Shock!

Bonfire? Mond még e név valakinek valamit?? Nos én még emlékeztem rá, hogy a 80-as végének egyetlen USA compatible dallamos rock csapata pár kiváló lemezt adott ki, és ezért gondoltam megnézem őket, ha már (ha jól emlékszem) ’89 környékén kihagytam a pesti bulit.

Sajnos előtte át kellett esni 2 (gondolom helyi) büntetőbrigád produkcióján. Sok szót nem érdemelnek, a Maniac Saint valamiféle modern sampleres/üvöltözős/éneklős rockot nyomott. Büfé!

A következő banda már hallgathatóbb volt (Firestorm.. ááá tök eredeti név), dallamos 2 gitáros 80-as évekbeli muzik volt a végeredmény, ultragáz kiállással (fekete csík az arcon, hegesztőszemüveg a homlokon, gördeszkás könyökvédő... bruhaha). Mondjuk fiatalok még, majd kinövik.

Utánuk következett a fő attrakció, bennük nem is csalódtunk. Végül is egy Bonfire Best Of-ot hallhattunk, értelemszerűen az első 3 lemezre koncentrálva. Az arcok a színpadon egy picit öregebbek lettek, de még mindig jobban hasonlítottak egykori önmagukra, mint Don Doki bátyó. A produkció természetesen hibátlan volt, hiába; majd’ 20 évnyi tapasztalat megtette a hatását. Klaus Lessmann (énekes) hangja semmit se változott, és igen jól szóltak a 4 szólamú vokálok is. Bár egy kicsit sok átkötő szöveget eresztett el, természeten németül, ami nem is lett volna baj, csak az a fránya bajor tájszólás.

Az első lemezről játszották a Hot To Rockot SDI-t (USA csillagháború, emlékszünk még rá??) és a No More-t. A 2. lemezről (klasszikus!) a Ready For Reaction, Nevermind, Champion, American Nights és az akkoriban minden slágerlistát megjárt, ballada válogatások elmaradhatatlan kellékét, a csodaszép Give It A Try c. számot. A koncert közepén volt egy kis balladisztikus akusztikus blokk, ami szintén ült. Mondjuk a dobszóló blokk nem kellett volna utána. A 3. lemezről (amibe egy csomó lóvét belefeccöltek, azt gondolva, hogy Amerikában lenyomják a Bon Jovit - nem sikerült) Jack Ponti (dallamos rock Kozsója volt egykoron, hehe) által írt számok jöttek: Bang Down The Door, Hard On Me, The Price Of Loving You, Who's Foolin' Who. Az újabb lemezekről nem sok dal volt (meg is értem), de az új, az egyébként szintén kitűnő Strike X-ről az Under Blue Skies-t felismertem.

Egy szónak is száz a vége; ismét kellemesen csalódtam egy nagy "öregben". Egyszerűen úgy éreztem, hogy ezek a régi arcok (akiket idén láttam) nem nagyon tudnak hibázni. Na jó, Don Dokken a kivétel! Nem terveztem, de ha lenne tavasszal még egy Bonfire koncert, akkor megnézném még egyszer. Ez pedig dicséret!