Shock!

Steve Harris nem tud nyugton ülni a seggén! Miután az Iron Maiden befejezte a koncertezést az idei évre, ő ahelyett, hogy otthon pihengetne, aktivizálta British Lion névre hallgató projektjét, hogy novemberben és decemberben lenyomjon velük egy igen intenzív európai kanyart. Bár a British Lion lemeze négy éve jelent meg, és finoman szólva sem aratott osztatlan sikert (sőt, tulajdonképpen a basszusgitáros kapott érte hideget-meleget), Harris neve önmagában is jelent akkora húzóerőt, hogy borítékolható volt: aktuális új lemez nélkül is bevonzza majd az embereket. Így is lett, bár a magam részéről a megjelent három-négyszáz főnél jóval több érdeklődőre számítottam, hisz a Maiden nálunk is arénazenekar, tagjait pedig elég nehéz elcsípni. Ezzel a bulival kapcsolatban pedig már jó előre belengették a szervezők, hogy van remény valamiféle közönségtalálkozóra vagy dedikálásra.

Ennek ellenére a Voodoo Six még kifejezetten gyenge nézőszám előtt kezdett, bár műsoruk alatt folyamatosan szállingóztak az emberek, így kínosnak azért nem volt mondható a publikum mérete. Maga a csapat leginkább arról lehet ismert, hogy itt gitározott Richie Faulkner, mielőtt megörökölte K.K. Downing helyét a Judas Priestben, illetve a brit ötös a Maiden turnéjának bizonyos állomásain is betölthette az előzenekari szerepet. Tulajdonképpen rendben is volt a műsoruk, mely a dallamos, néhol kifejezetten bluesos rockmuzsikával passzolt is a British Lion elé. A csapat fazonra is okés, énekesük Backstreet's Back Alright feliratú pólójáért pedig megszavazok nekik még egy piros pontot. Bulijuknak egyetlen, de számomra elég komoly hibája volt, mégpedig az, hogy elég szerencsétlenül építették fel: az elejére vették ugyanis a nyugisabb, lassabb tételeket, így elég nehezen pörgették fel a hangulatot, ami a végén elnyomott tempósabb, húzós dalok alatt már kifejezetten jó volt; a közönség is egyértelműen ezeket a gyorsabb, feszesebb számokat komálta igazán.

Azt még a legelvakultabb Harris-fan sem állíthatja, hogy a British Lion 2012-es bemutatkozása igazán kiemelkedőre sikerült volna, viszont annyira penetránsan szar sem volt, amennyire kiakadt miatta a rajongók többsége, illetve amennyire fanyalogtak miatta a kritikák. Néhány kifejezetten erős darab is megbújt anno a tíztételes korongon, ami nyilván leginkább azért feküdte meg az érdeklődők jó részének gyomrát, mert valóban semmi köze az Iron Maidenhez, Harristől pedig minimum tudat alatt mindenki valami olyasmit várt, még akkor is, ha ezerszer is kihangsúlyozta, hogy teljesen más jellegű projektben gondolkodik. A Thin Lizzy-hangulatokból, pszichedeliából és bluesból vastagon merítő British Lion-korong így tehát nem aratott sikert, a bandának általában felrótt punnyadtságban pedig valóban volt is valami, legalábbis lemezen.

Élőben azonban egy rutinos, öreg rókákból álló, laza rockzenekar képét mutatták, ahol annak ellenére is totális egyenjogúság érvényesül, hogy míg basszusgitárosuk valóban topligás világsztár, addig a többiekre szólóban kis túlzással a kutya sem lenne kíváncsi. Szó sem volt tehát one man show-ról, Harris előtérbe tolásáról, azaz ha valaki bárminemű előzetes infó nélkül nézte volna végig a koncertet, nem derült volna ki számára, hogy itt Steve az istenség. Persze hozta a tőle megszokott energiaszintet, azaz rohangászott, grimaszolt, headbangelt, illetve folyamatosan géppuskázta a tömeget, de semennyire sem igyekezett ellopni a show-t a többiek elől.

Őszintén szólva nem néztem különösebben utána anno a tagságnak, így a buli előtt abban a tudatban éltem, hogy Steve tehetséges fiatalokkal hozta össze a bandát, az igazság azonban az, hogy a többiek is negyven pluszos arcok, akik végre megkapták életük nagy lehetőségét, amellyel élni is kívánnak. Richard Taylor énekes, David Hawkins és Grahame Leslie gitárosok, valamint a dobos Simon Dawson is láthatóan mindent beleadtak, a folyamatos vigyorgás pedig arról adott tanúbizonyságot, hogy minden percét élvezik a koncertnek.

Produkciójuk természetesen feszes és húzós volt (Harris nyilván nem adja a nevét akármihez), a kissé furcsa mozgáskultúrájú, engem kissé Cipőre emlékeztető, elég jellegzetes orgánumú Richard pedig kiválóan énekelte végig a hetvenöt perces bulit. A program természetesen a zenekar eddigi egyetlen anyagára épült, és a lemezen kissé szürkébb tételek élőben jobban is működtek, az pedig egyértelműen lejött, hogy néhány kiemelkedően erős dalt is felvettek anno: a The Chosen Ones, az Us Against The World és a nyitó This Is My God sütöttek, az ezekben előadott énekdallamok pedig napokra kitörölhetetlenül a fülembe ültek. A debüt dalai mellett sok olyan számot is játszottak, amelyeket nem adtak még ki, illetve a ráadás első darabjaként az UFO Let It Rollját is eltolták, majd a koncert az Eyes Of The Younggal fejeződött be.

A British Lion ugyan továbbra sem világmegváltó csapat, élőben azonban maximálisan szórakoztatók, úgyhogy a magam részéről bármikor szívesen csekkolnám őket újra. Az pedig talán az egyik utolsó lehetőség volt, hogy Steve Harrist ilyen közelről, klubkoncerten láthattuk, sőt, az igazán türelmesek kábé két órával később még fotózkodhattak is vele, ami biztos, hogy mindenki számára maradandó élményt jelentett, csakúgy, mint maga a koncert.

Fotó: Polgár Péter