Shock!

Aznap a fellépők között lett volna a Phaidon is, de úgy döntöttek nem jönnek, vagy ilyesmi. A Raza Loca már színpadon volt, mikor a terembe érkeztem. A zenekar külsejéről azon nyomban lerítt, hogy kornos metalt nyomnak, és nem is tévedtem. A vokalista spanyolul lökte a szöveget, ráadásul Jonathan összes kliséjét előadta, mint ahogy a rasztás hajú, derékszögben meghajolt tréningnadrágos gitáros is levette egy az egyben a kornista "mozgást".

Nem tetszett, hogy az énekes elég sokszor hátat fordított a közönségnek, ez olyan műmájer húzás, még nagyon ismeretlenek ahhoz, hogy ilyeneket megengedhessenek maguknak. A zene is tipikus copy zene, jó súlyos, de lényegi tartalom nélküli. Később tudtam meg, hogy ez volt a fél Akela utódzenekara - mondjuk ez a rastafari frizurákból nem derült ki egyáltalán. Eredetiség nélkül nem sokra fognak menni...

Utánuk jött a Neck Sprain és az első döbbenetet az keltette, hogy Kecskés Peti (gitár) megvált szép vöröses sörényétől és átvedlett Bundesliga taggá, olyan rettenet focista frizurát viselt, hogy a nap mélypontja címet képzeletben át is nyújtottam neki. A második döbbenet már pozitív volt, de hát mit várjon az ember egy Neck Sprain koncerttől ugye, mint őrületes dinamizmust, jó nótákat, szuggesztív előadást, meg most egy új Machine Head számot feldolgozásként. A közönség elég jól vette a lapot, pattogtak ahogy Levi vezényelt, lassan egy heti tornaórával felér a srácok koncertje. (Már akinek van még tornaórája.)

Ami számomra a legjobban lejött aznap, az a kifogyhatatlan pozitív energia, a műsoruk végén kifejezetten jókedvű lettem, és szerintem ez az egyik legnagyobb titka a Neck Sprainnek, hogy a profi előadás nem fullad ki a nóták precíz előadásával, hanem szinte tapintható a zenekar és a közönség közötti energiafolyam, és ez óriási dolog kérem. Bízom bennük már jó ideje, talán lassan be is érik a hosszú évek kitartó munkája.

A nap azonban nem ért itt véget, mivel jött a Blind Myself és a Heaven't lemezbemutató. Blind Gergő szokásos "alsónadrág kikandikál a térdnadrágból, simára borotvált meztelen - és hájakat kevesebbet mutató, izmokat fejlesztő - felsőtest" dizájnban üvöltött hol itt, hol ott. Merthogy nem kizárólag a színpadot uralta, felbukkant a tömegben, meg oldalt egy kis emelvényen, nem hülyeség, bár sokaknak ez csak önsztárolásként jött le. Molnár Gábor rémes szakálla mögött szinte önkívületben játszotta a felettébb komplex nótákat, bazi jól is szólt minden, talán kicsit hangos volt, ami a zene töménysége mellé nem jött ki túl jól.

Talán furcsának tűnik, de az év eleji Blindfestes koncerten valahogy jobban megfogott a zene, pedig itt volt aztán műsor, meg füst meg fények, profi módon, dicséretes is persze. Amennyire a pozitivizmus áradt a Neck Sprainből, Blind Myself zenéjéből ennek pont az ellenkezője sugárzott, találkoztam olyanokkal, akik kimentek a koncertről, mert nem bírták a negatív hullámokat. Na igen, vagy tetszik a hallgatónak amit csinálnak a srácok vagy nem. Itt nincs középút. Ha hatással van rád a Heaven't, akkor nem szabadulsz, de ha idegenkedsz tőle, akkor megette a fene az egészet.

Nem maradtak meg bennem riffek, témák a koncert után, inkább képek, hangulatok. Világvége még mindig, a Neurosisszal rokon, profi előadás, és komor sötét felleg borít be mindent, Houdininek érzem magam, aki talán most nem tud kiszabadulni.
Le a kalappal, nem sok hasonszőrű zenekar működik nálunk.

Fotó: Horváth Viktor