Shock!

Csepel válasza a Pink Floydra, szegény ember David Gilmourja... nem kell messzire menni a magyarosan magasröptű, lecsapásra ingerlő irónialabdákért. Ebből is csak az látszik amúgy, hogy milyen piszkosul nehéz dolga van a Brit Floydnak annak ellenére, hogy egy már kitalált, sikerrel kipróbált koncepciót melegítenek fel, ezúttal éppen a The Division Bell album kiadásának harmincadik évfordulója előtt tisztelegve. És hogy van az, hogy miközben az utolsó korszakos Pink Floyd lelke és agya éppen a világ legnagyszerűbb arénáit látogatja diadalmasan, egy tribute formáció előadásától tátva marad a szád? Bár nem tudom, hogy a „saját jogán" kifejezést ez esetben hogyan lehetne helyén kezelni, mégis azt mondom: a Brit Floyd saját jogán is rendkívüli brigád.

Szögezzük le, nem akárkikről van azért szó, a Floyd-tribute-ok vásári tömegéből kiemelkedve, 2011-ben alapított formáció ténylegesen világ körüli konceptturnékat visz, valamint minőségében és méretében is kiemelkedő szintű technikát kezel. Egy másik Barbában, egy másik évtizedben éppen azért volt kissé felemás az élmény, mert kényszerűen a hely méretei adta korlátok mentén kellett visszavágni az előadásból, amit a dolog floydos kulisszái nem viselnek túl jól. Minden tiszteletem egyébként, hogy a műsorral a magyarországihoz hasonló piacokra is ellátogatnak, én csak gyanítom, micsoda sakkozás mehet a háttérben, hogy az élmény se csorbuljon, és a fellépés rentábilis is maradhasson egy olyan közönség előtt, amely holmi tribute-ok helyett számos jobb helyre is tudná tenni a pénzét. Ezúttal ráadásul a Pink Floyd legnagyobb szabású turnéjának felidézése volt terítéken, amely nyilvánvalóan ültetett arénákba kívánkozik, ehhez képest mi egy sátor alatt álltunk (szigorúan kabátban!), és aztán a zenekar öt perc alatt elfújta ezeket a – talán meg se fogalmazott – problémáinkat.

És igen, muszáj azért e helyen kitekinteni az Igazira is, magától értetődő, hogy a legutóbbi londoni alkalom után fülig érő szájjal számolnék most be mondjuk a Madison Square Gardenből egy Gilmour-est kapcsán, és tisztelettel vegyes irigységgel gondolok Kiss kollégára, aki ezt idén is személyesen élhette át, valahogy mégsem sajnálom a dolgot igazán. Ne kenjük el a dolgot, a felvételek alapján a 78 éves gitáros egy ideje már „ahhoz képest" köröket fut, és igaz ez az idei szólólemezére is, szóval korához képest vállalható a produkciója, de ennél semmiképpen sem több. Nyilván okkal jut ez eszembe éppen a Brit Floyd kapcsán, összességében pedig azt gondolom, hogy az aktuális megközelítés jól is áll a legendának, aki akkor is a legnagyobb (gitár)hősöm lenne, ha a (megérdemelt) karosszékben ücsörgésen kívül jelen időben semmit sem csinálna. A Brit Floyd ellenben most azt a három évtizeddel ezelőtti kort idézi meg, amelynek dinoszauruszai a Pink Floyd tagjai voltak, olyan gigászok, amelyekhez senki más nem volt mérhető.

Sokakhoz hasonlóan nekem is a Pulse koncertlemez az egyetlen konkrét emlékem a The Division Bell turnéjáról, cserébe viszont többször néztem/hallgattam meg a nevezett felvételt az elmúlt harminc évben, mint bármi hasonlót. Nekem egyértelműen a Gilmour-éra, a késői korszak jelenti A Pink Floydot, és bár leborulok a ′70-es években megalkotott alapműveik előtt is, a The Division Bell lemez és turné a mindenkori etalonom, és ez már így is marad. A Brit Floyd ennek megfelelően már a jelen körút koncepciójával kenyérre kent, egyszersmind jó magasra fel is rakta a lécet saját magának. Minden különösebb felvezetés nélkül, nyolc órakor vették birtokukba a színpadot, és onnan aztán a két felvonás közötti húsz percet leszámítva, közel három (!) órán keresztül le sem vonultak. A setlist kapcsán nem lehettek különösebb kérdőjelek, a dalsor is az 1994-es turnét idézte, vagyis világos volt, hogy itt is a különös pozícióba helyezett Astronomy Domine-tól jutunk majd el a Run Like Hell fényorgiájáig, sok-sok dallal a The Division Bellről, plusz az elmaradhatatlan klasszikusokkal.

Őszintén, újra és újra egy szó jut csak eszembe az estéről, ez pedig a megdöbbentő. Először is megdöbbentően jól szólt a piros Barba, és nem arra gondolok, amikor valami egészen jól szól, hanem amikor lemezminőségben dörren meg a cucc, mert ez egy ilyen koncert volt. Bár nálam, sokakkal szemben, sok jó pontot szerzett már ez a helyszín, most bizonyosodott be végleg, hogy egy akusztikai szempontból ennyire problémás helyen is ki lehet keverni tökéletes hangzást, ha adott a technika és a szakértelem. Nem tudom, hogy ezúttal lemaradt-e valami a színpadról, amit oda szántak, hiányérzetem mindenesetre ezen a téren sem volt, a lézerek, a robotlámpák tömege és a kör alakú vetítővászon pont olyan volt, amilyennek lennie kellett. Az énekesi teendőket a két gitáros, Damian Darlington és Edo Scordo, valamint Ian Cattell basszusgitáros osztották el egymás között, az egészen apró nüanszokat is az eredetihez hűen reprodukálva. Az este hőse címet azonban én a szaxofonos és ütőhangszeres és gitáros és basszusgitáros és billentyűs minőségben is teljesítő Ryan Saranichnak adtam, aki olykor még emberi vonásokat is mutatott.

Természetesen szerepet kapott a női énekkar is, a trióból az egyik hölgy nyilván Hihetetlen Kinézetű volt, ahogy az megírva vagyon, és ha esetleg ezúttal nem vették volna elő a The Great Gig In The Sky-t, én is maximális jóindulattal tudnék róluk beszélni – egyébként a dal köztudomásúan elhagyhatatlan, a hölgyek pedig hibátlanul teljesítettek. Egy-egy ponton konkrétan elkezdtem figyelni a hangszeres játékot, hogy tényleg minden hangot lefognak-e, ami elhangzik, annyira végtelenül kerek volt a dolog, de nem találtam kilógó lólábra. Nem volt tehát más feladatom, mint hogy felhőtlenül szórakozzak, és amilyen ritkán esik meg az ilyesmi, annyira igyekeztem meg is becsülni az élményt. Ilyenkor jönnek az „úristen, hányszor hallottam már ezt, mégis milyen jó" és az „ez is mekkora dal" jellegű gondolatok, és e tekintetben nekem aznap az A Great Day For Freedom kapcsán jött a felismerés, hogy (sajnos) milyen tökéletesen látott a jövőbe ezzel a nótával (is) a Pink Floyd. A komplett műsor pedig bámulatos, referenciaértékű munka volt.

Mondhatod, hogy ez csak másolat, és igazad is van, hiszen ez tényleg „csak" másolat. Azonban amikor a befektetett munka gyümölcse ilyen perfekt formában tárul eléd, arra gondolok, néha jobb csak csendben élvezni az előadást. Köszönöm szépen, Brit Floyd!

Fotók: Bende Csaba / Barba Negra