Shock!

Bizony bizony, ezt is megértük. Egyre több olyan előadó látogat el hozzánk, akiket még pár éve is enyhén szólva rizikós lett volna elhozni. Persze most sem voltak egetrengetően sokan, de aki tiszteletét tette az Asia koncertjén, egy csodálatos és profi “hangversenyt” láthatott és hallhatott.

A nézőszám sok minden miatt alakulhatott így, kicsit fura volt a szervezés, ami valami félig kultúrvacsis jelleget kezdett ölteni a svédasztalos-iszogatós megoldással. Személy szerint inkább kihagyom a pro vagy kontra véleményeket, hiszen a koncertért mentem, a körítés hidegen hagyott. Mire sikerült elvergődni a Pecsához, a TRB már távozott a világot jelentőkről, így szemügyre vehettük az összesereglett publikumot, amint kulturáltan fogyaszt és szórakozik. Aztán minden extra faxni nélkül a színpadra sétált négy fiatalember (na jó, egy fiatal meg három örökzöld), és belecsaptak a népművelésbe.

Természetesen sem a progresszív elemeket sem nélkülöző soft-rock zene, sem a zenészek átlagéletkora alapján nem vártam iszonyatos színpadi zúzdát, lángfújást és vérhányást, de nem is ezért mentünk. Ehelyett profin, mégis érzéssel eljátszott dalokat kaptunk, főleg a Silent Nation címezetű legutolsó lemez anyagára épülve, melyet meg-megszakítottak régebbi darabok.

A jelenlegi négy tag egyenként és egyben is kitett magáért. A kissé meglottyadt kinézetű, néha a közönségnek háttal muzsikáló Geoff Downes számításaim szerint összesen kilenc szintetizátorral bástyázta körül magát, aztán azért szép lassan feloldódott, mint egyszeri csiga a királyvízben, és a régi AOR-videókból ismert “állok középen, és kétfelé billentyűzöm” jellegű játékmódot is gyakran bevetette. A céklaszínű hajjal megáldott John Payne kifejezetten jó példa arra, hogy mennyire jól és érzelemgazdagon lehet énekelni viszonylag szűk hangterjedelemmel: A dalok énektémái szárnyaltak, a fáradtsággal pedig nem küszködött, hanem barátkozott, a koncert végére ugyan kopott a hangja, de ezt is szépen, elegánsan, apró transzponálásokkal oldotta meg. Természetesen korrekten basszusozott is, szét ugyan nem virgázta az agyát, de ének mellett erre nem is vágyott senki. Az est felénél elővezetett akusztikus szetben pedig gitárt ragadott, és bárszékről folytatta.

Chris Slade a legtöbbek számára az ACvillámDC “tándör tándör” nótájából lehetett ismerős, amint nulla díszítéssel nyomja a tufa kettőnégyet. Nos, itt rácáfolt arra a tévhitre, miszerint ő csak ennyire lehet képes. Míves, hol finoman technikás, hol odanyesősen rockos játékát hallgatni és nézni is élmény volt, arról nem is beszélve, hogy fejmikrofonnal végig is vokálozta a koncertet. Az akusztikus rész alatt pedig kisétált a két gitár környékére egy szál tamburinnal, és így adta az alapokat. Ja, és végig vigyorgott...

Az est abszolút meglepetése viszont Guthrie Govan gitáros volt, aki amellett, hogy pimaszul fiatalon zsigerből tolta összes elődje témáit, olyan eszement saját flikkflakkokat épített bele minden másodpercre, hogy csupán őt figyelve is eltöltöttem volna azt az estét. Jazz, progresszivitás, flamenco, metal... minden ott volt a játékában, ráadásul olyan könnyeden és játékosan elővezetve, ahogy ezt eddig kevés zenésztől láthattuk. Állítom, ez a fura fejű srác bármit képes lenne eljátszani! Az biztos, hogy nélküle sokkal öregesebb lett volna a produkció, kellett ide ez a fiatalosság és überzsenialitás.

A dalokat szinte minden esetben Payne kedélyes beszédei vezették át egymásba, hallatszott, hogy szívügye elmesélni a dalok üzenetét vagy épp keletkezésük történetét. A bandatagok bemutatása is felért egy humorfesztivállal, hallatszott, hogy nem csupán “öregecskedő” zenészek nyugdíjkiegészítő turnéjából, hanem egy baráti utazásból láthattunk egy szeletet.

A másfél órás koncert egy pillanata sem volt unalmas, és a közönség hála az égnek az újabb keletű dalokat sem fogadta kukán, egyforma tapssal köszönte meg a körülbelül ötszáz jelenlévő a nyitó Wildest Dreams-t, Military Mant, a felemelően szép Who Will Stop The Raint és társaikat. A visszataps után egy energikus Sole Survivor után természetesen elhangzott a Heat Of The Moment (mely közben Guthrie elszakított húrja miatt egy “online” gitárcsere is lezajlott), aztán elvonultak a fiúk dedikálni.

Szép tavaszkezdet volt, annyit mondhatok. Ugyan odakint még röpködtek a jeges mínuszok, de a PeCsában szívmelengető volt ez a tucatnyi dal.

Fotó: Valentin Szilvia

További fotók:
Asia