Shock!

Előzetesen kétesélyesnek tűnt, hányan ismerik Magyarországon a Black Stone Cherryt, és most nem mantrázom el a szokásos mondatokat arról, mennyire lassan és érdektelenül reagál a hazai közönség a kint jól futó fiatalabb – értsd: már a 21. században feltűnt – bandákra, ha azokat nem Sabatonnak vagy Korpiklaaninak hívják. Chris Robertsonék első budapesti fellépése ugyanakkor kellemes meglepetést hozott egy bődületes, zsúfolt hajós teltház képében, és az ilyesmi azért egy kicsit mindig képes visszaadni az ember hitét azt illetően, hogy talán nincs még minden veszve. Pláne, hogy a zenekar az utóbbi évek egyik legforróbb hangulatú klubbuliját adta.

A The Trousersből öt számot láttam, vagyis valamivel kevesebb mint a buli felét. Ennek alapján zeneileg teljesen rendben van a brigád, de ezt eddig is tudtam, bírom a lemezeiket is. Viszont nem hallgathatom el, hogy baromira hiányoltam némi színpadi munkát, amire persze mondhatja bárki, hogy sekélyes vagyok, és érjem be a zenével, de az az igazság, hogy ez a garázsos rock'n'roll bizony megkívánná a mozgást, az intenzívebb jelenlétet a deszkákon, illetve a fokozottabb kommunikációt a közönséggel. És ezzel természetesen nem hegyibeszédekre gondolok, hanem valamiféle megfoghatatlan együttlélegzésre, azonos rezgésszámra, ami itt bizony nem volt meg. A közönség pozitívan fogadta Kőváry Zoliékat, én is elhallgattam őket, a Pretty Vacant is tök jól állt nekik a végén, de a banda még korántsem felsőligás élőben. Zeneileg érzik a rock'n'rollt, a dalaik is jók, korrekt módon le is nyomják őket, de valamit akkor is hiányoltam még.

A kontraszt azért is bizonyult különösen markánsnak a Black Stone Cherryhez képest, mert Ben Wells és Jon Lawhon már körülbelül a Rain Wizard tizedik másodpercében a kontroll-ládákon terpesztett, és ekkorra már túl is voltak néhány lefutott körön a színpadon. Magyarán szólva Kentucky legjobb rockzenekara olyan elánnal robbant a deszkákra, hogy azt úgyszólván tanítani kellene. Sosem láttam még korábban élőben a bandát, és ugyan Lénárd Laci a koncert előtt mesélte, hogy ő anno az első fesztiválos találkozás után egyből, gondolkodás nélkül ment is a merchpulthoz pólót venni, erre a teljesítményre igazából semmi sem készíthetett fel. Chris Robertsonék konkrétan olyan elánnal nyomultak odafent, hogy az valami félelmetes volt: ha lemaradtál volna, képzeld el mondjuk a Death Angel energiaszintjének southern rockos megfelelőjét, netán a korai Skid Row konföderációs változatát, és nem, egyáltalán nem túlzok, tényleg ennyire elsöprő, tornádószerű vehemenciával zenélnek. De akár azt is mondhatnám, hogy egy ideális világban ilyesmi lenne egy Black Label Society-koncert a két héttel ezelőtti, statikusra vett fehérvári robotpilóta-előadás helyett, csak éppen Zakk ma már sajnos nem tud olyan jó nótákat írni, mint a Black Stone Cherry...

Mint a fentiekből is kitalálhattad, a banda gyakorlatilag percek alatt kilóra megvett, és nem egyedül engem, hanem mindenkit, aki Robbie Williams helyett az A38 gyomrát választotta ezen a forró hétfő estén. A bevezetőben említettekhez visszakanyarodva nem mehetek el szó nélkül a tény mellett, hogy a kiváló zenekart hasonlóan kiváló és lelkes közönség segítette odalentről: még a verzék szövegét is jól hallható kórus kísérte, ami láthatóan Chriséket is alaposan meglepte. Utóbb említette is, hogy előzetesen nem igazán tudták, mire számítsanak, az a széles vigyor pedig nem hazudott, elhiszem neki, hogy megdöbbentek a fogadtatástól. Az intenzitás pedig egyetlen pillanatra sem lankadt, a csapat tényleg mindent beleadott. Vagyis igazi csatakosra izzadt, forró hangulatú buli kerekedett, méghozzá az első pillanattól kezdve, ahogy sorjáztak egymás után a csapat nagy slágerei. Ráadásul az a helyzet, hogy bár nagyon szeretem és rendszeresen hallgatom is a lemezeiket, a Black Stone Cherry igazából azon bandák sorát gyarapítja, akik lényegesen jobbak – és pár fokkal súlyosabbak is – élőben, mint stúdióban. Ebből fakadóan bizony tényleg minden előzetes várakozásomat felülmúlta a buli, pedig sejtettem, hogy jó lesz...

Ahogy nézegettem a setlisteket, nálunk két-három dallal kevesebbet toltak, mint a legtöbb önálló bulin, de nekem azzal együtt sem volt hiányérzetem, hogy valószínűleg egy négyórás fellépést sem találtam volna unalmasnak tőlük. A leghatalmasabb együtténeklés talán a Me And Mary Jane-t, a White Trash Millionaire-t és a Blame It On The Boom Boom kifejtősre vett változatát kísérte, de mondom, igazából nem volt olyan nagyon érdemi különbség, mindent jól fogadott a közönség, legyen szó riffes súlyosságról, az In My Blood könnyfakasztó power-lírájáról vagy Willie Dixon Built For Comfortjáról. Nyilván lehetne sorolni, mi maradt ki és mit lehetett volna még játszani (a Please Come In vagy a Like I Roll jut eszembe most így hirtelen a kedvencek közül), de nem fogok kötözködni semmin, tényleg minden hang a helyén volt, és elég volt akármikor egy pillantást vetni a jól ismert démonaival való állandó harc ellenére is roppant pozitív kisugárzású Chrisre, az ember egyből önkéntelenül elmosolyodott.

A zenekar legnagyobb showmanje egyébként ezzel együtt sem a kiválóan éneklő és nagyszerűen szólózó frontember, aki alapvetően inkább a mikrofonja közelében maradt, hanem Ben. Utóbbinak ugyan leugrott a haja, de ezzel együtt is olyan lelőhetetlen rock'n'roll vadállat maradt, amilyenből minden zenekarba szükség lenne legalább egyre: megállás nélkül rohangászott, ugrált, pörgött, buzdította a közönséget, és emellett vérprofin gitározott, illetve hozta a vokálokat. Ennyi mozgás mellett nem is csoda az a szúnyogtest... A végig vadalmaként vigyorgó Lawhon majdnem ugyanennyire kitett magáért, ha azonban pusztán a zenei teljesítményt nézzük, egyértelműen John Fred Young dobostól csattant az állam a padlón a legtöbbször. A fickó a kontrollálhatatlan, zsigeri őstehetségek sorát gyarapítja, akik ugyanakkor képezni sem voltak restek magukat a velük született adottságok mellé: már a Rain Wizard végén is magából kikelve, felállva csépelte a cuccot, miközben Tommy Lee összes klasszikus színpadi trükkjét bemutatta a dobverők folyamatos dobálásával és pörgetésével, és eközben olyan intenzitással, erővel ütött, ami már-már embertelennek tűnt. Aki olvassa a Shock!-ot, pontosan tudja, mennyire utálom az önálló dobszólókat egy rockkoncerten, Johnét azonban akár még tovább is elnéztem volna: már előtte is Tommy Aldridge jutott eszembe a játékáról és a mániákusságáról (meg nyilván John Bonham, illetve Brian Tichy), a tenyérrel nyomott körök után azonban tényleg nem volt kérdéses a párhuzam. Ez a srác a világ akármelyik bandájába beférne, egészen elképesztő, amit művel élőben, és e szűk másfél óra alatt szépen fel is iratkozott a kedvenc dobosaim listájára, egyből valahová az élbolyba.

A koncert a végére tényleg népünnepélybe fordult át, a Lonely Train zárása a briliánsan összerakott, zakatoló riffeléssel már csak amolyan jutalomjátékként zárta az estét (a kis death metalos baromkodással egyetemben), a Black Stone Cherry pedig megdicsőülve, felesleges sallangok – így például úgyis-mindenki-tudja-hogy-visszajövünk ráadás – nélkül távozott a színpadról a buli végén. Én meg úgy éreztem, hogy legszívesebben ruhástól beugranék a Dunába, hogy leússzak a deltáig, aztán meg vissza. Olyan erő és energia szorult ebbe a zenekarba, ami valóban hegyeket képes megmozgatni, úgyhogy csak annyit tudok ajánlani mindenkinek, aki ezúttal későn ébredt és lemaradt róluk, hogy legközelebb nehogy elkövesse ugyanezt a hibát! Sok jó koncertet láttam már idén, de ez bizony toronymagasan vitte közülük a pálmát, és nem is nagyon hiszem, hogy bárki is versenyre kelhetne Chrisékkel az év végéig. Akármikor, akárhol, akármeddig – óriási élmény volt.

Fotók: Csirinyi János