Shock!

Sok egykorú pályatársukhoz hasonlóan nemrégiben a Blind Myself is bedobta a törölközőt, ami még akkor is komoly pofonként ért, ha ismeretségünk nem nyúlik több évtizedes hosszúságúra. A zenekar 21 éves életművéből igazán csak az utóbbi fejezet áll közel hozzám, név szerint a Négyszögöl lemez, és az ott barázdába préselt, intelligens HC-pop vegyület. A búcsú miértjét kapcsolódó interjúnkban meglehetős alapossággal körbejártuk, arra nem is kívánnék több szót vesztegetni azon kívül, hogy érthetőnek, indokoltnak tartom a kiszállást a Nagy Magyar Underground Mókuskerékből. Az utolsó klubbuli mindennek fényében természetesen kihagyhatatlan volt.

A belengetett kétórás (!) adag egy ilyen intenzív zenéből roppant meredeknek tűnt, és ha említhetnék negatívumot erről az estéről, éppen ez lenne az egyetlen: istenhozzádként akkora betontömböt raktak az urak az arcunkra, hogy annak fizikai súlyát még harmadnap is éreztük. Maximális respekt viszont a zenekarnak, hogy a színpadon a megfáradásnak nyomát sem lehetett felfedezni, a gyakorlatilag az egész buli folyamán a színpadon zúzó Tóth Gergő / Horváth István / Szalkai Tibi triász teljesítménye előtt bármely fitneszőrült meghajolt volna. Ebből az is következik, hogy a titkon várt nagy vendégjárás elmaradt, régi ismerősöket viszont így is üdvözölhettünk.

Az ötök egy jól behatárolható séma szerint dolgoztak, és ennek első blokkjában mindjárt meg is kaptuk a Négyszögöl háromnegyedét, a Dürerben már megszokott, kezdetben katasztrófa-közeli, de aztán fokozatosan kitisztuló hangzással támogatva. Az újkori felállás oszlopa, Jankai Valentin embertelen elánnal taposta ki a lelket a dupla dobcájg rendezői jobbján, laza, látványos, mégis már-már megalázóan feszes játéka prímán meg is adta az alapot ahhoz, hogy minden a lehető leggördülékenyebben történjen odafent. Aki hozzám hasonlóan főkent e dalok kedvéért érkezett ide, az egyszerre érezhette magát a mennyben, és aggódhatott is (persze nem nagyon komolyan) a folytatást illetően.

A zenekari ars poeticakánt beharangozott Mindenkit un valaki után aztán lecserélődött a ritmusszekció, basszusgitáron Bodnár Péter, dobokon Szabó László vette át a stafétát, és bár ehhez a felálláshoz mindössze egy album (Ancient Scream Therapy) kapcsolódik, a korai érából exhumált összes dalt (Heaven't, Kain, Megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért...) ez a társulat idézte most meg. A megállíthatatlanul pörgő műsor lehetőséget sem adott eltűnődni azon, hogy a korábbi zenésztársak közül miért is nem jöttek el többen, vagy hogy betegség miatt a fix vendég Pálinkás Tamás (ex-IHM) sem lehetett jelen, a kiváló hangulatú előadás mindezeket szerencsés módon zárójelbe tette. Döbbenetes húsdaráló indult be a színpad előtt, a deszkákon nemkülönben repkedtek a végtagok és a széles vigyorok, ahogy annak lennie kell.

A komoly fénytechnikával is segített brigád láthatóan kihozta a maximumot ebből az estéből, a közönség hasonlóképpen, hiszen a nézőtér utolsó centiméterét is megtöltötte, így a legvégére nem is maradhatott más, mint a totális örömködés, no meg persze a gigantikus wall of death-tel beköltöző Pomogácsok, az ikonikus Lost In Time, és legvégül – megerősítendő az amúgy is egyértelműt – a Fekete lovag, aki mindig győz! Egyetlen dolog hiányzott (?) csupán, ez pedig a könnyes búcsú, helyette megkaptuk azt a többféleképpen is értelmezhető mondatot, hogy „ez volt a Blind Myself 2016-ban". Jelentsen ez bármit is a jövőre nézve, ennek a bulinak az emlékét méltó helyen őrzi majd a kollektív emlékezet.

Budapest, 7 fok, eső, vastaps, függöny.

Fotó: Bodnár Dávid