az is biztos, hogy régóta nem volt ennyi Elegys énekdallam, illetve gitártéma sem, mint most. Annak ellenére, hogy Tomi beszállásával újra szerves építőelemmé vált a hörgés, a Skyforger dalai alapvetően szomorkásak, melankolikusak, mindemellett roppant fogósak. Ráadásul a gitártémák maximálisan ragadnak, sok helyütt az az ember érzése, mintha egy extra énekdallamot írtak volna hathúrosra a srácok.

A lemezen hallható dalok többsége alapvetően két kategóriába sorolható: az alapvetően szomorkás szerzemények az egyik kategória, melyekben néhol talán már túl sok is a HIM/Entwine vonal, a másikba pedig az Elegy világából merítő, annak hangulatát visszacsepegtető nóták kerülnek.

A nyitó Sampo abszolút összegzi fenti két kategóriát, fogós, ragadós dal, amely annak ellenére minden ízében melankolikus, hogy némi kis hörgés is hallható benne, ráadásul ez aztán egy az egyben utalás az Elegyre. A lemezt felvezető Silver Bride abszolút sláger, picit talán túl nyilvánvaló is a dal, hiszen ez aztán végképp HIM-vonal, mindenesetre a refrénje kiváló. Az már a nyitó kettős után egyértelmű, hogy Tomi Joutsen folyamatosan fejlődik, elképesztő, milyen változatosan, magabiztosan énekel. Ha a Skyforger hallatán valaki még mindig Pasi után siránkozik, az vagy süket vagy csak az elvakult sznobizmus beszél belőle. A Majestic Beasttel a Tales lemezre is utalnak egy kikacsintás erejéig, ami egy roppant sötét, mondhatni doomos témával indul, később azonban menetrendszerűen érkeznek az újkori Amorphis-dallamok is.

Két dalt emelnék még ki a lemezről: A Sky is Mine-ban valami pofátlanul Elegys témát hoz a gitár, Tomi pedig a lemez legfinomabb énekdallamait vezeti elő, ráadásul bekerült egy érdekes kórus is a dalba, amilyet az Amorphistól még nem lehetett hallani. Számomra a Skyforger legerősebb dala egyértelműen a címadó, melyben tényleg mindent felvonultatnak a srácok, amiért szeretjük őket, Tomi teljesítménye pedig talán itt a legjobb.

Nyilván fölösleges az Amorphistól egy újabb Elegyt várni, Tales from the Thousand Lakes-t pedig végképp, az viszont biztos, hogy a Skyforger egy méregerős lemez. Kétségtelen, hogy annak ellenére sem mérhető az Elegy zsenialitásához, hogy zeneileg talán rég kerültek ilyen közel az 1996-os alapműhöz, belekötni azonban ennek ellenére sem lehet. Tökéletes esszenciája mindannak, amiért az Amorphis oly régóta különleges!