Shock!

Az Antillectual triójáról valahol azt olvastam, hogy olyanok, mint a Propagandhi, és elsőre tényleg nem állt messze a zenéjük a kanadai, erősen politikus hardcore/punk bandáétól: egy sajátos dobverő-fogással dolgozó dobos diktálta váltásokra fűzték fel energikus témáikat, amik egész érdekesek voltak... úgy nagyjából negyedóráig. Aztán muszáj volt megállapítanom, hogy tényleg pont olyanok, mint a Propagandhi, vagyis erős dalhiányban szenvednek. Ezen persze még javíthatnak, és bemelegítésnek ez így is megfelelt.

A Letlive körülbelül másfél számnál tartott, amikor Kriss69 barátommal egymásra néztünk, és kimondtuk a nyilvánvaló tényt: „Ez itt az új At The Drive-In!" Ez a Los Angeles-i banda a 2010-es Fake History lemezükkel már jelezte minden érintett számára, hogy muszáj velük komolyan számolni, de azt hiszem, a koncertteljesítményük még inkább egyértelművé tette, hogy a színtér egyik legjelentősebb zenekarát köszönthetjük bennük. Zenéjük alapvetően a Blood Brothers és az At The Drive-In által játszott eszement poszt-hardcore (vagyis a Dischord iskola és a klasszikus elmebaj keveréke), de a számokat megkoronázó refrének dallamai olyanok, mintha időnként a Glassjaw frontember Daryl Palumbo is besegítene. Amennyire hallgattatja magát a Fake History, annyira vonzza a tekinteteket a Letlive színpadi akciója. Jeff Sahyoun gitáros, és különösen a szőke loboncos Ryan Johnson basszer olyan pörgést mutattak be, amellyel egy átlagos bandában simán ők lehettek volna a fő attrakció.

A Letlive azonban minden, csak nem átlagos, és erről elsősorban Jason Butler énekes gondoskodik: a megkattant piti mulatto drogdíler imidzsét mutató frontember páratlan színházat produkált, amelynek a folyamatos vicces-őrült arckifejezés, a mikrofonzsinór kreatív használata, a színpad telefröcskölése, a közönségbe való beugrás vagy a dobos megdobálása mind-mind részét alkotja. A műsor kétharmada táján még egy elég súlyos színpadi szőnyeget is kihajított a tömegbe, ami pont az arcomat súrolva ért földet. Ezután már csak a mikrofonállvány teljes erővel való kikúrása, esetleg a közönség tagjainak molesztálása következhetett volna, de gyanítom, Jason nem akarta minden trükkjét elsőre kijátszani, így ezek nyilván legközelebbre maradnak. Mindeközben azért énekelt (üvöltött) is, és igazából ez volt az egyetlen olyan pont, ahol támadt némi hiányérzetem, ugyanis a lemezes dallamok nem jöttek ki olyan szépen élőben. A fekete hajú gitáros viszont egy-két számban szépen segítette hangjával Jasont, erre rá lehet picit jobban is feküdni, mert azért azok a gyönyörű témák megérdemelnék a pontosabb felidézést. Ezzel együtt a Letlive mindenkit meggyőzött, és ha valami nem jön közbe, szerintem a következő lemezzel a színtér császáraivá robbanthatják magukat.

Ezzel a teljesítménnyel akár le is moshatták volna a már-már veteránnak számító Boysetsfire-t az A38 színpadáról, de Nathanék megmutatták, hogy azért nem eszik olyan forrón a kását: ötödik magyarországi koncertjükön, gyakorlatilag hazai pályán egy kellően hosszú, átfogó programmal kedveskedtek rajongóiknak. A Release The Dogs hatásos indításától a záró Handful Of Redemption együtténekléséig tulajdonképpen minden stimmelt: Nathan hozta a dallamokat és üvöltéseket, szemmel láthatóan jólesett neki a meleg fogadtatás. Mellette Rob Ehrebrand bőgős szinte második frontemberi szerepet töltött be, és a többiek is ellazulva, nagyon jól kenték, még ha Chad István nem is sietett kihangsúlyozni magyar gyökereit. Volt azért némi nosztalgikus kicsengése is a bulinak, hiszen sokan harmadszor vagy negyedszer láthatták a melodikus hardcore alapcsapatot (számomra a 2003-as kultiplexes bulijuk valószínűleg már örökre etalon marad). Muszáj megemlítenem, hogy az intenzív crowdsurfing próbálkozások ellenére a moshpit szinte barátságosnak, hogy azt ne mondjam, öregesnek tűnt. A Misery Index lemezes dalok helyett én mondjuk jobban örültem volna több régebbi klasszikusnak. Ők is tudják azért, mitől döglik a légy, így aztán a setet az After The Eulogy – Rookie felülmúlhatatlan kettősével zárták, aminek hatására aztán a tömeg szépen vissza is tapsolta őket ráadást adni.

Egy régi nagy kedvenc jó hangulatú bulijának emlékeivel térhettem hát haza, de aztán éjszaka mégis csak egy új kedvenc mérgező dallamai viaskodtak egymással az agyamban... Alig várom a szeptembert, amikor a Letlive ismétel majd a Hajón!