Shock!

Vannak olyan dolgok, amelyek megtörténtében nem bízhat az ember ép ésszel, mert hihetetlennek tűnnek. Ilyen az, amikor szépen beletörődsz, hogy az istenfáját, nem tudsz kijutni egy turné egyik állomására sem, pedig a szíved majd kiugrott, amikor tudomást szereztél róla, hogy pont két olyan zenekar indul neki együtt, amikért külön-külön is meghalnál párszor. Akkor 2005-öt írtunk, a szóban forgó turné a Deadwing nevezetű remekművet bemutató turné vala, az Anathema vendégszereplésével. Két nagy kedvenc, akiket valószínűleg nem láthatunk még egyszer együtt, mert ilyen csoda nem történik még egyszer.

Aztán tessék, kiderült: van Isten. Steven Wilson, a Porcupine Tree főnöke ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a liverpooli srácok tartsanak velük a Fear of a Blank Planet című szónikus pszichotrip élő bemutatására szervezet Európa-körre is. Ennek hallatán egyértelmű volt, hogy ezt bűn lenne másodjára is kihagyni. Szerencsére a sülimádó szittyaság bátrabbja ugyanerre a döntésre jutott, így november 15-én kis hazánk szép számmal képviseltette magát az Arena szórakozóhelyen, lelkesedésben pedig bízvást állíthatom, hogy túltettünk a sógorékon. Készen álltunk a két tételben elénk állni készülő Csodára.

Az Anathema kezdésnek a Fragile Dreams című örök klasszikust választotta, mint amivel mellényúlni nem nagyon lehet. Nem sikerült ennek ellenére zökkenőmentesen a „berobbanás”, Vincent rögtön gitárcserére is kényszerült, valami miatt nem szólalt meg a hangszer. Nehézkesen is indult kicsit a koncert, de a színpad előtt hamar kialakult a jó hangulat. Nekem ekkor esett le, milyen rég is láttam „igazi” Anathema koncertet, teljes tagsággal. Ugyan Daniel lassan már folyamodhatna állampolgárságért, de bizony rég volt az a Metal Mania, és jó lenne már újra teljes játékidőben látni őket. Mindenesetre mi kitettünk magunkért, megmozgattuk az osztrák cimborákat, hogy mutassanak kicsivel több aktivitást, ami végül be is jött, a Closert már ütemes tapssal kísérte a közönség.

Innentől pedig nem volt megállás, Vincenték is érezték, itt, most sok-sok ember van velük, és emiatt ők is felpörögtek, sikerült is egy nagyon szép koncertet adniuk, kizökkenve a Németföldön megszokott sanyarú előzenekar-szerepből. A program pedig, bár rövid volt, sokat mutatott: az elhangzott új dalok (A Simple Mistake, Ann Further, Angels Walk Among Us) éltek, lélegeztek a színpadon, és (félig) ismeretlenségükben is megkapónak bizonyultak. Nem feltétlenül a legváltozatosabb témák, de sikerül úgy építkezniük, ahogy pl. a Disaster Balance – Closer párosa, és valahogy csak sikerült őket élőben megtölteni azzal a sodró erővel, azzal az emocionális plusszal, ami az Anathemára annyira jellemző. A Johnny Cash-féle NIN-feldolgozás, a Hurt szerencsés feldolgozásnak bizonyult (jól is passzol hozzájuk, bár egy jó Comfortably Numb helyette álmaim netovábbja lett volna), a Deepbe még némi ökörködés is belefért (jól áll Vincentnek, ha németül beszél), a záró Angels Walk Among Us – Flying páros pedig gyönyörű befejezés volt. Előbbi nótából csak Lee Douglas hiányzott, de remélhetőleg eljutnak ők még hozzánk teljes családi felállásban (Lesnek nincs tesója véletlenül?).

Lehet az Anathema előzenekar, de a szimpátiadíj mindig kijár nekik. Végtelenül aranyos pofák, akik megmutatják: lehet úgy szomorkás zenét játszani, hogy közben mosolygunk a színpadon (sőt, az est legderültebb pillanataként Vincent John valami benyögése miatt konkrétan elröhögte a Flying elejét). Az pedig, hogy az elöl álló magyar rajongókra mind Danny, mind Vincent személyesen ráköszönt (ami milyen jó már, hogy így megismerik az embert), legalábbis bíztató arra vonatkozva, hogy nem kell rájuk sokáig várni.

Egy ilyen kezdés után kell hozzá fél perc, hogy leessen: itt most tulajdonképpen még épp csak hogy elkezdődött az este. De aztán lassan lekerült a lepel Gavin Harrison csodás dobcájgjáról, előkerültek Richard Barbieri szintijei, és szőnyeg került a mikrofon elé, előre sejtetvén, hogy egy mezítlábas alak hamarosan támadást kíván intézni ép elménk ellen. A Porcupine Tree ugyanis pontosan ezt tette: jött, látott, és letaglózott.

A Fear of a Blank Planet nyitó (és egyben címadó) nótájával kezdődött a pszichotrip, pöpec fények és a zenekar mögötti kivetítőn futkározó, piros-fehér pirulákat nyeldeklő gyermekek tették a belépőt igen hatásossá. A színpadot birtokba vevő Steven Wilson pedig őrült, és pont. Olyan a kisugárzása, hogy hiába nincs kifestve pandamackónak, hiába nem visel jelmezt, valahogy csak percek múltán kaptam magam azon, hogy jé, a többiek is ott vannak. Vonzza a tekintetet - egy John Lennonba öltött, mezítlábas szabadbölcsész, akinek bizarr zenei világa ott lüktet előttünk a Porcupine Tree nevezetű világcsoda képében. És ahogy gitározik – elbújik a haja mögé, vagy kőmerev arccal bámul előre, közben szinte hanyagul fogja a hangszert, és pengeti ki elborultnál elborultabb szólóit. Zseni. Nem tudom, milyen pirulákról akar szólni az új album, de kérnék belőlük.

Kevés dologba lehetne itt belekötni. Mintha az elején egy kicsit kevésbé játszottak volna feszesen, ez akár el is képzelhető, elvégre naponta végig kell verekedniük magukat egy enyhén szólva komplex programon. De lehet, hogy ezt is csak képzeltem. Zenei teljesítményre mindenesetre panasz nem lehetett: Gavin Harrison egy dobosisten (a cines játéka külön elképesztő, amilyeneket bele-belecifráz a kettőnégyet hírből sem ismerő témákba), Colin Edwin pedig az egyik legmegkapóbb kisugárzású zenész, akit csak láttam, végig nyugodtan és derűsen pengette a négyhúrost. Richard Barbieri szólamai ugyan el-eltünedeztek néha, de ami átjött, maga volt a pszichedélia. Az állandó kisegítő, John Wesley pedig jókat vokálozott (a magas témákat ő hozta) és gitározott. Nem is értem, miért nem rendszeresítették még állandó tagnak, elég rég járja a Tarajos Sül útját.

Ezenkívül keveset lehet mesélni: a zene csak jött, áradt, lüktetett és bekebelezett. Egy idő után már utazás volt, nem koncert, megtámogatva a projektor és a fények adta összes lehetőséggel. A felhozatal pedig megfelelt a várakozásoknak. Azok számára, akik az új anyagot annyira még nem fogadták be, lehetett kis üresjárat egy Arriving Somewhere, egy Deadwing, egy Gravity Eyelids hiánya miatt (magam is vagy tíz kedvencet kapásból felsorolnék még) –de itt volt helyette a Fear’ színe-java (mínusz Ashes, amiért talán a legkevésbé kár), két nóta a Nil Recurringről (a What Happens Now például rögtön másodiknak a szétesősnek tűnő, számolgatós végével), plusz egy csokor jobbnál-jobb Deadwing és In Absentia nóta. Meglepetésnek meg például Dark Matter a Signify albumról, vagy a Half Light a Lazarus EP-ről, mindkettő sírást okozóan tökéletes szólóhangzással.

De az új album dalai is roppant megragadóan sikeredtek a vetítésekkel karöltve. Az Anesthetise című monstrum (milyen szám már!) például először darabokra szedett minket, hogy aztán elmerülhessünk a háttérben feltűnő hullámokban. A rendes programot záró Way Out of Here – Sleep Together páros pedig ütött. A Way Out videója már ismert lehetett a vonatok közt mászkáló szomorú emós kislánnyal, de amit a Sleep Togetherhez összebatikoltak a furcsa robot-izékkel, azt még a Tool-mágus Adam Jones is megirigyelte volna. Ez a két tétel végképp nem kegyelmezett. A kiutat keressük, de nincs kiút, csak egyféle. Let’s leave forever.

A két zárószám végképp betette a kaput számomra, jött a szürke arcos rész, amikor már túl sok volt, amit láttam / hallottam, de ahogy körbenéztem, ezzel nem voltam egyedül. Szerencsére a ráadás csupa móka és kacagás volt ezekhez képest: Even Less (éljen a fémujj), aztán a tapsolós-örülős, tábortüzes-zseniális Trains. És végül Halo. Igen, tényleg van Isten.

Összegzés: zseniális volt. Lehet persze sírni, hogy nem játszottak Smart Kidet, Sky Moves Sidewayst, mikor máshol igen. Vagy hogy Gevin nem tolt dobszólót, amikor elcsesződött Wilson pedálja. Hogy nem játszottak még tíz dalt. De felesleges, ez úgy volt tökéletes elsőre (számomra), ahogy volt. Csak követné hamar egy magyarországi találkozó is, mert receptre adagolnám mindenkinek, aki a nagybetűs Zenét keresi.