Shock!

Ha van olyan zenekar, amiben biztos voltam, hogy sosem fogom látni őket színpadon, akkor a kanadai Anvil tuti ebbe a kategóriába tartozik. Hazai népszerűségüket tekintve kizárt volt, hogy elhozzák őket, annyira meg nem nagy favoritok, hogy külföldre utazzam értük. Úgy látszik, csodák márpedig vannak, hisz egy borongós novemberi estén mégis itthon köszönthettük Lipséket. Az Anvil kezdetéig azonban egy sor kötelező programon kellett átesni, tekintve, hogy négy előzenekar volt hivatva befűteni a megjelent harmincfős tömeget.

Az Alhana nyitott. Ha jól emlékszem, az október végi Akela feszten minimálisan beletekintettem a műsorukba, de nem sok maradt meg belőle. Azok alapján, amit itt láttam, nem is csodálom. A zene egyértelmű Nightwish, néhol egész jó ötletekkel, de közepes megvalósítással. A dob pontatlan volt, a nóták szétestek, bár azzal a hangzással, ami nekik kijutott, ezt nem is csodálom. Az énekes leányzatnak egész kellemes hangja van, legalábbis amikor néha lehetett hallani, akkor jó volt, de a kiállása borzalmas. Sajnos azt kell, mondjam, a színpadi elveszettség, az egy helyben toporgás magasiskolája, amit művelt. Egy szó, mint száz: nem ájultam el az Alhanától. Potenciál, jó elképzelések vannak, de úgy az egészen, mint produkción, még bőven van mit alakítani.

Másodikként érkezett Lőrincz Tibi old-school ármádiája a Stress. Őket is sikerült elcsípni a múltkor, és ha nem is lehet egészen komolyan venni amit művelnek, mégiscsak eggyel magasabb szinten vannak, mint Alhanáék. Ráadásul zeneileg is inkább ide illettek. Annak ellenére, hogy nem tudom, ez most véresen komoly, netalán csak félig-meddig egy poén, egy Stress koncertet lehet élvezni, köszönhetően annak, hogy Tibi óriási fazon, és hogy ők tényleg keresztbe-kasul végigzúzzák az egész színpadot. A hangzás náluk még az Alhanáénál is rosszabb volt, Tibiből szinte semmi nem hallatszott, és komolyan kezdtem aggódni, hogy “Vázz, azé’ má’ nehogymá’ így szóljon az Envil is”... Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Molics Zsolti az első sorban végigénekelte az egész bulit, így mikor Tibi elveszett a masszában, akkor sem maradtunk vokál nélkül. Kb. fél órát nyomott a brigád, és bár jó volt hallani az olyan nótákat, mint a Motoros, Kísértetkastély, Tűz még ég, ennyi azért elég volt belőlük.

Ezen a ponton elvileg a Phantom-X-nek kellett volna következnie, ám kisebb változás történt a programban. Vince barátommal néztünk egymásra hülyén, mikor egy meglehetősen malmsteenista társulat kezdte meg programját. A Phantom-X ugyanis az egykori Omen frontember, Kevin Goocher zenekara, az Omen meg ugye US Powert tolt, akkor meg mi ez?! Hamarosan fény derült a titokra, a deszkákon az Anvil turné másik előzenekarát, az Iron Maskot látjuk. Érdekes volt a dolog, mert a gitáros fickó hihetetlen jól virgázott, játszott, a ritmusszekció is húzósan adta elő magát, az énekes viszont elég középszerűen alakított. Ráadásul minden nóta elején azt hittem, hogy feldolgozás jön, annyira hajaztak valamire. Általában persze Yngwie-re, akit a gityós ember fizimiskában is elég erősen idézett, megspékelve egy kis Michael Romeoval. A színpad baloldalán néha meg-megjelent egy véleményem szerint csontrészeg vokalista csóka is, hogy néha beleüvöltsön, belehörögjön valamit a mikrofonba, de szerencsére a fos hangzás miatt semmit nem lehetett belőle hallani. Valaki igazán elmondhatná nekem, mi értelme elcipelni valakit a világ minden tájára azért, hogy 3x 20 másodpercig halál erőtlenül vokalizáljon? Koncerten 3 szám erejéig szórakoztató volt a produkció, de a lemezüktől mentsen meg a jóisten!

Az est nagy meglepetése a Phantom-X volt. Komolyan leesett az állam a produkciótól. Elgondolkodtató, hogy egy tényleg huszadrangú amerikai banda ilyen profizmussal, jó játékkal, szuggesztív előadással, király nótákkal képes előállni, míg a hazai átlag… Kevin Goochert a kissé műveltebbek a legendás amerikai Omenből már ismerhetik, ám mivel én műveletlen vagyok, ez volt az első találkozásom vele. Képzeljünk el egy mini Chuck Billyt, akibe jókora mennyiséget öntöttek Ronnie James Dio megjelenéséből és színpadi munkájából, valamint passzintsunk még ehhez egy igazi karcos, a jó öreg David Wayne-ére emlékeztető hangot és megkapjuk Goochert. Ha ehhez hozzáadunk néhány horzsoló, szikár riffet, vastag csordavokálokat, és egy állat ritmusszekciót, akkor máris elérkeztünk a Phantom-X-hez. Így az első nóta alatt földbegyökerezett lábbal álltunk és néztünk, hogy mit képzelnek ezek, hogy halál ismeretlenül idejönnek és leszedik a fejünket?! Vince meg is jegyezte, hogy ilyen zenét csak amerikaiak tudnak csinálni, és tényleg! Nem érdekelt, hogy kissé poros a zene, hogy a megoldások nagyrészt a klasszikus US power lemezekről már ismerősek, előkaptam a léggitárt és zúztam. Szerencsére ők már jól is szóltak, így tisztán lehetett hallani Goocher rekesztéseit és a hangszeresek játékát is. Igazi rocksztár fazonokból áll az alakulat egyébként, mindenki egyfolytában pózolt, vicsorgott, de a hórihorgas gitáros arcot mindenféleképpen ki kell emelni. Ő ugyanis amellett, hogy marha jól pengetett és vokálozott, nem átallott néha egész a terem végébe elsétálni játék közben, hogy ott pózoljon egy fényképhez, netán egy csinos lányt fűzzön a figuráival. Ez így utólag leírva lehet, hogy kicsit hülyén hangzik annak, aki nem volt ott, de a helyszínen az jött le, hogy totál hiteles az egész. Itt vannak ezek a 35 körüli amerikai figurák, akik valószínűleg 20 éve kluboznak, van otthon egy jó állásuk, és minden évben rászánnak két hetet, meg egy rakat pénzt, hogy mindenfelé eljárjanak, és 30-40 embernek zenéljenek szívvel-lélekkel. Becsülendő és követendő példa!

Éjfél előtt nem sokkal aztán végre birtokba vette a deszkákat az Anvil egy instru darabbal. Jómagam nem vagyok 100%-ig kiművelve Üllő-ügyben, összesen négy lemezüket birtoklom, de nagyon vártam már a bulit, mert exkluzív volt, ráadásul ilyen régisulis speed-power-thrash zenekar nemigen fordul meg hazánkban, na meg a Forged in Fire, Metal on Metal, Pound for Pound lemezek tényleg nem gyengék! Az első, ami feltűnt, hogy Lips tényleg kettyós! Tuti, hogy most engedték ki a Lipótról, és kint várják a fehér ruhás emberek a jól megszokott kis kabátkával. Végig idült mosollyal az arcán játszott, és olyan szövegeket eresztett meg, hogy fetrengtem a röhögéstől. Igazi mókamester a fickó, és annak ellenére, hogy kínosan kevesen voltunk, jó hangulatot csinált, és láthatóan örült, hogy játszhat nekünk. Lips mester sosem volt egy nagy énekes, ráadásul az évek során a kevéske hangja is jócskán megkopott, de rutinos, öreg róka ő, aki tisztában van a korlátaival, így jól hozta magát. A zenei játékra meg aztán tényleg semminemű panasz nem lehetett. Jól összeszokottan, feszesen játszottak. Hja kérem, 1996 óta van együtt ez a felállás! Glenn Five basszusa röfögött, Ivan Hurd hibátlanul hozta a ritmusokat, amit meg Robb Reiner a dobok mögött művelt, az tényleg klasszis teljesítmény volt. Hihetetlen, mennyire alulértékelt a figura.

A hangzás, ha nem is volt olyan jó, mint a Phantoméké, azért még bőven az élvezhető kategórián belül maradt, leszámítva, hogy körülbelül négy-öt nótánként halt meg a mikrofon. Lips és a basszer Glenn hiába szólítgatta a keverőst, az vagy nem tudott angolul, vagy csak tojt az egészre, de tény, hogy nem sok segítség érkezett tőle. Azért valahogy ez is tipikus nálunk, no comment! Azért mikrofoncserékkel sikerült általában helyrehozni a dolgokat úgy a koncert 80%-áig, onnantól viszont végig nem sokat lehetett hallani az énekből. Kár, mert a program rendesen sütött: 666, School Love, Heat Sink, Jackhammer, Smokin’ Green, Paper General, Forged in Fire, Blood on the Ice, Winged Assassin, Bottom Feeder, Mad Dog, Race Against Time, Computer Drone és zárásnak Metal on Metal.

Az első négy lemez nótái alapból is jók, de a gyengébb Plenty of Power/ Still Going Strong albumok dalai is sokkalta jobban odapirítottak élőben, így a lemezen kissé fölösleges és unalmas dobszóló, a White Rhino itt kifejezetten az egyik csúcspont volt, de a Still lemezt indító Race Against Time is ütött. A legjobb azért mindenféleképpen a Forged in Fire-Winged Assassin-Blood on the Ice triásza volt a hőskorból. Körülbelül 75-80 percet játszhattak, aztán az abszolút klasszikus Metal on Metallal zárták a műsort.
Gondolom, óriási bukta volt ez a koncert a szervezőknek, én mindenesetre nagyon hálás vagyok, hogy egy igazi underground kuriózumot láthattam itt ezen az estén. Remélem, lesznek még hasonló kezdeményezések, ha üzleti alapon nem is, legalább fanatizmusból!