Shock!

Álmomban sem gondoltam volna, hogy akad olyan fesztiválszervező, aki rétegzenének inkább nevezhető zenekart (zenekarokat) választ meg headlinernek egy több színpados, többnapos buli utolsó napjára, de láss csodát: Székesfehérvárott így történt. Minden egyébben hozták a szokásos fesztiválstandardot: Tankcsapda, Kispál, Depresszió, mutatóban egy Helloween, mint „nagy külföldi név” (ahogy tavaly a Clawfinger és az Ignite is tiszteletét tette a Bregyó közben) – de a fesztivál utolsó napjára két olyan zenekar kapta meg a nagyszínpadot, akiket a legnagyobb jóindulattal sem lehetne nagy tömegeket megmozgató csapatoknak nevezni. Olyan nevekről van szó, amelyeke nem lehet csak úgy „ellenni” egy koncerten hátul, elálldogálva, elsörözgetve, bólogatva, mondván, „ha majd jön valami, amit ismerünk, durván előremegyünk zúzni, Palikám”. Mind a Katatonia, mind az Anathema elmélyedést, odafigyelést igényelő zene, mindketten azzal a bizonyos emocionális plusszal, ami egy underground zenekart képes kiemelni az ismeretlen zenék tömegéből, hogy kultikussá avanzsálja őket. Az ilyenek pedig nem unalmas fesztiválarcok tömegét találják a színpad előtt, akik csak „zúzni akarnak valamire, ami rock” – hanem Rajongókat, még ha nem is hasonló tömegekben. A mennyiség és a minőség, ugyebár…

A Katatonia beszervezése pláne meglepő volt első blikkre, hiszen csak a minap jártak erre. A Hegyalja szervezői ugyan nem nagyon filóztak el rajta, hogy a Tankcsapda, vagy ők kapják-e meg a Nagyszínpadot (utóbbi esetben valószínűleg kitört volna a száraz furminttal megtámogatott Csapda-népharag), de ennek ellenére bitang sátras bulit adtak a svédek Tokajban, a repeta lehetősége pedig szerencsére sokakat érdekelt.

Az Anathema már más tészta. Ugyan Dannyt már kedves ismerősként üdvözölheti a keménymag, akik nem hagynának ki egyetlen egyszálgitározós alkalmat sem, bizony két és fél évet kellett várnunk arra, hogy teljes létszámban tiszteletét tegye nálunk is Liverpool „második leghíresebb” zenekara. De ez a nap is eljött, így lelkesen, izgatottan, jobbnál jobb zenékkel a magnóban hasaltunk fel az M7-esre (agyunk legmélyebb rekeszébe elraktározva az apokaliptikus viharok vízióit, amikkel a meteorológia vidámított), hogy Fehérvár felé vegyük az irányt.

A valószínűleg jobb napokat is látott sporttelep, melynek területén a fesztivál megrendezésre került, nem mutatta a túlzsúfoltság jeleit, innen is, onnan is muzsika dübörgött a sátrakból, a nagy, üres placcon (futó- és focipálya) pedig, ahol a Nagyszínpadot állították fel, a Depresszióra melegített a kordonba csimpaszkodva egy falka első sorba vágyó Depis. Valamiféle dedikálásról is lehetett hallani, direkt e célból sikerült néhány Anathema-plakátot is rekvirálni (stílszerűen a temetővel szemben rántottuk le őket), de azt, hogy nem lett a dolog túlságosan beharangozva, az jelzi, hogy tucatnyinál alig valamivel többen álldogáltunk a sátor előtt, amikor befutott az Anathema négy tagja. Néztünk: se Danny, se Vincent… Érdekes. A többiek kedvesek voltak, dedikáltak, mosolyogtak, beszélgettek velünk – már abban a tíz másodpercben, amíg tovább nem gesztikuláltak minket a Kojak-frizurás emberhegyek. Kábé húsz perc lett volna az egész esemény, ha mindenkit hagynak vagy egy percet trécselgetni, de lelkük rajta…

A Depressziót kihagytuk, inkább kiültünk a falatnyi csónakázótó mellé iszogatni (kifelé menet még volt alkalmunk röhögni azon a tesón, aki az utcán viharzó Jamie-t szemelte ki magának aprópénzforrásul), közben hallgattuk a túlpartról Halász „Mindenki ugrik!” Feri zajbrigádjának előadását, a parton mellettünk headbangelő illuminált tizenhárom éves lánykák táncprodukciójának aláfestésével. Miután a koncert végetért, a leányzóknak köszönhetően még elraktároztuk a „figyu, ne tudd meg, milyen jó bebaszva futni!” bölcsességet, majd újból befelé vettük az irányt. Lassan Katatonia, próbáljunk meg hangulatba kerülni. Ez nagyjából-egészéből sikerült, köszönhetően annak, hogy számos arccal sikerült összefutni még Tokajból, meg persze Danny és az Anathema bulijairól – a kevésbé halk egyéneknek köszönhetően már beindult a parti, amikor pedig még csak szerelés folyt odafenn. Aztán felkerült egy igen szép háttérvászon, meg a Hold is megjelent az égen, és végül előkerültek Jónásék is, maga a Katatonia, hogy egy szolid intróra felsétálva belevágják az arcunkba kezdésként a Consternationt.

Energikusan, jó kiállással tették mindezt, meg is szólaltak rendesen. Az örök fesztiválfaktor, a hangzás persze itt is betett: ahol én álltam, eleinte Jonas tünedezett el itt-ott, majd a buli felénél a basszuspotiba kapaszkodva alhatott el a hangmérnök, mert hirtelen harapni lehetett, amit Mattias alapozgat (ha jól emlékszem, a My Twin lehetett a szerencsés nóta, amit sikerült kicsit megölni vele). Ez nagyjából meg is maradt, de a pechesebb fesztiválkoncertek zajmasszájánál azért jóval értékelhetőbb megszólalást sikerült csiholni, ami egy megfelelő belső magnóval karöltve már nem ment az élmény rovására.

Gitárfronton mozogtak rendesen, a két Norrman tesó és Blakkheim úr bejárta a színpadot, Jonas pedig szokása szerint lecövekelt a mikrofonnál, onnan dalolt meg nézett nagy szuggesztíven. Amennyire én láttam (elölről és a földből alig kinőve ezt nehéz megítélni), a közönség igen hálásan fogadta a zenekart, önfeledtségből, villázásból és szövegtudásból jelesre vizsgázott az a régió ahol én helyezkedtem el, de ez általános lehetett, mert Jonas is megjegyezte, hogy igen kellemes látvány vagyunk, és jó itt lenni újra, valamint gyakoribb látogatásokat harangozott be – állunk elébe! Az pedig igen hangulatos volt, amikor feltámadt a szél, és fújta, fújta a sötétedő ég alatt a füstöt a színpad mögött, mintha vöröslő felhőkben sodródva játszana a zenekar. „Doom, bazze, doom”, mint ezt valaki megjegyezte a közelben.

Ami negatívum lehetett, az a buli hossza és kurta-furcsa befejezése. Kicsit megvariálták a tokaji setlistet (két hónapon belül ezt tkp. illik is), nem volt Leaders, Dance of Decemberes és BMD-es nóta sem került elő, és sajnos kedvenc nótámat, a Future of Speech-et is hanyagolták, pedig Tokajban volt az is. Helyette viszont elhangzott a Cold Ways a Discouraged Ones-ről meg a Tonight’s Music a LFDGD-ról (libabőr-generátor mindkettő), valamint a számomra legnagyobbat ütő, félelmetes Sleeper – ez a három már elég kárpótlás volt a Future hiányáért. Az új albumról azonban a Consternationön kívül a már Tokajban is hallott Soil’s Song / My Twin / July trión kívül semmi, Viváról pedig egy kötelező Evidence zárószámként. És vége is volt, lesétáltak, hogy ne is jöjjenek vissza (csak később, immár az Anathema háttértáncosaiként).

Mivel a beígért fél tizes kezdésig még majd’ egy óra hátravolt, csak az igazán HC arcok maradtak a színpad előtt az átszerelést végigtopogni-végigfázni (egyre hidegebb lett, és a szél is erősen bekezdett) - illetve azok, akik nem voltak szomjasak. Rám ez nem állt, így némi (keresztes-szarvasos) torokfájás elleni szérum magamhoz vétele, valamint egy sor trécselés után találtam magam ismét a szaporodó tömegben. Volt ember szép számmal, furakodni is kellett alaposan (utólag bocsánat azoktól, akiken átfejtettem magam, de Anathemán elöl a helyem), hogy egy sok jót nem ígérő kábelrecsegéssel birkózó gitártechnikust és a britek beállásának utolsó mozzanatait sikerüljön elkapni. A road megkoronázta ténykedését egy Tool-Schism riffel, amire az odafönt szintén vadul szerelő Danny ráfelelt ugyanazzal, Vincent ellenben sehol, a szél meg fújt rendesen - csak el ne érjen minket a beígért kataklizma, gondoltam reménykedőn, és gyanítottam, nem vagyok egyedül ezzel.

Utólag úgy vélem, ez a koncert akkor is az idei év legjobbja lett volna számomra, ha rákezdi a zuhé, de szerencsénkre ez elmaradt, helyette pedig kaptunk egy életvidám, kirobbanóan jó formában levő, és egy Katatonia súlyosságú zenekar után is hengerelni képes Anathemát. Intróként a Parisienne Moonlightot használva léptek a színpadra (aminek hallatán azonnal nyakamba zuhant az a két és fél év, amióta nem voltam „rendes” Anathemán, ha a bécsi, Porcupine Tree előtti előzenekari posztot nem számítjuk). Az elülső traktust elfoglaló Cavanagh tesók meglehetősen „britesre” (fekete zakó, farmer) vették a formát – Jamie pedig tiszta William Wallace a kibontott sörényével, csak pallos helyett basszusgitárt forgat.

Kezdésnek rögvest Fragile Dreams, amivel sikerült úgy bekezdeni, hogy még! „Maybe I always knew – my fragile dreams would be broken for you…”, üvöltötte az első jópár sor együtt Vincenttel – nagyon sok volt az a két és fél év, nagyon ki voltunk éhezve rátok, fiúk! Rögtön ezután az Empty következett, meglepő pumpa-effektekkel felvezetve DJ Les részéről, hogy aztán elszabadítsa a lavinát („And I feel that pain agaiiiiin!”). A Closert, harmadikként, már ütemes taps kísérte Dougie egyeinek ütemére, Vincenttel a vocodernél, közben rákezdte a füstgép is, meg a fények, Danny meg egész kiment a balszélre tömeget hergelni, ahogy zúzta az akkordokat – ha nem metalzenekarként lennének elkönyvelve, ez a zenekar ezzel az energiával, ezzel a hozzáállással megmutathatná végre a brit közönségnek, mi az a zene! Ráadásként Danny egyfajta légzongora-pantomimmal kísérte a dal befejezését.

A színpadon uralkodó hangulatra panasz nem lehetett: tökéletes összhang volt köztük, ráadásul lazák, oldottak voltak - még azt is megkockáztatom, hogy koncert előtt sikerült pertut inniuk az egész Katatoniával (Vincent legalábbis spiccesnek, Jamie pedig határozottan zavart mozgáskoordinációjúnak tűnt). Dougie dobost még sose láttam ennyit vigyorogni és hülyéskedni a többiekkel (többnyire amolyan „izgulós” fejet vág, ahogy ismerem). Vincent végtelenül jópofa volt a konferálásoknál, bejárta a színpadot, rázta a haját és nyomta a terpeszeket, ahogy az akkordokat zúzta, szenvedett és átélt, amikor énekelni kellett.  Danny pedig, az örök hangulatember, ezúttal annyira „fönt” pörgött, ahogy ritkán láttam, egész zenekarral pedig még soha. Mindez igazi örömzenélést eredményezett részükről – és örömünnepet a miénkről. Mint Vinny nagy vigyorogva elmesélte, ő ugyan írt egy setlistet, amelyet azonban Danny – más szavakkal persze – „értékelhetetlennek” minősített, ezzel spontán számsorrendet eredményezve. Helyenként jammelésre is ragadtatták magukat, így derült ki például, hogy Les nem tudja a Dougie és Jamie által hibátlanul felvezetett, Riders on the Storm című Doors-klasszikus szintitémáját – bár próbálkozott derekasan.

Ami még inkább emelte az est fényét, a Katatoniás arcok feltünedezése volt a dob mögött. Először Jonas érkezett meg, Lesnek hozott egy felsőt (látva, hogy annak fehér, „I’m happy” feliratú pólója nem annyira szélálló), és lecövekelt a háttérben, hogy valamivel később aztán, a régebbi nóták elősorjázásával már harcostársai is feltűnjenek mellette. Eleinte még csak bólogattak és villáztak, de később már a színpadi showba is bekapcsolódtak hátulról. A pontot az i-re egy, a Katatonia által vezényelt Hitgyülis - Cipős integetés-hullám után „Negative Artúr” Zero tette fel, aki (talán fogadásból, talán mert akkor jó ötletnek tűnt) besettenkedett a Dying Wish alatt, hogy felmutasson a közönségnek egy Katatonia-plakátot, amiért Vincenttől egy igen konkrét farba billentést könyvelhetett el.

Persze nem csak a hülyéskedésről szólt a dolog, hanem a nagybetűs Dalokról is (sőt, inkább azokról), helyenként új hangszereléssel, helyenként meglepetésekkel. Az előbbire példa lehet a Lee Douglas szereplésével felcsendülő Natural Disaster, amit sikerült igencsak bekeményíteni középtájékon, arcot és szívet szaggatott egyszerre, hogy végül Lee egyedül fejezze be – szerencsére részegen danolászó kórus kísérete nélkül, ahogy kell. Gyönyörűen dalolt a leány, némi kontrollprobléma és egy-két kihagyott sor ellenére a Vincenttel közös duettjük is igen szépen sikerült az Angels Walk Among Us című nótában (a leendő új lemez egyik, koncertről koncertre formálódó szerzeménye), az pedig, hogy a leányzó utána a roadokkal énekelte és táncolta végig a koncert maradékát a kontrollpult mellett, külön igen aranyos volt.

Meglepetésnek pedig ott volt a koncert elején a Far Away (kb. itt felejtettem el fájó torkomat, hogy utána végigdaloljam én is a koncertet), a kevésbé gyakran játszott Angelica, a közönség egy érces hangú egyede kérésére elhangzó Sleepless (kábé ez csalta fel a Katatonia teljes legénységét a színpad hátuljára), valamint a Dying Wish a maga teljes valójában, a közepén Jamie mini-magánszámával, amikor úgy döntött, hogy a vocoder mögött elénekelné a basszuskiállással együtt a Floyd „We don’t need no education”-strófáját (sajnos sok hangot nem adtak a vocoderre, de talán így jártunk jól). A Floyd azért még előkerült: zárásként a megunhatatlan Comfortably Numbbal búcsúztak a fiúk (ismét a Katatonia által prezentált háttérintegetéssel), mint tették azt már oly sokszor, azzal a bejelentéssel megfejelve, hogy október 29-én az Avalon klubban találkozhatunk velük újra. Danny még valami elképesztően oda nem illő, Looney Tunes-szerű dallamot is kicsiholt a loopja segítségével (esküszöm, igazi Tapsi Hapsi-vigyor volt az arcán), és ennek kíséretében már tényleg levonultak, hogy bevessék magukat a svédekkel együtt a backstage-be. Aranyárban fogják mérni az ott készült fotókat…

Lehet, hogy vannak olyanok (remélhetőleg nem sokan), akik egy magába forduló szomor-rock brigádot akar látni egy Anathema-koncerten, ami vért facsar a szívből és kínlódástól megfeszült arccal dalol a világfájdalomról. Ők egyfajta fájdalomdíjként bólogathattak jókat a Lost Controlra, és fintoroghattak a színpadi show láttán, mondván, hiteltelen bohócok ezek. Ez az Anathema azonban nem ilyen arcokból áll, és én nagyon-nagyon örülök neki, hogy ennyire rendben vannak a dolgaik a saját házuk tájékán, hogy önfeledten tudnak szórakoznia a saját produkciójukon is – és hogy nem egész másfél hónap múlva, talán kicsit visszafogottabb körülmények között (végül is Hindsight-turné lesz), de remélhetőleg hasonlóan boldogan viszontláthatjuk őket. Az új albumot pedig várom, mint a Messiást.